Ifjú Kommunista – 1959. október
Akik együtt nőttek a várossal
Újsághír: 1960-ban ünnepli fennállásának tizedik évfordulóját az ország első szocialista városa – Sztálinváros.
SZTÁLINVÁROS szívében, a hatalmas Bartók Béla Kultúrpalota tőszomszédságában áll egy három emeletes, sárgára meszelt épület. Itt él Takács József, a Dunai Vasmű olvasztára családjával. A napokban valami iratot keresett a szekrényben. Kutatás közben véletlenül kezébe akadt egy fényezett kartonlap: Megbízólevél. “A DISZ Központi Vezetősége megbízza Takács József elvtársat, hogy részt vegyen a dunapentelei ifjúsági építkezésen. 1950…”
Megbízólevél 1951-ből /fotó: József Attila Könyvtár
– 1950… De régen is volt, lassan tíz éve már – gondolta, és önkéntelenül elmosolyodott. Eszébe jutott az a hideg, esős nap, amikor társaival együtt a megbízólevéllel kezükben megérkeztek Dunapentelére, ahol nem várta őket senki…
Takács Jóska tótszerdahelyi barátjával, Matolával, verbuvált egy magakorabeli társaságot a községből. Három-öt holdas parasztgyerekek voltak, egyik sem tehetős gazdának a gyermeke, mégis Takács Jóska volt a legszegényebb köztük – heten voltak testvérek. Szüleiknek csak másfél hold szőlőjük volt. Elindultak hát huszonketten, hogy az ország különböző részein munkát kérjenek az építkezéseken. Nagybátonyban érte őket a hír: Dunapentelén eddig Magyarországon soha nem látott nagyszabású építkezés kezdődik, munka akár tízezer embernek is van, és jól lehet keresni. Jelentkeztek hát, és elindultak Dunapentelére, amelyről azt sem tudták, hogy az ország melyik részén fekszik. Pentelén akkor a szó legszorosabb értelmében nem volt semmi. Sártenger húzódott a kietlen pusztaságon, a Duna felől csontig metsző hideg szél fújt. A kietlen síkságon nagy szerényen néhány barakképület húzódott meg, s az országút szélén hatalmas szerszámkupacok halmozódtak látszólag gazdátlanul. Ezt látta megérkezésekor a tótszerdahelyi Partizán-brigád, amelynek tagja volt Takács Jóska is. Ő lépett be nagy bátran az egyik barakképületbe, kezében lobogtatva a huszonkét megbízólevelet, mintegy bizonyítva – nem akárkik vagyunk, nem idetévedtek, jámbor zarándokok, hanem olyanok, akiknek feladatuk van itt.
– Jól van, fiam, ne lobogtasd azokat a papírokat, itt mindenkinek van ilyen. Egyelőre a városépítkezésen fogtok dolgozni, a csontépületeknél. A szomszédos barakkban lepihenhettek, és reggel hétkor lássatok munkához – válaszolta nekik egy idősebb férfi, és máris elfordult, mert újabb csoport érkezett.
A brigádot a legnagyobb zűrzavar fogadta. Másnap reggel, amikor munkába akartak menni, nem tudták, hol a raktár, ahol szerszámot vételezhetnek maguknak. Láttak itt-ott heverő csákányt, lapátot, ezeket szedegették össze, anélkül, hogy megkérdeztek volna valakit, és jelentkeztek a csontépületeknél. Azaz egy nagy pocsolya mellett, tudniillik, akkor a csontépületeknek még hírük-hamvuk sem volt. Az első ilyen ház alapjait éppen ők kezdték kiásni.
Tíz éve ennek. Sztálinváros építésének hős korszaka volt ez az idő. Ennyi év távlatából könnyű volna azt mondani, hogy Takács Jóska és huszonegy társa, meg az a sok ezer fiatal, aki az ország különböző részeiből érkezett Sztálinvárosba, mind-mind öntudatos kommunisták voltak, akik megértették, milyen fontos, országos feladat felépíteni a semmiből egy új várost, egy hatalmas, gigantikus gyáróriást. Könnyű volna ezt mondani, azonban nem volna igaz. Takács Jóskát például elsősorban a pénz érdekelte. Szülei szegények voltak, és ő, bár lányok után járó fiatalember volt már, mégsem tudott szerezni magának egy rendes öltözet ruhát. Olyan munkát keresett, ahol jól lehet keresni, s úgy hírlett, hogy a dunapentelei építkezésen erre megvan minden lehetőség. Így kezdődött.
