Részlet az évkönyvből

Tamás István:

TAPOLCZAI

ILLETLEN DOLOG LENNE-E vajon, ha egy városi tanácselnökről, az MSZMP Központi Bizottságának póttagjáról megírnám, hogy barátai, munkatársai, meghitt ismerősei csak úgy nevezik: a Taps? Ez a meghitt ismeretségi kör jó néhány országot jelent, és sok ezer embert, honfitársain kívül szovjeteket és franciákat, angolokat és muzulmánokat, és messzi földrészekről is itt járt vendégeket. Csalódik, aki azt hiszi, hogy a napi megszólítás a tekintély rovására megy.

Tapolczai Jenő, a Dunaújvárosi Tanács elnöke tizennégy év óta viseli ezt a tisztséget, s ezalatt olyan megbecsülést, tiszteletet vívott ki magának, és olyan népszerűséget szerzett, amilyennel kevesen dicsekedhetnek. Noha nem is magának akarta kivívni, hanem a városnak. Aminek ő most egy darabja.
Elmondok róla egy régi történetet. Tíz vagy tizenkét éve ezerkétszáz asszonynak nem volt munkája a városban. A vasmű aránylag kevés nőt tud foglalkoztatni, s amikor megindult a városi élet és a lakosság létszáma rövid idő alatt harmincezerre futott fel, jöttek családok az ország minden részéből, ezrével. Háziasszonyok, lányok, feleségek, mind munkát akart. Felmerült egy könnyűipari üzem létesítésének gondolata. Tapolczai a vasmű vezérigazgatójával és a városi párttitkárral közösen kiharcolta. Az avatóünnepségen a könnyűipari miniszter mellett az emelvényen ott ült ő is szorongva. Zsebében volt egy levél, előző este kapta meg, igen fontos kormányszerv vezetőjétől jött, és az állt benne, hogy nem ért egyet az üzem létesítésével. Ha három héttel előbb érkezik a levél, nincs üzem.
– Ültem az emelvényen. A miniszter mondja a beszédet. Ezer asszony a nagycsarnokban, a most felvett dolgozók, mindnek sugárzik az arca. De cifra botrány lesz ebből, uramisten! Az ünnepség után mutatom a miniszterasszonynak a levelet. Görcsösen szorongatja, háromszor is elolvassa. Rám néz:
– Tehát ez a maga műve? De nem haraggal mondja, inkább a társszerző egyetértésével. A botrány elmaradt, az üzem ma is jól működik, és sok száz asszonynak ad munkát.

TANÁCSELNÖKI működésének egyik legemlékezetesebb korszaka az 1953-as, 1954-es évek ideje volt. Az a kormányprogram, amely kimondatlanul, de konkrét megnyilatkozásaiban korántsem titkolva, csendes elhalásra ítélte a Dunai Vasművet és a várost. Mi hogyan történt – ma már történelem. De annyi tény: Tapolczai tárgyalt, ravaszkodott, ködösített, kilincselt, húzta az időt, forgatta az érveket, a legfontosabb beruházások nem álltak le, a kommunális létesítményeket tovább építették.
Nem tudom, mivel tartja fenn magában állandó magas hőfokon a tevékenységi lázat. Hányan kidőltek, elfásultak, megszürkültek. Tapolczai a legunalmasabb problémákból is fergeteges izgalmat tud kavarni – s mindig valami épkézláb dolog sül ki belőle, ez a nagy mutatvány, amin a környezete állandóan csodálkozik. Enyhe cukorbetegsége van, olykor-olykor néhány napra kórházba kell mennie. Aztán amikor befejeződött a kivizsgálás és megkezdődne a kezelés, már csomagol is. Olvasott valamit a helyi lapban, eljutott hozzá egy hír, ami tetszik vagy nem tetszik neki, indul, nehogy lemaradjon valamiről.
Itt egy várost kellett csinálni, szervezni. Itt csődöt mondott volna amolyan “városatya” típusú vezető, akinek igazgatásával, mint régi regényekben, döcög-döcög a város élete, miközben mindenki ismeri s az utcán joviálisan fogadja a tiszteletteljes köszöntéseket. Dunaújváros másfél évtizedes múltja viharos mikrotörténelme az országnak is. Nehéz poszt az övé, mindennap ütközet. Megszelídíteni a telepeseket. (Emlékezhet rá mindenki, a gigászi építkezéseken ezerszám sodródtak együvé a legkétesebb elemek. Egy részük továbbállt, nagyon sokan ma hasznos és megbecsült dunaújvárosi polgárok.) Városias életlehetőségeket teremteni. Harcolni a középületek, iskolák, óvodák, egészségügyi intézmények építésének meggyorsításáért. Megteremteni a városi élet feltételeit. Lendületbe hozni az igazgatási gépezetet. Nem mondom, hogy ez Tapolczai személyes műve, korántsem. De a rokonszenvnek – és a haragnak is, amely ezen a poszton elkerülhetetlen – egyik első számú céltáblája másfél évtizede mindig ő. Felel a jókért és felel a rosszakért.

