– 20. rész –
Így tehát egy kis idő múlva bementem azzal, hogy fázom odakint. Kint üldögéltem a konyhában, míg bent folyt az esemény. Közben Apám is megjött.
Világosan emlékszem, hogy az orvos gyakran elmondta: nyomja csak asszonyom, nyomja! Ezt ismételgette. Nekem fogalmam sem volt a történésekről, és a felszólítást is úgy értelmeztem, hogy Anyámnak lábával az ágy végének kell támaszkodnia és azt nyomni.
Hogy miért, azt nem tudtam.
Végre erős sírást hallottam és a szomszédasszony kifordult a szobából és mosolyogva mondta:
– Na Pistikém, egy szép nagy testvért hozott a gólya! Kisfiú! Ennek őszintén örültem. Hogy fiú! Leány nem igazán kellettt volna. De mit kellett nyomni, ha a gólya hozta? Gondoltam, ezt majd Apámtól megkérdezem. Nem! Inkább Anyámtól! Vagy majd a testvéremtől? Ő tudhatja csak igazán!
Testvérem is nagy gyereknek született, több volt öt kilónál! Az is igaz, hogy a fejét kissé “nagyoltam”, de különben jól megvoltam vele, mindaddig, míg ringatni, illetve tologatni nem kellett, ha sírt. Ezt már nem szerettem. Volt amikor alaposan megráztam a kocsiját, úgy, hogy ijedtében hallgatott el, aztán meg kitaláltam azt a kutyaságot, hogy ha teli torokkal ordított, akkor a tátott szájába fújtam. Mire – szegényke – azonnal hápogni kezdett és legalább addig sem ordított. Ez a jól bevált módszerem jó ideig működött, míg egyszer Anyám észre nem vette, és kegyelenüül megszidott. Jó pedagógia érzékkel azt mondta, hogy ilyen emberre mint én, a jövőben nem bízza rá a kisbabát. Ennek – ugye – akkor örülni kellett volna ,- de milyen az emberi természet? – én megsértődtem és elvártam, hogy én legyek a jövőben is a dajka, így oldódott meg pesztraságom.
Az 1931. év igen jelentős volt pestújhelyi életemben. Ez évben kezdtem el “elemi népiskolai” tanulmányaimat a kedves Thuránszky Rezsőné tanító néni felügyelete alatt.
Értesítő könyvecském bejegyzése szerint magyarul beszélek; 1926-ban beoltattam; atyám neve: F. István; foglalkozása: nyomdai segédm. Mindezt a jó tanító nénim teljes nevének aláírásával valamint “Állami Elemi Fiúiskola Igazgatóság Pestújhely” nagy körpecséttel igazolta. Dátum: 1931. december 19.
E hivatalos dokument első lapjának belső oldalán “Szükséges tudnivalók” címmel az alábbi témákat ajánlják figyelmünkbe: Különösen kerülni kell a gyermeknek a dohányzást és a szeszes italokat, a bort, sört és pálinkát. Ezek oltják be leggyakrabban az emberbe a tüdővész csíráját, viszont “tüdőnket úgy felfrissíti a tiszta levegő, mint szomjúságtól tikkadt testünket a tiszta levegő víz.”
Milyen máig is gyönyörűen időszerű tiszta sorok! A továbbiakban figyelmeztet a “ragadós betegségben” levőkkel való bánásmódra, valamint felhívja a figyelmet a helyes táplálkozásra, megemlítve “Még a legszegényebb ember is táplálkozhatik jól.” Továbbá “…aki szeszes italra költi a pénzét, annak nem telik jó táplálékra.”
Majd a későbbiekben az italozás káros mivoltáról beszél, és végül két megszívlelendő tanácsot is ad:
Csak józan és erkölcsös élet teszi boldoggá az embert!
Csak épelméjű és munkabíró polgárok teszik boldoggá a hazát!
Így lettem iskolássá.
Nekem még volt palatáblám. Keskeny puhafakerettel, egyik oldala “kockás” a másik meg vonalas. Egyik keskenyebb oldalán lyukkal ide kötöttük a madzagot, amelynek végén – jobb esetben – szivacs, más esetben puha rongy lengedezett – a letörülés végett.
Az iskola padjai kettős sorokban és három oszlopban helyezkedtek el. Az osztályterünk bal oldalán három vagy négy nagy ablak volt.
Őszintén szólva nem emlékszem, hogy milyen érzésekkel lettem kisdiák. Nem lelkesedtem az iskoláért, de nem is féltem tőle. Elkezdtük a palavessző használatát is, amelyre azért kellett ügyelni, mert könnyen eltörött és ha ez többször előfordult, akkor már igen nehezen lehetett a kis, törött darabkát kézben tartani, ez pedig a külalak rovására ment.
Írtunk jobbra és balra dűlő vonalkákat, majd köröket, aztán tojásformákat, később hullámvonalakat. Eleinte olvasott a tanító néni még verseket is vagy mesét. Ennek aztán az lett a vége, hogy a verseket meg is kellett tanulni. Ezek nem olyan mókás óvodista versek voltak, hanem már nevelő, oktató tartalmúak, mint például:
Öt ujjam van minden kézen,
Meg is mosom én szívesen.
Mert ha piszkos és nem tiszta,
Kis ruhámat bepiszkítja!
Érdeklődő, szófogadó és lelkiismeretes kisdiák voltam. Feladataimat mindig elkészítettem. Szüleimnek egyszer sem kellett számonkérni munkámat. Emellett olyan “eleven” gyerek is voltam. Szerettem játszani, szünetben az iskolaudvaron kergetőzni, bár ez elég kockázatos volt, mert kemény, kavicsos udvarunk volt, és ott egy esés nagy horzsolásokat jelentett kézen és lábon…
Édesapám is elérkezettnek látta az időt, hogy immáron tanulmányokat folytató gyermekét egyéb kiegészítő ismeretekkel is felvértezze, ezért vele együtt elmehettem megnézni a Tarzan című filmet, amely mindkettőnknek nagyon tetszett és nemcsak hazafelé menet, de másnap is, sőt még később is alaposan “elemeztük” a részleteket.
Egy előadás alkalmával “előzetesen” közölték, hogy a következő vasárnap a Déli-sarkról készült filmet mutatnak be. Apám már ott volt, helyben megígérte, hogy azt biztos megnézzük és elmesélte a várható látnivalókat: homoksivatagot, pálmafákat, arabokat és rettentő nagy meleget.
Vasárnap aztán elmentünk. Azt hiszem elcserélték a filmeket, mert az istennek sem láttuk a sivatagot, nem hajladoztak a sudár derekú pálmák, és borzasztóan hideg lehetett, mert az emberek igen-igen fáztak és kétségbeesetten meneteltek a nagy hóban, pontosan úgy, ahogy ezt Scott kapitány teszi a Kudlik Juli tévés Deltájában. Szóval a Déli-sarkon hideg lett! Talán elcserélték a filmeket! Lassan eljött ez évben is a Karácsony és vele együtt a téli szünidő. Ez valami új volt. A munka utáni pihenést jelentette. De jelentett még valamit. Számomra az első bizonyítványosztást. Abban az időben ugyanis három ízben értesítették a kedves szülőket nebulójuk tanulmányi haladásáról: Karácsonykor, Húsvétkor és év végén.
Folytatás hamarosan…
Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1994. január 11.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