A KŐVETKEZŐ LÉPÉS a hírnév volt. Sztálinvárosról akkoriban nap mint nap írtak az újságok. A tótszerdahelyi parasztfiúk Partizán-brigádjának neve ott szerepelt a legtöbb híradásban. Akkoriban ugyanis szégyen volt – és ma is az – az épülő városban rosszul dolgozni. Minden építkezésen faliújságok, falragaszok hirdették, melyik brigád, milyen teljesítményt ért el aznap. A Partizán-brigád mindig a legjobbak között szerepelt. Először a több pénz utáni vágy hajtotta őket, s az utána következő hónapokban már fűtötte őket a virtus is.
Nagy ellenfelük volt ugyanis a gyárépítkezésen dolgozó L. Szász Antal DISZ kubikus-brigádja. Versenyben álltak egymással, és képesek voltak a lehetetlenre is, hogy egyik megelőzze a másikat. Előfordult például, hogy “kémeket” küldtek a másik építkezésre, hogy megnézzék, hol tartanak az ellenfelek. Ha úgy látszott, hogy megelőzik őket, túlóráztak. Egy alkalommal így dolgozott a két brigád, egymással vetélkedve egyfolytában 48 órát.
– Nem lemaradni, elsőnek lenni – ez valóban becsület kérdése volt. Nemcsak a munkában, mindenben. Egyszer L. Szász Antal brigádjának minden tagja új ruhát vásárolt. Az akkoriban épülő Május 1 úton büszkén feszítettek az L. Szász-brigád tagjai, és a Partizán-brigádot ette a sárga irigység sikerük láttán. Kupaktanácsra gyűlt össze a brigád, és nagy fontosságú határozatot hozott: a legfiatalabb felutazik Budapestre, és 22 karórát meg 22 kalapot vásárol – majd mi megmutatjuk L. Szászéknak!
Az épülő-szépülő Május 1 utca /fotó: Dunaújváros története képeslapokon
A következő héten a Partizán-brigádé volt a dicsőség, learattak minden babért új karóráikkal és kalapjaikkal. Az ilyen vetélkedéseknek se szeri, se száma. De közben még egy változás történt, amit külsőleg nem lehetett úgy észrevenni, mint az új ruhákat és karórákat: megtanulták becsülni egymást, szeretni az épülő új várost. Később történt, hogy az L. Szász-brigád három brigádnak való munkát vállalt a gyárépítkezésnél. Bármennyire igyekeztek azonban a fiúk, úgy nézett ki, mégsem tudják elvégezni a munkát határidőre, lemaradnak. Takács Jóska, a Partizán-brigád “politikai biztosa” szólt Matolának, a brigádvezetőnek, hogy hívja össze a gyűlést. Elmondta, hogy L. Szászéknál baj van, segíteni kellene nekik. Sokan azt hitték ekkor, hogy a fiúk kinevetik Takács Jóskát, mondván: majd éppen a legnagyobb ellenfeleinknek segítünk. Nem így történt. Saját munkájuk végeztével a Partizán-brigád átvonult a gyárépítkezéshez, és pihenés nélkül, egyhuzamban még egy műszakot dolgoztak, csak, hogy L. Szászék teljesíteni tudják tervüket. S ebben már az is benne volt, hogy előbb épüljön fel a város – az ő városuk.
Mert L. Szász Antal és Takács Jóska ekkoriban már magáénak érezte a várost. Sztálinvárosinak vallották magukat, és ezt olyan természetesen mondták, mintha valóban ott születtek volna, oda kötné őket minden. Ezért nem tudták elhagyni a várost, amikor befejeződött az építkezés javarésze, és ezrek keltek útra, hogy új építkezéseken folytassák azt, amit Sztálinvárosban abbahagytak.
L. Szász Antal jelentkezett elsőnek a DISZ-bizottságon:
– Úgy gondoltam, mégsem megyek el, itt szeretnék maradni, ha lehetne.
