Dunaújvárosi Hírlap – 1975. június 10.
Városalapítók
A doktor
– Nyugalomba vonultam kedvesem 1964-ben. Jött az új kolléga: fiatal volt, sokat tanult, dolgoznia kellett.
– Nyugalomba?
– Hát… már csak napi két órát rendelek.
Nyugalomba vonult a város első orvosa
(Este hat óra van. Dr. Simay Artúr a kertben ül a kis sámlin. A rózsatövek közül tépdesi a gyomot. Ma délután már két és fél órán át a rendelőben embereket gyógyított. Nyolcvan éves. A papírgyárban elvállalta kollégája helyettesítését.)
– Tudod kedvesem, annak idején a klinikán dolgoztam – igaz csak 17 ágyam volt – és vérembe ivódott, hogy a beteget ki kell kérdezni mindenről, ami addig történt vele, amíg hozzám került. Csak azután jöhetett az igazi gyógyítás. Aztán ötvenkettőben napi harminc fogat is kihúztam. Mit tehettem? Segíteni kellett rajtuk, mert nagyon fájt nekik. Ma persze már egészen más. Röntgen van, modern műszerek, sok szakorvos, és gyönyörű kórház.
Akkor a lakásomon operáltam, és a tyúkólból kellett a vajúdó kisasszonykát a szállásadó tiszta szobájába könyörögnöm. Szüléseket is vezettem.
(Többezer kartont őriz a rendelőjében. Aki csak megfordult nála, annak minden adatát feljegyezte. Kell, mert visszajöhet még.)
– Ötvenkettőben épült meg a rendelőintézetünk, … és 1954-ben kineveztek igazgató főorvosnak. Sokat küszködtünk. Mondtam, hogy alaposan kérdezzék ki a betegeket, azt is kérdezzék meg, milyen gyermekbetegsége volt a páciensnek, meg volt-e a családban valakinek tébécéje, meg a többit. Ne vegye hiúságnak kedvesem, de menjen fel a rendelőbe, és nézze meg a nyilvántartást!
– Sok munka volt a szervezéssel…
– Sok volt fiacskám, és gyógyítani is akartam. Orvos vagyok. Fájt egy kicsit, hogy kevés időm maradt a betegekre. De ott voltak a többiek, s nagyon jó, hogy ott voltak. Sok ember jött itt össze, hát sok volt a beteg is. Gyógyítani kellett őket, hogy ma is élhessenek.
(Izing Simont ötvenben felszúrt hassal találta az utcán. Úgy támogatták be az óvárosi családi ház rendelőjébe. Simay doktor elállította vérzést, és telefonált Dunaföldvárra és Fehérvárra a mentőkért. Órák múltán jöttaa mentő. Izing Simon hat gyereket nevelt fel azóta.)
– A háború után úgy volt az kedvesem, hogy Pentele körzetében én voltam itt a doktor. Két nap Nagyvenyimen, két nap Kisapostagon voltam. Aztán a tanyások, meg a postások is. Gyalog jártam, ha nagy volt a sár, szekéren, ha elbírták a lovak. Útépítők negyvenkilencben jöttek. Sokan voltak. Voltak vagy ötszázan. Épült az út. Aztán a város. Hordták a teherautók a betont, a vasat, a téglát. Volt úgy, hogy öt napig le sem feküdtem. És jöttek még ötezren az építők. Aztán jött végre egy körzeti orvos, nagyon kellett. Maradt rám a “város”, a várost építők.
– Milyen emberek voltak?
– Mindegy az fiacskám. Aki beteg volt, azon segíteni kellett. Akár zakót viselt, akár pufajkát.
(- Menj fiam a patikába, és váltsd ki ezt az orvosságot, aztán szedjed néhány napig! Meglásd, elmúlik a nyavalyád.
– Nincs nekem erre pénzem doktor úr.
– Fogd hát ezt a tízest! S gyere vissza egy hét múlva!
Sokszor volt, hogy éjszaka csöngettek, és operálni kellett, volt úgy is, hogy hajnalban a női barakkba hívták, mert sikoltó fájdalmak közt új emberke készült váratlanul a világra.)
– Sok minden volt. Mára alig lehet felérni ésszel. Panaszkodnak az emberek, mondják, hogy rossz az étel a kórházban, hogy sokat kell várni a rendelőben, meg nem kapni ezt, vagy azt a gyógyszert. Hát azt mondom, huszonötöt érdemelnének, és tudom azt is, hogy így van jól.
Gádor Iván
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