– EZ VOLT A LEGNEHEZEBB, házcsoportból várost csinálni. De a legszebb is. Amikor elkezdődött, alig öt év telt el a felszabadulás óta. Százak és százak kaptak lakást, akiknek korábban fedél sem igen volt a fejük felett, és el sem tudták gondolni, mire való a csap a fürdőszobában. (De aztán rájöttek: megcsavarták és már lehetett is itatni a kádban nevelkedő baromfit.) Zavaros és szervezetlen volt az élet, miközben nőttek a gyárak és egymás után kezdtek el működni a vasmű üzemrészei… Hatalmas munkát végzett az első tanácselnök, Berecz Bertalan elvtárs, akiről ma a belváros egyik legrégibb utcáját neveztük el. De a városi település problémái, miközben már a kombinát munkasikereitől volt hangos az ország, egyre szaporodtak. Kibukkantak az aránytalanságok: megtervezték a hatalmas gyárat, de nem terveztek könnyűipari üzemeket, kisebb munkahelyeket. Hozták a feleségüket, anyjukat a kohászok, martinászok, s nem tudtunk munkát adni nekik. Szövetkezeteket kellett szervezni, később megindítottuk a férfiruhagyárat… Egyébként most megint majdnem ott tartunk, ahol a kezdet kezdetén: ezerhetven asszonyt tudnánk munkába állítani azonnal, ha lenne munka. A lakosság száma e pillanatban több mint 45 000; Dunaújváros Magyarország tizenhetedik városa. S a növekedés ütemének megfelelően szaporodnak a problémák. A tanteremhiány például. 172 tanteremben tanítanak jelenleg, két műszakban, egy tanteremre 71 gyerek jut. Nagyon kedvezőtlen arány, de mit csináljunk? Egyelőre nincs mód könnyíteni a helyzeten, csak néhány év múlva. De nemsokára újabb felsőoktatási intézményt telepítünk, műszaki jellegűt.
Másként talán nem is lehetett volna csinálni, mint így, hogy egymásra rétegeződnek a megoldatlan problémák, befejezett dolgok és a tervek. Hatalmas szimultán, s minthogy itt minden új, egy-egy lépés hatása előzetesen, bármilyen tökéletesek is a tervek, sokszor kiszámíthatatlan volt. Ki gondolta volna például, hogy a város alapítása után másfél évtizedre fel kell építeni az üzletközpontot és a pénzintézetek házát a főtéren – a leendő főtéren, most alakulnak a körvonalai – mert az OTP, a bankok szűkek lettek, noha a régi helyiségek is a legtöbb megyeszékhelyével versenyezhetnének. Tapolczai kiválóan érti ezt a szimultán játékot, mire nagyon kell, valahogy minden egyenesbe jut.