Diósgyőrbe került olvasztár-tanfolyamra. Nem volt könnyű a választás. Egész életében a szabad ég alatt dolgozott, és az első időben szinte elviselhetetlennek érezte, hogy egész nap négy fal között kell lennie, még akkor is, ha azok a falak olyan óriás teret öleltek át, mint a kohó. De még ennél is szörnyűbb volt a tanulás. Egészen addig soha nem volt nagy barátja a könyvforgatásnak és nem is volt olyan nagy szüksége rá. Most meg egyszeriben neki kellett állni, számolni, tanulni, különböző ötvözeteket, bonyolult vegyi folyamatokat megismerni. Sokszor úgy érezte, nem megy, nem bírja tovább, de ekkor arra gondolt, hogy ha nem lesz olvasztár, akkor el kell mennie a városból. Inkább még egyszer – szorította össze a fogát, és ismét nekifeküdt a könyvnek, tízszer, húszszor elolvasta a sorokat, de megtanulta.
Így lett L. Szász Antalból, a régi kubikusból szakképzett olvasztár. Néhány hónap múlva a Dunai Vasmű kohászai párttitkáruknak választották. Ekkor találkozott ismét Takács Jóskával. Takács pontosan úgy járt, mint nemrégiben L. Szász. Nem akart elmenni a városból, de nem tudta, mihez kezdjen. Társainak már említette, hogy a Vasműben szeretne dolgozni, de azok rémisztgették:
– Nem neked való az… Egész életedben kubikus voltál, most kezdenél valami újat? Aki nem ért az ilyen dolgokhoz, nagyon könnyen szerencsétlenül járhat… Nekem volt egy ismerősöm, akinek a fejére esett egy hatalmas tartály, teli folyékony vassal. Te is így akarsz járni? Most megkeresel 2-2500 forintot, mint kubikus, ha meg elmész szakmát tanulni, nem kapsz majd ezer forintot sem.
A végén már ott tartott, hogy maga sem tudta, mit tegyen, s kapóra jött a találkozás L. Szásszal:
– Butaságokat beszélsz. Nézd meg, én is olyan kubikus voltam, mint te. Egyik helyről a másikra vándoroltam, és most áldom az eszemet, hogy nem hallgattam a rossz tanácsadókra, és kitanultam az olvasztári mesterséget. Gyere hozzánk, Jóska, nem bánod meg. Igaz, eleinte kevesebbet keresel majd, de megéri…
S Takács Jóska jelentkezett a Dunai Vasmű kohászatánál olvasztár-tanulónak. Nemhogy ezer forintot, de még nyolcszáz forintot sem keresett azokban a hónapokban, s mégis boldog volt. Boldog volt, mert úgy érezte, egy egészen új világ tárul ki előtte, más ember lesz, mint eddig.
Így érte őket 1956 októberében az ellenforradalom. Takács Jóska éppen leánynézőben volt Tótszerdahelyen. Hallotta, hogy mi történik Budapesten és más városokban, de nem nagyon akart hinni a híreknek. El is ment a tanácselnökhöz, hogy megkérje, eskesse össze őt menyasszonyával, mert a szülők ragaszkodtak hozzá, hogy a faluban legyen az esküvő. Úgy tervezte, hogy a mézesheteket már az új otthonban töltik, Sztálinvárosban. Meg is szólította a tanácselnököt illedelmesen:
– Kedves elvtárs, azt szeretném…
– Micsoda hang ez, kikérem magamnak! Én nem vagyok elvtárs! Nekem van becsületes nevem.
Ebben a pillanatban ébredt rá, hogy valóban történt valami, és ez borzasztóbb annál, amit csak elképzelni is lehet.
– Még hogy magának van becsületes neve?! – ripakodott rá a nagy hangú tanácselnökre. – Tudja, mi maga? Egy kétszínű alak! Különben, ha most már rimánkodnák, akkor sem engedném, hogy maga eskessen össze minket…
Ezzel sarkonfordult, és dühösen hazament. Otthon azonban egy részeg társaság várta már.
– Takács Jóska, te kommunista vagy? – kiáltottak rá.
– Az hát, s akinek nem tetszik, az takarodjon innét.
