Sztálinváros – 1955. január. 25.

Sztálinvárosi vasárnap

Sztálin út /1953
fotó: Fortepan/Gallai Sándor

A VONAT MINTHA megérezte volna, hogy utunk utolsó szakasza következik, mélyen, nehezen zihálva gyorsította meg tempóját, hogy minél előbb maga mögött hagyja azt a néhány kilométert, ami még elválaszt bennünket a megérkezéstől. Ahogy csodálom a végtelen nyugalommal elterülő tájat, amit talán még mozdulatlanabbá tesz a rá terülő puha, fehér hótakaró, akaratlanul érzékelem a pihenő téli természet és a mi vonatunk vad rohanása közötti különbséget. És milyen jólesik most ez a rohanás. Gondolataim és érzéseim is így rohannak, megelőzve a vágtató mozdonyparipát, a város felé, amelyről már annyit hallottam és amelyet már oly régóta szeretnék megismerni. Így is büszke vagyok rá, de valahogy mégis más amikor szemtől-szembe látom majd amikor úgy igazából találkozom vele. Telnek a percek, észre sem veszem, hogy vonatunk lassítani kezd, csak a kalauz hangja riaszt fel: Sztálinváros. Végállomás. Megérkeztem… A várakozó autóbuszok hamar telnek meg és máris indulnak. Erős, mélyzengésű hang szólít meg: – Szaktárs. Üljön le. Jut itt még magának is hely.
Beszélgetni kezdünk. Én kezdtem, de aztán már csak ő beszél, kérdés nélkül, úgy látszik megérezte, hogy még idegen vagyok. Elmondja, hogy több mint két éve itt dolgozik, nemrégiben elhozta a családját is és ilyformán tősgyökeres sztálinvárosinak számít. Mohón hallgatom minden szavát, töredékekből, apró képekben igyekszem megismerni az életét. Szinte sajnálom, hogy oly hamar megérkezünk. Sok minden érdekelt volna még. Búcsúzáskor bemutatkozik. Olvasztár. Szajkács Józsefnek hívják. Ő az én első Sztálinvárosi ismerősöm.

A képen: Horváth István olvasztár, Balázs Lajos főolvasztár, valamint Vágó Pál és Prákai András olvasztárok /1954
Fotó: MTI/Papp Jenő

Vasat ad a sztálinvárosi nagykohó!

ISMÉT EGYEDÜL MARADTAM. Az égre tornyosuló nehéz, szürke felhők, az úton az olvadó hó tócsái kissé barátságtalan fogadtatást jelentenek. Ráadásul embereket sem igen látni. Elindulok, kíváncsian vizsgálva meg mindent. A házakat, az apró kis erkélyeket igyekszem megjegyezni, az utcák elnevezéseit, aztán jobbra tekintek, hirtelen állok meg. Hatalmas épületóriások, kémények integetnek felém. Nézem csak nézem kihasználva az első pillanatok mámorteli örömét, hogy aztán örökre, mélyen magamba zárjam ezt a képet. Egy arra haladó kisfiúra leszek figyelmes. Idegennek tűnik a hangom, amikor megszólalok. – Mondd csak, kisfiam, ugye ezek ugye ez a… – Igen, bácsi, ez a Sztálin Vasmű Kombinát – bájos kedves gyerekhangját a büszkeség teszi még csengőbbé, amikor a két utolsó szót kimondja, csak tágranyilt nagy fekete szemeiből sugárzik felém a csodálkozás. – Nahát, ezt nem tudni!… ez aztán elmaradás – beszélnek hozzám a szemek és én egy tízéves emberke néma vádjára akaratlanul félhangosan adom mega választ. – Igen kisfiam, igazad van. Ezt illett volna tudni. Ez valóban elmaradás.

Sztálin út /1953
fotó: Fortepan / Sattler Katalin

Szlálin út. Épületóriások üzletek utcája. Valamihez hasonlítani szeretném. Hirtelen sok pompás, zajos utcanév jut eszembe, de végül mégis azt gondolom, hogy nem, ez valahogy mégis más. Gazdagságát csak a modern épületek, nagyszerű kirakatok hirdetik, de egyébként olyan egyszerűnek, természetesnek tűnik itt minden. Miért van ez, mi kelti ezt a benyomást? Ezen gondolkozom, amikor valaki megfogja a karomat.- Te itt vagy? – Nem csodálkozással, inkább magától értetődően mondja a szavakat egyik régi barátom, Vajda Béla. – Nagyon megörültem a találkozásnak. Bemutatott a többieknek is. Azt hiszem, nem túlzók, ha azt állítom, hogy ők is, mint ismerőst üdvözöltek. Nem mint ismerőst. Többet. Úgy, mint barátot, mint elvtársat. Hát még, amikor megtudták, hogy először vagyok itt. Egymással versenyezve mutogatták az üzletházakat és a jelentősebb helyeket. Büszkén, azoknak az embereknek a nagyvonalúságával, akik gazdagoknak érzik magukat.

