Vasat ad a sztálinvárosi nagykohó!
Felépítették a Sztálin Vasmű I. számú, 700 köbméteres nagyolvasztóját, amelynek 160, egyenként 15 tonnás vasúti kocsi szállítja naponta a “táplálékot”, napi termelése pedig körülbelül 140 autóbusz súlyának felel majd meg.
A februárvégi nap hideg fényében a szem nem tud betelni a látvánnyal: a vasszerkezetek, a magasratörő lépcsők finomművű rajzaival, a ferdefelvonó örökkémozgó puttonyaival, az égbeszökő karcsú tornyokkal, a csövek bonyolult labirintjával, az egész mű gigantikus szépségével.
Ahogy keresztül-kasul járjuk a kohó környékét, s a végtelen lépcsőn feljutunk a hatvan méter magasságban levő vörös csillagig; ahogy letekintünk a szédítő mélybe, ahol a hatalmas mozdony csak játékszernek látszik – egyre inkább az az érzésünk, hiába jöttünk. A kohóépítkezés történetét, az óriási munkát, ami ebben a vasóriásban fekszik, lehetetlen szóban visszaadni.
A hatalmas öntőcsamokban mindenki talpon van. Füst terjeng – tévedés ne essék, nem a kohóból származik -, jókora fahasábok égnek a nyersvascsapoló csatornában: a frissen tapasztott falat szárítják. Szerelők a kohó mellett elhelyezett furcsa vasszerkezeten, a “puskán” babrálnak. Ez a gép üti ki pillanatok alatt a kohó csapolónyílását, majd tömi be villámgyorsan a nyílást. (Azelőtt ez a munka sokszor negyedóráig, húsz percig is eltartott.) Ezek már az utolsó előkészületek. A kohó gyomra már megtelt, az önműködő berendezések megtöltötték koksszal, mészkővel, vasérccel… Most már csak egy hiányzik: a begyújtás.
A begyújtást léghevítőkben 700-1000 fokra felhevített levegő végzi el. Egy fiatal, ózdi olvasztárból lett mérnök, Bárdos István az “atyamestere” a hevítésnek. Boldogan mondja el: a léghevitők számtalan nehézség legyűrése után “indulásra” készen állnak.
A léghevitők készen állnak, gyújtás azonban mégsem történik. A kohópódiumon feltűnik Pilter elvtárs, a kohó főmérnöke; mellette látjuk a szovjet tanácsadókat, ott van Borovszki elvtárs, a Vasmű igazgatóságának vezetője is. Mindenki feléjük tekint – mikor adnak utasítást? De nem adnak. Pedig a reggel 9 óra határidő már régen elmúlt. A vezérkar a kohó szívébe, a műszerházba siet, ahol gondosan tanulmányozzák a kigyulladó fényeket és számokat, amelyek a koksz, a vasérc mozgását mutatják. Minden a legnagyobb rendben van, de a levegőt mégsem engedik be.
Az üvegfalú parancsnokházban percenként szól a telefon. Az ellenőrzés jelenti, hogy az egyik levegőszeleppel baj van. Azonnal ki kell cserélni. Tizenkét órakor hírül hozzák, hogy az egyik hűtőcső befagyott. A fagyás robbanást okozhat Borovszki elvtárs, a Vasmű igazgatóságának vezetője telefonál. Néhány perc múlva tíz ember érkezik benzinlámpával, hogy felmelegítsék a befagyott csövet. Tizennégy óra húszkor berakják a fúvókákat is, amelyeken keresztül a léghevitőkből a kohóba áramlik majd a forró levegő.
Az első adag vas készítése
Fotó: Magyar Fotó/Pap Jenő
A kohó körül alacsony, bőrkabátos ember sétál reggel óta. Galya József diósgyőri ács. Bármilyen furcsán hangzik is, de arra vár, hogy munkája tönkremenjen. Ő készítette ugyanis a kokszot, faszenet tartó faállványzatot a kohó belsejében. Nem akar elmenni addig, míg “meg nem gyullad munkája”.
A Vaskohászati Kemenceépítő Vállalat brigádja közben az utolsó simításokat végzi a kohón. Geréb István sztahanovista brigádvezető és csoportja már másfél nap óta talpon van. A vezetők egyszerűen képtelenek rávenni az embereket, hogy hazamenjenek. De nem is kísérleteznek, szívtelenség, embertelenség volna ilyent kívánni. Hogyan is lehetne távoltartani a munkától Geréb Istvánt, aki a kohóépítkezés első percétől itt van, akinek kezenyomát dicséri ez a hatalmas vasalkotás s aki vállalkozott arra, hogy hősi munkával, hetvenméteres szédítő magasságban megjavítja az elromlott darut. Amikor Geréb István tovább lép, Kis János, egy fiatal munkás megjegyzi: “Pista bácsival a tűzbe is elmennénk.” S rövidesen a brigád tagjai, ha nem is égő tűzben, de hatvan-hetven fokos hőségben szerelik fel a munkavédelmi berendezéseket.
Először csapolnak vasat a Sztálin Vasmű 1-es számú nagyolvasztójának ünnepélyes felavatásán.
Fotó: Magyar Fotó/Pap Jenő
Pilter főmérnök rövid megbeszélésre hívja a mestereket, művezetőket. De alig jönnek össze, már érkezik a jelentés: az egyik porzsák két-három helyen befagyott. Lipták Zoltán főművezető, öreg, tapasztalt kohász a foga között mormolja: “… Csak cseppenjen ki az első vas, vége lesz ennek a bolondokházának.” S a következő percben már szétoszlanak. Borovszki igazgató, a főmérnök, szovjet tanácsadók kint teremnek a helyszínen.
Tizenhét óra húsz! Végre elhárult minden akadály. A főmérnök utasítást ad. Pillanatokon belül terjed a hír: engedik a levegőt. Szabó Pál és Tóth József megnyitják a szelepeket. Dobhártyátfeszítő zúgás, mintha a pokol minden eleme szabadult volna el. Percenként 1500 köbméter izzó levegő zúdul a kohóba. Az emberek összeölelkeznek s egy-egy építő szemén könny csillan.
A zúgás harsog és erősödik, a sztálinvárosi lakások ablakait is megrezegteti, felfigyelnek az emberek. Ez a hang adja hírül országnak, világnak: él és dolgozik a mi nagy alkotásunk, Sztálinváros I. sz. olvasztója.
A képen: Horváth István olvasztár, Balázs Lajos főolvasztár, valamint Vágó Pál és Prákai András olvasztárok részt vettek az első csapolásban.
Fotó: MTI Fotó/Papp Jenő
Sikerült! Szombat délelőtt már lecsapolták az első salakot s ma délelőtt tizenegy órakor megindul a tűzszínű folyam a sztálinvárosi nagykohóból… És a Sztálin Vasmű a szó szoros értelmében valóban vasművé válik.
Mészáros András
Vasat ad a Sztálin Vasmű I. számú nagyolvasztója