– Kisebb hanggal, öcsém – lépett elő egy alaposan beborozott férfi. – Ha te kommunista vagy, akkor megmondom én is, hogy én meg nyilas voltam. Ebből meg tudod, hogy mi következik? Az, hogy lógni fogsz. Azt a kommunista várost pedig, ahonnan jöttél, szétrombolja a nép.
Takács Jóska ebben a pillanatban elfeledkezett az esküvőről, saját magáról, csak az járt az eszében, hogy mi történhetett otthon, Sztálinvárosban. Egy percnyi maradása sem volt. Megszökött a részegek és az ordítozó nyilas elől, és elindult Sztálinváros felé.
L. Szász Antalnak sem volt könnyű a helyzete. Egy huligán társaság halálra kereste őt. Tudták róla, hogy kommunista, a kohó párttitkára, és Sztálinvárosban a legismertebb emberek egyike, úgy gondolták, ha vele végeznek, akkor megrettennek a kommunisták, és ők megfélemlíthetik az egész várost. Tudomást szerzett erről L. Szász Antal felesége is:
– Meneküljünk, Tóni… Megölnek ezek a csibészek, ha itt találnak… Szökjünk meg előlük… – rimánkodott neki a felesége.
– Hogy én szökjek innen? Ebből a városból, amelyet én építettem?! Soha! Ha itt pusztulok, akkor is itt maradok. Én ide tartozom, ezeknek a csavargóknak nincs semmi keresnivalójuk itt.
Ez volt az első eset, hogy L. Szász Antal összeveszett a feleségével. Igaz, ő is féltette asszonyát, gyermekeit, de halálos elszántság lobogott benne. És még tombolt a sztálinvárosi utcákon az ellenforradalmi gyülevész had, amikor L. Szász Antal s a többi kommunista, a pártbizottság vezetésével szervezni kezdte a sztálinvárosi karhatalmi ezredet. Az ezred első katonája L. Szász Antal volt
S miközben ez történt Sztálinvá rosban, Takács Jóska kétségbeesve igyekezett a messzi Tótszerdahelyről eljutni városába. Nem volt vonatközlekedés, s ő egyik szekérről a másikra kéredzkedett, gyalogolt, majd teherautón utazott tovább, s mikor végre a városba ért, éppen falragaszokat ragasztottak fel. Ezeken a falragaszokon a kommunisták szóltak a munkásokhoz: “őrültség a sztrájk, gyertek dolgozni, indítsuk meg az életet!” Takács József volt az első olvasztár, aki munkára jelentkezett a Dunai Vasmű kohóüzemében.
Takács József, az ifjú apa
Lassan tíz éve lesz, hogy ez a két fiatalember Sztálinvárosba érkezett az ország más-más részeiből. Azelőtt sohasem ismerték egymást, útjaik itt, ebben a városban találkoztak össze. És azóta ez az út csak fölfelé vezet. Takács József, a hajdani kubikuslegény ma többszörösen kitüntetett és jutalmazott, szakképzett olvasztár a Dunai Vasműben. L. Szász Antal, a parasztfiúból lett kubikus, a tapasztalt olvasztár, a harcokban edzett pártmunkás most a Dunai Vasmű munkaügyi osztályának vezetője. Régen ő kért itt munkát, és ma ő dönt sok ezer ember felvételéről, munkába állításáról.
Amikor ideérkeztek, pusztaság birodalma volt ez a táj. Ma gyönyörű, napfényes házak végtelen sora húzódik egymás mellett, síma, aszfaltozott utcákat világítanak be esténként az ostornyeles neonfények. A gyáróriás mellett terebélyes erdővé növekedett a csaknem tíz éve ültetett csemeteliget. Van már itt kultúrpalota, óriási moziépület, klub és táncterem, és a Vasmű mellett már felépült a fehérneműgyár, a konfekciógyár, van strand, sportpálya, rendszeres autóbusz-járatok suhannak az utcákon. Város lett a régi Dunapenteléből, Takács József és L. Szász Antal városa. Ők építették, ők lakják most, s ők dolgoznak gyáraikban.
A város pedig polgáraivá fogadta őket.
SÓLYOM JÓZSEF
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
