Strifler László – A szerelésvezető

Dunaújvárosi Hírlap – 1975. május 27.

Városalapítók

A szerelésvezető

Több ezren vannak, akik városalapítónak vallják magukat Dunaújvárosban. Többszázan élnek köztünk olyanok, akik az első kapavágástól, a nagy építkezés megkezdésétől, 1950-től a városban, a városért dolgoztak, s a városért élnek ma is. Strifler László közéjük tartozik.
Nevét sokan ismerik a dunaújvárosi gyárakban, üzemekben. Szinte valamennyi szerelésén dolgozott. Ma is emlékszik minden egyes munkadarabra, mint a művész az alkotásaira, mert az összeszerelt berendezéseket alkotásnak, a legszebb művészetek egyikének tartja, amit soha nem lehet elfelejteni, hiszen a vérébe ivódott a szakma szeretete.
Telefonon kerestem a Gyár- és Gépszerelő Vállaalatnál, a munkahelyén, hogy találkozót beszéljek meg vele.
– A városépítés úttörőiről írunk sorozatot. Úgy tudom, ön 1950 óta van a városban. Biztosan sok emléket őriz az eltelt 25 évről.
A vonal másik végén a Gyár- és Gépszerelő Vállalat csoportvezetői irodájából vártnál fiatalabb hang válaszolt:
– Csak 12 éve dolgozom, az apám, akivel gyakran összekevernek, 25 éve van a városban. Ő februártól már nem dolgozik. Még nem nyugdíjkorú. A szívével volt baj. Pihennie kell.
Másnap reggel a Balogh Ádám utcai lakásban kerestem fel a városalapítót.
– Szerencséje van, a nyugdíjamat várom, azért vagyok itthon – fogadott. – Száz forint híján háromezret kapok. Nem panaszkodhatok, de még fizetség nélkül is inkább lenne az izgalom, a koránkelés, az éjszakázás, a vitatkozás ami a munkával jár, mert nagyon nehéz megszokni itthon. Rossz az egyedüllét. Van egy telkünk Táborálláson. Ott dolgozgatok… Most jut rá időm. A gyerekekkel is ott jövünk össze… Hiába, már ők is elkerültek mellőlünk. De szerencsére jól kijövünk velük. A vejem is, a fiam is műszaki ember. Ha felmerül valami probléma a munkájukban, kikérik a véleményemet. Úgy vettem észre, adnak is rá. Ez nagyon jólesik…
Felcsillan a szeme, amikor az emlékeiről beszél:
– Ötven, augusztus huszadika után egy hétfői napon félcipőben érkeztem meg. A Budapesti Szerelőipari Nemzeti Vállalat igazgatója felhívott: volna-e kedvem lejönni Pentelére. Nem nagy lelkesedéssel, de elindultam. Mondták, a régi város után az új városban a népboltnál szálljak le a buszról. A falu után tekintgettem is mindenfelé, de csak sarat láttam magam körül. Este aztán megkaptam a gumicsizmát és az esőkabátot. Akkor az volt itt a báli ruha is. Egy fél év múlva aztán végleg döntöttem. Hoztam a családot. Perkátán, Kulcson, majd ötvenháromtól még mindig ideiglenesen, a Vasmű úton laktunk. Csak 1956-ban lett végleges lakásunk. Ez, ahol most is lakunk.
“Stifi”, Laci bácsi, így hívták munkatársai a köpcös szerelésvezetőt, aki ma is úgy beszél az első itteni szerepléséről, mintha holnap ugyanott folytatná a munkát. Sorolja az első öntött nyomóvezeték adatait, a munkatársak neveit.
– Éjjel-nappal ment munka. Ettől függött a város a vízellátása.
Az egyik legmaradandóbb alkotásként említi a kohó szállóporcsövének, a “nadrágnak” a beemelését.
– Két napig emeltük. Mi magyar szerelők, azelőtt sohasem csináltunk ilyet. De sikerült.
Amikor a kohó és a martin közti gázvezeték szerelése kerül szóba, elszomorodik:
– 1954. január 10-én történt a nagy gázmérgezés. Kilenc hónapig voltam a kórházban én is, de ugyanoda mentem vissza dolgozni. Mert szerettem a szerelést, nincs annál szebb munka. Nem lehet lemondani róla.
És nem lehet nem beszélni róla, hisz sorolja végtelenül az építkezéseket, ahol ő vezette a szerelést: meleghengermű, oxigéngyár, szénmosó, folyamatos acélöntőmű.
– Nem volt két egyforma munkám. Mindig más volt, más emberekkel, mást építettünk. Ez a szép. Mindig arra vágytam, hogy újat, valami olyat ami eddig még nem volt, alkothassak. Soha nem bírtam egy helyben maradni, hajtott a vérem, mindig új munkára.
Egyszer “megagitálták” a szerelésvezetőt, maradjon az általam felépített üzemben. Így került a vasmű vegyi gyárrészleghez. Nem sokáig bírta. “Hajtotta a vére”, de mégsem messzire, az új munkákat amióta a városba jött, mindig itt találta meg. A vasműből dolgozni csak a papírgyárig ment el, oda is szerelni. Ma is emlékszik kikkel dolgozott, sorolja a neveket s mondja, “nagyon hiányoznak”. – Dehát nem enged az orvos. Miattuk kaptam infarktust, és mégis vágyom utánuk. Hát érti ezt?