Vasmegye – 1953. június 21.
Boldogan készülünk Sztálinvárosba
Nagyon gyorsan telt el ez a tanév. Most, az év végén, érzi igazán a diák, hogy mennyit tanult és művelődött egy esztendő alatt. Szép munka a tanulás, a kötelességteljesítés. De milyen jó is az eredménnyel zárult esztendő után kilépni ebből a légkörből, s néha egy kis fizikai munkát is végezni.
Emlékszem, egy évvel ezelőtti brigádokat szerveztünk iskolánkban a nyári munkákra – én a Sztálinvárosba induló brigádhoz csatlakoztam. Nemcsak a kíváncsiság fűtött, hiszen az előző évben már jártam ott. Láttam gyönyörű fekvését, az alatta elterülő végtelennek látszó síkságot, a hömpölygő Dunát, amint mossa a 110 méter magasan fekvő dunántúli part oldalát, amelyen ez az uj, modern város épül. Hanem érdekelt, hogy az a pár utca hánnyá szaporodott, az akkor megépült 32 házhoz hány épült, s mekkora a gyár, amelyből az első évben jóformán semmi sem látszott – csupán az alapok. S az erdősáv, amely mindenki figyelmét megragadja változatos, tervszerű ültetésével, vajjon mennyit növekedett. Ilyen kérdések tömkelegével ültem fel a vonatra egy évvel ezelőtt. Budapestet elhagyva mindenki izgatott lett az ablakok megteltek kiváncsi gyermekfejekkel. Akik először tették meg ezt az utat, azok arra voltak kiváncsiak, milyen az uj város, minket pedig az a gondolat izgatott, mennyit épült az eltelt egy év óta.
Matuss Lászlóné – A sztálinvárosi DISZ-táborok története
Hamarosan választ kapott valamennyi kérdés. Megérkeztünk Sztálinvárosba. Első meglepő felkiáltásom az volt, hogy itt el fogunk tévedni – s ez később valóban, meg is történt velem. A város egy év alatt hihetetlenül megnagyobbodott. Két víztorony ékeskedett, bár egy évvel ezelőtt egy sem állott. És a gyár! Azok a magas állványok! Hihetetlen! Hiába dörzsöltem a szememet, mert a valóság csak valóság. Az erdősáv gyönyörűen zöldelt a gyár és a város között ez is sokat nőtt az elmúlt egy esztendő alatt.
Amikor megérkeztünk a városba, motorkerékpárvereeny volt. Ösztönszerűn jött ajkamra a kérdés: “Hát ilyen nagy ez a várost?” “Igen”, mondotta az egyik vezetőnk, aki közvetlen mellettem állt.
Most, hogy visszaemlékszem erre a nyárra, érzem, nagyon is szép volt. A nap barnára cserzette bőrünket, a talicska, lapát megedzette ceruzáhozszokott kezünket, a munkából lepihenve sokszor lapoztuk az ottani könyvtár könyveit is.
Unatkozni sohasem “értünk rá”. A fővárosból jöttek kulturcsoportok és szép előadásokkal gyönyörködtettek bennünket. A “Csínom Palkó”-t a “Szabad szél”-t s ehhez hasonló szinműveket adták elő. Balettestet is tartottak, amely feledhetetlen maradt mindannyiunk számára.
Zója brigád női tagjai földet lapátolnak az épülő Sztálin Vasműnél. /1953
fotó: MTI/Zinner Erzsébet
Sok leírhatatlan és feledhetetlen élmény között érkezett el a harmadik hét vége. Nem kérdeztük egymást, de mindannyiunk arcán látszott, hogy szorongással gondolunk a búcsú perceire. Diákságunk az ország minden részéből került fel Sztálinvárosba. nem ismettük egymást közelebbről, s mégjs, mintha már évek óta együtt lettünk volna, úgy segítettük egymást a munkában. Ez az összetartás hozta meg azt az eredményt, amelyet joggal várt el pártunk és Rákosi elvtárs az ifjúságtól. Én jómagam is szorongva vártam a napot, amelyen búcsúzni kell. Fájt elválni a megszokott társaságtól a kedves várostól, a munkahelytől. Vonzott az alkotóerő, amelynek három hétig én is szerves tagja lehettem. S elérkezett az utolsó nap is. Többen a brigádok közül még három hétig ott maradhattak, s ők kísértek ki bennünket az állomásra. Kissé szégyenletes a mi korunkhoz képest, de a bucsu pillanatában könny lepte el a szemünket.
A vonat megindult, az ablakok megteltek bucsuzkodó diákokkal, nekem is helyet szorítottak és én csodálkozva néztem mégegyszer az ember alkotó erejének gyümölcsét. A vonat nem várta meg, hogy a végtelenségig gyönyörködhessem az elém tárult képben…
Ez történt egy évvel ezelőtt. Most ismét befejeződött egy tanév. Boldogan készülök ujra Sztálinvárosba, hogy egy hónapot ott tölthessek. Mivé lett egy év óta büszkeségünk?
S az elkövekező iskolaévben sokat gondolunk majd ezekre a hetekre, amikor aktivan vettem ki részemet Sztálinváros építéséből.
Schreiner Piroska
