Béke és Szabadság – 1954. március 3.
ZÚG A NAGYKOHÓ
Sztálinváros, 1954. február 26. este
A levegőben langyos tavaszi illatok. Fent, az égen – a földtől pontosan húszemeletnyi magasságban – kigyúl egy ötágú csillag. Az emberek az égre néznek: itt mindenki számára érthető ez a szavak nélkül, szikrázó fényjelekkel fogalmazott jelentés. Az üzem, amelynek homlokán a vörös csillag fénylik, teljesítette napi tervét. Az üzem a Sztálin Vasmű. A teljesített “napiterv”: elkészült az alkotás, százezrek megfeszített munkája állomásához ért. Az I-es számú nagykohó készen áll és holnap csapolni fog.
Zúgás tölti be a levegőt. A pentelei fennsíkon soha nem hallott sajátos hang, semmihez sem hasonlítható. Más, mint a textilgyárak egyenletes moraja, mint a motorszerelő műhelyek tompa berregése, teherhordó daruk dübörgése. Más, mint épülő hidak sínéinek zengő éneke, mint hajótestek páncéllemez oldalát hegesztő légkalapácsok csattogása. Hatalmas kórus: Magyarországon csak Diósgyőrött, Ózdon és itt hallható – a kohók városában. Egyedülálló hang: a nagyolvasztóba befúvott nyomólevegő zúgása.
Ebben az erős zúgásban végérvényesen elhal minden gyengébb hang: a félelem, a kétség szava, amely nyáron nem egyszer felröppent itt, az “ifjú város” utcáin. “Lassúbb ütemű lesz az ipar fejlesztése?” “Mi lesz velünk?” A sztálinvárosi építők már tudják a feleletet. Mi lesz? A kohó zúgó zenével, a rubincsillag az égen, szikrázó fényjelekkel jelenti: a város megkapta létezésének értelmét. Készen áll az I-es számú nagyolvasztó és holnap már csapolni fog.
BOROVSZKY AMBRUS, a Sztálin Vasmű Tröszt igazgatója,
akit Sztálinváros ünnepén, az 1. sz. nagykohó felavatása alkalmából
a “Magyar Munka Érdemrend”-del tüntettek ki
(Kotnyek Antal – Magyar Fotó felv.)
Sztálinváros, 1954. febr. 27. nappal
A ferde felvonópályán szakadatlan láncban, teli tartályok vándorolnak a húszemeletnyi magas kohó-aknatorok felé. Odalent, a legalsó szinten hatalmas rácsos vaskosarakban kék láng lobog. Izzítja a kokszot s az égő koksz melegíti a vízvezető csöveket, hogy be ne fagyjanak. A központban senkit nem lehet a helyén találni. Szabad szombat van – munkaszünet. Tehát Borovszky Ambrus, a Sztálin Vasmű Tröszt igazgatója beutazott Pestre átvenni a kitüntetéseket s az építők 400.000 forintos jutalmát. Pázmándi Gyula, a mélyépítési osztályvezető motorbiciklin cikázik, feltorlaszolt földhányások, olvadó hókupacok, árkok és gerendák között a kohótól a mésztej-keverőig.
A kohó előtti téren óriási vízmedence, 12.000 köbméter dunavíz tárolására. Ebből a medencéből adja a III-as szivattyútelep a kohónak a hűtővizet. Ma reggelre az egyik tartalékszivattyú elromlott. Az emberek úgy döntenek, hogy erről nem is kell jelentést tenni: hiszen 11 szivattyú van itt és a kohó működéséhez elegendő három. Ellenben – szabadnap lévén – azonnal hozzálátnak az elromlott szivattyú kijavításához. Délelőtt 10 óra 45 perckor csőtörést jeleznek. Az egyik nagy vízvezető cső, – amely a mozdonyokat látja el vízzel – a korábbi fagyások és a hirtelen enyhülés miatt elrepedt, az úttest kétoldalt beszakadt. A beomlott útrészen már szivattyúznak, ásnak: azt mondják, délután ötig, csapolásig rendben lesznek. Ezek az utolsó simítások – a sztálinvárosiak hozzászoktak már az effajta meglepetésekhez.
Két év óta – 1952. szeptemberétől – mióta a kohó alapozását megkezdték, ezerféle nehézség, időjárási, szervezési, műszaki probléma állította kemény próba elé az építőket. Ez őszön, egy váratlan felhőszakadás után a vízbetörés megrepesztette az egy méter átmérőjű főcsöveket, – úszott minden. A januárvégi, február eleji 18-20 fokos hidegekben sorra befagytak a gázvezetékek. Ma már diadalmasan mosolyognak a legyőzött nehézségeken.
A ferde felvonópálya műszertermében rengeteg kapcsoló, vastag áramvezető kötegek – és egy galamb kalitkában. A béke e finom szürketollú, zöldnyakú jelképét talán Özdról, de lehet, hogy a Szovjetunióból hozta gazdája, Sebestyén László elektrikus. Huszonhárom társával – martinászokkal, gépészekkel, mérnökökkel, kohászokkal – hathónapos tanulmányúton volt, mielőtt sztálinvárosi munkahelyét elfoglalta – a Szovjetunióban, Makejeva és Sztalino kohóinál.
SZTÁLINVÁROS ÜNNEPE: február 28-án felavatták és átadták rendeltetésének az I. sz. nagyolvasztót
(Papp Jenő – Magyar Fotó felv.)
Sztálinváros, 1954. február 28.
Ünnepi zászlódíszben, füstölgő homlokkal magasodik az égre a nagykohó, mögötte díszőrséget áll a három léghevítő torony, zúg a ferde felvonópálya, ötezer tonna vasszerkezet, nyolcezer tűzálló tégla hatalmas műve magasodva s minden milliméterén az építők kétéves munkájának kezenyoma. Lábánál díszemelvény, padsoraiban a párt és kormány tagjai s közöttük a dolgozó nép legjobbjai: bányászok, sztahanovisták. Az emelvény előtt ünneplő tömeg. A kohászok ünnepélyesen átveszik a szerelőktől a nagyolvasztót és megfogadják: köszönetül jó vassal fizetnek az országnak a sok munkáért.
Jó vassal: szürkeöntvénnyel, amelyben oly nagy hiányuk van öntödéinknek. Az I-es számú nagykohó első feladatként ötezer tonna szürke nyersvasat gyárt, melyet rögtön gépalkatrésszé dolgoznak fel tovább. Az I-es számú nagykohó egynapi termelése 140 darab traktor, vagy 300 kombájn, vagy 400 vetőgép nyersanyagát jelenti.
SZTÁLIN VASMŰ: CSAPOL A NAGYKOHÓ.
Az első adag nyersvas az automata öntőgépben
(Papp Jenő – Magyar Fotó felv.)
Ünnepi csapolás a nagykohóban a vendégek szeme előtt. Gőz tölti be a teret; izzó folyamban árad a vörös láva csatornáin az üstök felé. Ömlik a vas a csapoló üstökbe s a vonat elindul vele a magyarországi öntödék felé. Sztálinvárost nem hagyja el többé a sajátos zúgás, amely egyedül a kohók városában hallható. A nagykohó csapol és kibővíti, teljessé tesszi gépiparunk alapanyagbázisát – az erőt, amelyből a jobb élet születik.
Bars Sári