A pénzintézet épülő székháza/1965
fotó: id. Csuhaj-Barna Tibor

AKIK NEM KEDVELIK az elnököt, azt mondják, hogy kicsit “hangos”. Nemcsak hangerőben, a várost reklámozó gesztusokban is. Mi tagadás, ez így van. A csönd meg ő nem társak. De baj ez? Jobb lenne talán, ha fád hangon, papírlapról olvasná fel a mondókáját, mint, ahogy most teszi, széles vendégszeretettel mutatja be a várost, mulatságos történetekkel támasztva fel a “hőskort”, a tíz-tizenöt év előtti időket, elmúlt harcokat, eltűnt figurákat, a nagy-nagy vállalkozás színes-kalandos és ragyogó esztendeit?
Mert bárhonnan indul is ki, a vége mindig ez. Az első magyar szocialista város, a felszabadulás utáni történelmünk egyik legnagyobb alkotása. Ez így, leírva, öreg közhely. De Tapolczai úgy tudja elmondani, hogy megelevenedik az ember előtt, mint egy izgalmas folytatásos dráma, a harc, a szenvedés, a győzelmek és kudarcok, a tanulságos ostobaságok és országra szóló nagy tettek sorozata.
– Naponta hétezer-ötszázan jönnek ide dolgozni a környékről. Dunaújváros vonzáskörébe tartozik Bács-Kiskun, Tolna és Pest megye egy-egy része. Itt vásárolnak, itt dolgoznak, ide járnak orvoshoz, kórházba, a mi piacunkon adják el terményeiket, itt tanulnak a gyerekeik. De a keretek, a városi költségvetés keretei, jogszabályai és előírásai ezt nem méltányolhatják. Város – város; mindegy, hogy régi, és a lakosságának száma a múlt század óta nem változott, vagy új, amilyen két évtizede még nem is létezett. Mit tudja azt a szabály? Az emberek, akik a szabályokat és rendeleteket csinálták, tudhatták volna, az igaz, de… no mindegy, ne mérgesítsük magunkat. Ahol kapu van, ott ajtó is van valahol… Bizony, néha szorít a cipő. Majd az új mechanizmus, remélem, megoldja e gondok egy részét is. Nagyobb összegek felett rendelkezünk. Nem kell minden okmányért a megyeszékhelyre és Budapestre loholni. S politikailag is növekszik a város vezető testületének a súlya.

TAPIRÓL BESZÉLGETTEM egy gyárigazgatóval. Jó barátok.
– Én nem tudom, de velem sokszor hetekig nem történik semmi. Bemegyek a gyárba, dolgozom, hazamegyek. Másnap ugyanez. A Tapolczai? Ha két találkozásunk között véletlenül csak néhány óra telik el, nem győzi mesélni, mi minden történt, viharzott körülötte. Kivel tárgyalt, kit “terített” le az érveivel, ki rúgott neki gólt, s kinek rúgott ő, kivel veszekedett, mit harcolt ki, mi nem sikerült…
Egy hős portréját rajzolgattam volna? Nem hiszem. Furcsa ember? Az sem. A népszerűség, hír és tisztelet, amit Dunaújvárosban szerzett magának, úgy gondolom azzal magyarázható, hogy az ember és a feladat tökéletesen összecsendült. Lendülete, törhetetlen hite, energiája – és gazdagon áradó humora – nélkül hivatalnokká vált volna; a legszörnyűbb végzet, ami közéleti embert, politikust elérhet. Tapolczai kiapadhatatlan – azok az ismerősei, akikben az iránta érzett tisztelet vagy szeretet némi kajánsággal is vegyül, azt mondják, hogy nyűhetetlen -; napról napra új színnel, izgalommal tölti meg közéleti funkcióját, a várost és – mellékesen -a saját életét is.
Kár, hogy nem lehet sokszorosítani (“ne beszélj bolondokat”, rivallt rám), mert még sok-sok ilyen ember elkelne.

(1966. szeptember 18.)

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.