Vasat ad a sztálinvárosi nagykohó!


Népszava – 1954. február 28.

Vasat ad a sztálinvárosi nagykohó!

Felépítették a Sztálin Vasmű I. számú, 700 köbméteres nagyolvasz­tóját, amelynek 160, egyenként 15 tonnás vasúti kocsi szállítja naponta a “táplálékot”, napi termelése pedig körülbelül 140 autóbusz súlyának felel majd meg.
A februárvégi nap hideg fényében a szem nem tud betelni a látván­nyal: a vasszerkezetek, a magasratörő lépcsők finomművű rajzaival, a ferdefelvonó örökkémozgó puttonyai­val, az égbeszökő karcsú tornyokkal, a csövek bonyolult labirintjával, az egész mű gigantikus szépségével.
Ahogy keresztül-kasul járjuk a kohó környékét, s a végtelen lépcsőn feljutunk a hatvan méter magasság­ban levő vörös csillagig; ahogy le­tekintünk a szédítő mélybe, ahol a hatalmas mozdony csak játékszer­nek látszik – egyre inkább az az ér­zésünk, hiába jöttünk. A kohóépít­kezés történetét, az óriási munkát, ami ebben a vasóriásban fekszik, le­hetetlen szóban visszaadni.

A hatalmas öntőcsamokban min­denki talpon van. Füst terjeng – té­vedés ne essék, nem a kohóból szár­mazik -, jókora fahasábok égnek a nyersvascsapoló csatornában: a fris­sen tapasztott falat szárítják. Szere­lők a kohó mellett elhelyezett furcsa vasszerkezeten, a “puskán” babrál­nak. Ez a gép üti ki pillanatok alatt a kohó csapolónyílását, majd tömi be villámgyorsan a nyílást. (Azelőtt ez a munka sokszor negyedóráig, húsz percig is eltartott.) Ezek már az utolsó előkészületek. A kohó gyomra már megtelt, az önműködő beren­dezések megtöltötték koksszal, mész­kővel, vasérccel… Most már csak egy hiányzik: a begyújtás.

A begyújtást léghevítőkben 700-1000 fokra felhevített levegő végzi el. Egy fiatal, ózdi olvasztárból lett mérnök, Bárdos István az “atya­mestere” a hevítésnek. Boldogan mondja el: a léghevitők számtalan nehézség legyűrése után “indulásra” készen állnak.
A léghevitők készen állnak, gyújtás azonban mégsem történik. A kohópódiumon feltűnik Pilter elv­társ, a kohó főmérnöke; mellette lát­juk a szovjet tanácsadókat, ott van Borovszki elvtárs, a Vasmű igaz­gatóságának vezetője is. Mindenki feléjük tekint – mikor adnak uta­sítást? De nem adnak. Pedig a reg­gel 9 óra határidő már régen el­múlt. A vezérkar a kohó szívébe, a műszerházba siet, ahol gondosan tanulmányozzák a kigyulladó fénye­ket és számokat, amelyek a koksz, a vasérc mozgását mutatják. Minden a legnagyobb rendben van, de a le­vegőt mégsem engedik be.
Az üvegfalú parancsnokházban percenként szól a telefon. Az ellen­őrzés jelenti, hogy az egyik levegő­szeleppel baj van. Azonnal ki kell cserélni. Tizenkét órakor hírül hoz­zák, hogy az egyik hűtőcső befa­gyott. A fagyás robbanást okozhat Borovszki elvtárs, a Vasmű igazga­tóságának vezetője telefonál. Néhány perc múlva tíz ember érkezik ben­zinlámpával, hogy felmelegítsék a befagyott csövet. Tizennégy óra húszkor berakják a fúvókákat is, amelyeken keresztül a léghevitőkből a kohóba áramlik majd a forró le­vegő.


Az első adag vas készítése
Fotó: Magyar Fotó/Pap Jenő

A kohó körül alacsony, bőrka­bátos ember sétál reggel óta. Galya József diósgyőri ács. Bármilyen fur­csán hangzik is, de arra vár, hogy munkája tönkremenjen. Ő készítette ugyanis a kokszot, faszenet tartó fa­állványzatot a kohó belsejében. Nem akar elmenni addig, míg “meg nem gyullad munkája”.
A Vaskohászati Kemenceépítő Vál­lalat brigádja közben az utolsó simí­tásokat végzi a kohón. Geréb István sztahanovista brigádvezető és cso­portja már másfél nap óta talpon van. A vezetők egyszerűen képte­lenek rávenni az embereket, hogy hazamenjenek. De nem is kísérletez­nek, szívtelenség, embertelenség volna ilyent kívánni. Hogyan is le­hetne távoltartani a munkától Ge­réb Istvánt, aki a kohóépítkezés első percétől itt van, akinek kezenyomát dicséri ez a hatalmas vasalkotás s aki vállalkozott arra, hogy hősi munkával, hetvenméteres szédítő magasságban megjavítja az elrom­lott darut. Amikor Geréb István to­vább lép, Kis János, egy fiatal munkás megjegyzi: “Pista bácsival a tűzbe is elmennénk.” S rövidesen a brigád tagjai, ha nem is égő tűz­ben, de hatvan-hetven fokos hőség­ben szerelik fel a munkavédelmi be­rendezéseket.


Először csapolnak vasat a Sztálin Vasmű 1-es számú nagyolvasztójának ünnepélyes felavatásán.
Fotó: Magyar Fotó/Pap Jenő

Pilter főmérnök rövid megbeszé­lésre hívja a mestereket, művezetőket. De alig jönnek össze, már ér­kezik a jelentés: az egyik porzsák két-három helyen befagyott. Lipták Zoltán főművezető, öreg, tapasztalt kohász a foga között mormolja: “… Csak cseppenjen ki az első vas, vége lesz ennek a bolondokházának.” S a következő percben már szétosz­lanak. Borovszki igazgató, a főmér­nök, szovjet tanácsadók kint terem­nek a helyszínen.

Tizenhét óra húsz! Végre elhá­rult minden akadály. A főmérnök utasítást ad. Pillanatokon belül ter­jed a hír: engedik a levegőt. Szabó Pál és Tóth József megnyitják a szelepeket. Dobhártyátfeszítő zúgás, mintha a pokol minden eleme sza­badult volna el. Percenként 1500 köbméter izzó levegő zúdul a ko­hóba. Az emberek összeölelkeznek s egy-egy építő szemén könny csil­lan.
A zúgás harsog és erősödik, a sztá­linvárosi lakások ablakait is megrezegteti, felfigyelnek az emberek. Ez a hang adja hírül országnak, vi­lágnak: él és dolgozik a mi nagy alkotásunk, Sztálinváros I. sz. ol­vasztója.


A képen: Horváth István olvasztár, Balázs Lajos főolvasztár, valamint Vágó Pál és Prákai András olvasztárok részt vettek az első csapolásban.
Fotó: MTI Fotó/Papp Jenő

Sikerült! Szombat délelőtt már lecsapolták az első salakot s ma délelőtt tizenegy órakor megindul a tűzszínű folyam a sztálinvárosi nagykohóból… És a Sztálin Vasmű a szó szoros értelmében valóban vasművé válik.

Mészáros András


Vasat ad a Sztálin Vasmű I. számú nagyolvasztója


Tavaszi ünnep Sztálinvárosban


A sztálinvárosi nagykohó


Zúg a nagykohó

 

Dunaujvaros