Nagy veszteség érte a magyar építőipart és az Építőipari Tudományos Egyesületet, amikor Bondor József nyugalmazott építésügyi és városfejlesztési miniszter, az Egyesület volt elnöke, 1981. július 5-én eltávozott az élők sorából…
Városépítés – 1981. 4.szám
Építőanyag-ellátás ügyben fiatal újságíróként kerestem fel először. Aki ismerte, tudja, hogy az első pillanattól kezdve közvetlen és nyílt volt, látta zavaromat, s azt is, hogy szinte a gyakorlatlanságból adódóan a kérdéseimet is rosszul fogalmazom. Húsz percet kértem tőle, s az egyórás beszélgetés végén már nemcsak egy anyaggal, hanem egy olyan ember ismeretségével távozhattam, aki az elmúlt 25 esztendőben mindenkor szívesen segített. Tudom, ez nagyon személyes emlék, de hozzá kell tennem, hogy néhány éve egy építkezésen Székesfehérvárott jártam, ahol valahogy szóba került: személyesen ismerem Bondor Józsefet, s egy idős építőmunkás felcsillanó szemmel kezdettel egy történetet mesélni Dunaújváros építésének hőskorából. Bevallom, azóta szinte szándékosan gyűjtöttem a róla szóló történeteket és jóleső érzéssel hallgattam az építőktől, kőművesektől, borsodiaktól, s az ország szinte minden táján, hogy neve kimondására megnyíltak az emberek… szerették. Egy erdélyi földműves család gyermekeként maga is kőművesként kezdett el dolgozni. Harcos, küzdő munkás öntudattal egyre nagyobb feladatok vállalására volt képes, s amit vállalt, azt becsülettel végezte. Pályája csúcsán is egyszerű, nyílt, közvetlen ember maradt és igyekezett az embereket magával ragadni, s meg is volt az a csodálatos képessége, hogy lelkesíteni tudott, s a szinte megoldhatatlan dolgok is vele egyszerűvé váltak és az addig kusza dolgok elrendeződtek. Magas mércét állított mindenkivel, főleg önmagával szemben.
Sok ünnepi beszédét vagy munkaértekezletét hallgathattam végig. A legnagyobb gondokról is és feladatokról egyszerűen, közérthetően szólt. S a központban mindig az építő, az építőmunkás állt. Tudom, sokszor “vádolták” azzal, hogy építészellenes. Nem igaz! Tisztelte az építészeket, a szakma kiválóit, de mélységesen felháborította, ha valaki elfeledkezett azokról, akiknek a terveket valóra kell váltani két kezük munkájával. Nála mindig így kezdődött és így végződött a munka értékelése. Számára ez volt “fogódzkodó”, sokszor mondotta, hogy “mikor Dunaújvárost építettük”… Igen. Számára Dunaújváros volt a csúcs, mert igaz, hogy utána lett miniszter, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, de a gyakorlati élettel való ilyen szoros kapcsolatot sehol máshol nem érezhette át, mint az új város építésében.
Az építésügyi tárca élére alkotóereje teljében, gazdag tapasztalatokkal felvértezve került. Minisztersége alatt kezdődött el az első 15 éves lakásépítési terv megvalósítása. Ha valaki, ő igazán jól ismerte a múlt káros örökségeként ránk maradt nyomornegyedek lakásviszonyait, az aládúcolt, egészségtelen munkáslakásokat. Szenvedélyesen harcolt ezek felszámolásáért, az egymillió egészséges lakás felépítéséért. Felismerte, hogy ezt csak a korszerű iparosított házgyári technológia segítségével lehet sikeresen megvalósítani, és nem kis ellenállás legyőzésével segítette létrehozni az országos házgyári hálózatot. Ezzel teremtődött meg a lakásépítésnek olyan bázisa, amely a magyar lakásépítést az európai országok rangsorában az elsők közé emelte. Nemcsak az újért tudott küzdeni, de akik ismerték, tudták róla, hogy milyen nagy szeretettel érdeklődött, sőt gyűjtötte is a régi kor emlékeit, a régiségeket. Becsülte és megkövetelte az építészet értékeinek megóvását, küzdött a műemlékvédelem rangjáért. Ez a vonzalom, személyes példamutatása is hozzájárult ahhoz, hogy hazánk műemlékvédelme európai rangot vívott ki magának. Sorolhatnánk szinte az építésügy valamennyi ágát, ahol személyes jelenlétével bizonyította, hogy valóban “gazdája” e területnek. Nagy gondot fordított az ipari építkezésekre, az ipari építészet fejlesztésére, az új, s korszerű könnyűszerkezetes technológia meghonosítására és elterjesztésére. Minisztersége idején nyert kidolgozást és elfogadást az országos településhálózat-fejlesztési koncepciós környezetvédelmi törvény.
Ismét személyes emlék: mikor nyugdíjas lett, nem sokkal később a Magyar Urbanisztikai Társaság elnökévé választották meg. Most egy társadalmi szerv elnökeként küzdött azért, hogy a településhálózat fejlesztése, a városfejlesztés összehangoltan, az érdekeltek bevonásával történjék. Mindig elmondotta, hogy a városba ne csak az épületeket lássuk, sőt elsősorban ne azokat, hanem az ott élőket. Fejér megye képviselőjeként tagja volt az országgyűlésnek, de emlékszem arra is, hogy Vas megye ügyében is szót értett az illetékesekkel, s ha valamit igaznak érzett, azért tudott küzdeni. És most ismét visszatérve arra, hogy Ő emberként, beosztásától függetlenül segítőkész volt, rá lehetett számítani…
Néhány évvel ezelőtt a rádió népszerű műsora után elterjedt, hogy “Bondor effendi”… Mikor bizalmas körben emlegettük neki, jókat nevetett, nem haragudott érte és akik ismerték, akik egyszer is személyesen találkoztak vele, tudták, hogy szereti az embereket, s Őt is szerették és emlékét ne csak tetteiért, ezért is őrizzük…
D. J.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
