Esti Hírlap – 1963. november 23.
HAJÓTEMETŐ
AZ UTOLSÓ ÚT – VASBÁLNA A PARTON – RÉGI MESTEREK REMEKEI
Öt, Dunán született, Dunán megöregedett hajót adtak át a végrehajtó vállalatnak intézkedés végett. A vállalatot így hívják: KAV. Teljes nevén: Kohászati Alapanyagellátó Vállalat. Többet erről nem is kell mondani. Az acél alapanyaga az ócskavas…
A KAV arra kérte az átadó vállalatot, a MAHART- ot, hogy az alapanyagot – a Kékest, a Rábát, a Berettyót, a Győzelmet és a többi hajdani, erős, szép hajót – a kijelölt feldolgozóhelyre szállíttassa. A kijelölt hely: Dunaújváros.
Tehát még egyszer vontára fogták a Kékest, a Berettyót, a Győzelmet, és egy kis motoros, a Paks nevezetű, levontatta a Szalk szigetéig, a dunaújvárosi kikötőig ezeket az alapanyagokat. (A Kékest, a Győzelmet, a Beretytyót! Akik férfiéletük alkonyáig mindig csak vontattak, őket vették most kötélre, akik eddig mindig a peremig merült nehéz uszályok csordáit nem lefelé, de felfelé húzták, akiknek mély kürtszavától megreszketett a Kazán szoros sziklafala, akik – öreg dunai gavallérok – évente többször is elhajóztak Ada-Kaleh előtt, s a kapitány sapkájához emelte kezét, s tisztelgett a képzeletbeli Noéminek, az örökké élő hűségnek, szerelemnek: ezeket a hajókat, alapanyagokat vontatták le a Dunán a feldolgozóhelyre.)
|
|
A hajók egymáshoz kötözve — ahogy a Paks kormányosa mondja: pakliban – úsztak át a pesti hidak alatt, le Szalk szigetéig, itt a vontató elengedte kötelékeiket: az öbölbe való bevontatás már a vevő, a Vasmű feladata. Ott állt öt megöregedett dunai vontatógőzös az öböl bejáratánál. Még egyszer végignéztek a nagy Dunán. Kifosztottak, rokkantak voltak, mint az öregség. A Kékes egyik kéménye már hiányzott: a fedélzetre helyezték kegyeletesen a pesti munkások, de számításból is: a kémény is súly, ha leméretik a Kékes, az is nyom valamit. Váz volt már csak ez az öt hajó: faruhájuktól még Pesten fosztották meg őket, tető már nem borult föléjük. Nem sok ideig búcsúzhattak: az öbölből kifutott értük a kis Hernád, s megkezdődött az utolsó út A Kékes állt középen. Kormányállására a Vasmű egyik kormányosa, Nagy Imre szállt. Ez a Nagy Imre 55-ben még mint matróz szolgált a Kékesen. Most, utolsó útján, manőverezett a hozzá kötözött többi öreggel, míg az öböl darui alá nem vezette őket. Az újságok híradása szűkszavú volt: “Több öreg vontatógőzöst Dunaújvárosban feldarabolnak és beolvasztanak.”
“HAJÓTEMETŐ” A DUNAÚJVÁROSI KIKÖTŐBEN. A MAHART hat kiöregedett hajót és uszályt irányított a dunaújvárosi kikötőbe, ahol azokat hegesztővel szétvágják és az acélműbe szállítják beolvasztásra. A “Berettyó”, a “Rába”, a “Győzelem”, a “Kékes” és a “Május 1.” hajók, valamint a 454. kivénhedt uszály hat-hétszáz tonna ócskavasanyaga a Dunai Vasmű acélművének egyetlen napi termeléséhez elegendő.
Hajós vagyok, el kellett búcsúznom tőlük. Ismerőseim: 57-ben, mikor evezős hajómmal a tenger felé haladtam (soha nem értem el), Zimonynál a Kékes, Orsovánál a Berettyó vett fedélzetére, s látott el élelemmel – le kellett utaznom hozzájuk.
A kikötőállomás elhagyott, mint a nyári vendéglők a novemberi esőben ázó parkokban. A stég még a vízen himbálózik, de forgalom nincs: hetenként csak háromszor áll itt meg a hosszú járatú hajó. Az irodahelyiségben a hajóállomásfőnök keresztrejtvényt fejt. Az utolsó éve: “már ez az egy is ráadás, nyugdíjba kell mennem.”
Az állomásfőnök előtt egy életen át úsztak el a hajók, 39 év óta mindig csak parti szolgálatot teljesít, hol Pakson, hol Madocsán, most meg itt, Dunaújvároson. Őelőtte, állomása előtt horgonyzott le utoljára a nagy Dunán ez az öt öreg gőzös. “Nem szorult össze a szíve?” “Miért? Rozoga jószágok, a forgalomban már nem használhatók, sokkal korszerűbbeket gyártunk már.” “Ön jövőre akar nyugdíjba menni?” “Én nem akarok, kérem, de ha muszáj…”
Aztán a kétszeres szocialista brigád, az Aurora egyik tagja, Demeter Zoltán vezet az öbölben, és mutatja nagyszerű eredményüket: a daruk javítása mellett, túlórában és vasárnapi műszakiban, hogyan vágják fel ezeket a hajómatuzsálemeket.
|
|
Ez a leborotvált elejével partra vont óriási vasbárka, ez a Győzelem. Ez maradt, belőle. Újságíró vagyok, pontosan jegyzem a beszámolót. “Hatvan méter hosszú volt. Előbb a fedélzet építményeit bontottuk le, aztán felnyitottuk az oldalát, és csíkokban vágtuk, haladtunk a víz felé. Majd csörlővel a partra húzunk belőle egy darabot (óriási vasbálna a parton, egy nagy halászat után), ezt levágjuk, majd megint egy darabot kihúzunk, s újból levágjuk.” “Mi lesz belőle?” “Hát, tudja, lavórtól Ikarus buszig minden lehet.”
Uszályok a dunaújvárosi kikötőben. /1963
fotó: MTI/Fényes Tamás
Tőle is megkérdem: amikor túlórában szabdalják, szétszedik, nem hatódnak meg egy kicsit?
“Mi vasasok vagyunk. Mi a nagy munka előtt levesszük a kalapunkat. Csodáljuk, milyen mesterek voltak ezek a hajdani hajóépítők, akik ilyen remekeket alkottak! Micsoda illesztés, szegecselés, és minden kézi erővel!”
Őket nem a regény illékony mámora hatja meg, ők mesteremberek: az ismeretlen elődök előtt hajtanak főt.
Kőbányai György
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