PILLESZÁRNYAKON REPÜLT az idő és egyre inkább megismertem a várost. Már tudtam, hogy a lapostetejű épületek bölcsődék, hogy melyik az SzTK, hol van a mozi, megcsodáltam a Kőműves-utcai üzletházakat, egyszóval sok mindent megismertem. Délfelé otthonukba kísértem őket. A legényszállás, ahol laknak, valóban megérdemli az otthon jelzőt, pedig itt derült ki, hogy tulajdonképen valamennyien vidékiek. Mégis úgy élnek, mint egy nagy család. Vigyáznak egymásra, egymás munkájára és pihenésére. Amikor elhaladtunk az egyik szoba előtt, Vajda barátom csendre intett: – Alszik a szaki. Tudod, éjszakás volt.
Később nehezen engedtek el. Sajnálták, hogy nem maradok velük ebédre, de azt megígértették velem, hogy legközelebb ismét ellátogatok hozzájuk. Vidáman értem az utcára is, ahogy végignéztem a sétáló embereken, első kérdésemre is megkaptam a választ. Az, ami az egyszerű és őszinte hangulat benyomását keltette bennem a reggeli órákban, tulajdonképpen nem volt más, mint az itt élő és itt dolgozó emberek egymáshoz való kapcsolata, amit én kívülálló is megéreztem.

Bartók Béla Kultúrotthon

Bartók Béla kerületi kultúrotthon

ESTE MÁR magamhoz vettem a jegyzetfüzetemet. Mindent, mindent meg akartam örökíteni ebből a mai napból, az újságíró mohóságával, aki ösztönösen megérzi, hogy sok gazdag témája akad és ezekből semmit sem akar elveszíteni. A Bartók Béla Kultúrotthonba mentem. Azt nem írom le, hogy milyen hatással volt rám, de első érzésem, így tudnám legjobban visszaadni. – Ez a kultúrotthon valóban méltó a szocialista kultúra fejlesztésére.

Üdvözlet Sztálinvárosból! – képeslap
fotó: Dunaújváros története képeslapokon

Így haladtam tovább, igyekezve megismerni a sztálinvárosi emberek vasárnapi estéjét. Ellátogattam a Kossuth-étterembe is. A presszóban Kovács Róbert felszolgálóval beszélgettem, aki pesti ugyan, de mégis boldog, hogy itt dolgozhat. Szivén viseli az emberek szórakozási igényeit, mert már a második szónál így kezdte. – Minden van itt kérem, csak éppen a billiárd hiányzik. Nagyon sok vendég kérte már. Csak úgy közbevetve kérdezem meg tőle: – És maga szeret-e billiárdozni? – Nagyon komoly arccal válaszolja – igen. Az étteremben egy kicsit én is belefeledkezem a szórakozás vidám, könnyű hangulatába. Sokan táncolnak, de még többen beszélgetnek üldögélve az asztaloknál. Fiatalok, korosabbak együttesen. Komoly arccal, nagy figyelemmel, mint azok az emberek, akiknek érdekes közös témájuk akad.
Az idő elrepült és haza kellene menni, írni, de milyen hálátlan dolog az írás, amikor sok mindent el akar mondani az ember, de kevés a hely rá.

AZ UTCAI LÁMPÁK sápadt fénye átremeg az éjszaka nehéz, fekete függönyén. Csend van mindenfelé, végtelen nagy csend. Szinte érzékelni lehet az alvó város éjszakai pihenését. Azokra az emberekre gondolok, akiket ma megismertem. Azokra, akik felépítették és tovább építik ezt a várost. A közös nagy családra, ahol a legfőbb erőt minden küzdelemhez és új csatához az élet közös értelme, a közös cél adja, ami a felszabadult emberek tudatában egyre mélyebben és izmosabban él.

Gaál Sándor

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.