Dunaújvárosi Hírlap – 1975. május 20.
Városalapítók
Vihar Kati
A főnöke azt mondja róla:
– Senki nem főz nála jobban a vállalatnál. Úgy tudja az ételeket ízesíteni, mintha a család ebédjét készítené, s nem ezer emberre főzne…
A radari ebédlő mindennapos vendégei nemcsak a főztjét szeretik: aggódnak érte, reklamálják, ha nem látják őt magát az asztalok között, vagy a pult mögött: “Hát a Vihar?”, kérdik, “Csak nem beteg a Kati?” És észreveszik, ha szomorú: “Katicám, mi baja?”, “Bántotta valaki, mondja meg, elkenjük a száját…”
Ő meg – hej, talán az egész világon nincs nála vékonyabb szakács, ahogy mondják róla: “bakanccsal együtt negyvenöt kiló” – negyedszázada arra büszke, hogy a munkájáért oly sokan szeretik.
– Minden nap négykor kelek, megfőzök otthon, mert az uram cukros, nem ehet benti kosztot, aztán amikor öt órakor végzek és bejövök a munkahelyemre, az a megnyugvás nekem.
Lelencgyerek volt, akkor még Kovács Katinak hívták – de ezen a néven senki sem ismeri -, három hónapos korában kiadták házhoz, egy hat vagy hét gyereket nevelő pentelei parasztcsaládhoz, főzni ott bizony meg nem tanulhatott, hiszen a rántott levesen, vagy a tejlevesen nem igen volt mit ízesíteni.
Nem úgy a doktoréknál, ahová szolgálni járhatott. Ott töltöttkáposzta volt ebédre, ha a gazda a főjegyzővel tarokkozott, s vadászvacsora került az asztalra, ha a Dóra, vagy Zsigrai uraság vendégségbe jött. Még pácolni is megtanulhatott. Egyszerű péklány volt dr. Piri Sándor körorvos felesége, tőle tanult főzni, az ő ölében aludt el ha a gazdáját beteghez hívták, s kettesben várták haza. Mert szerette a gazdáját nagyon. Ő úgy mondja, hogy cselédkönyves szolgálóként is szinte családtagnak számított: a hetvenéves óvárosi asszonyok még ma is Piri Katicának szólítják, ha meglátják a piacon…
Vihar Kati akkor lett belőle, amikor az idesereglő városépítők szolgálatába állt, amikor cselédből dolgozó nővé lépett elő.
– Ne szolgálj már – mondták nekem a lányok a faluban -, tanulj szakácsnőnek! Nagylány voltam, döntöttem. Szemben velünk a malomudvar, volt ott volt az építők konyhája, átmentem, jelentkeztem. Ez 1950. május 22-én történt.
Konyhalány lett, mindenes. Pucolta reggelig a krumplit, főzte a feketekávét hordószámra, aztán rohant, hogy az ételeskannákért marakodjon. Mert kanna az kevés volt, s Kati rohant, hogy Keresztes Gyuri bácsi két szép nagy lova mögé, a szekérre elegendő kanna jusson, mert a kajával ő, maga hajtott az építőkhöz, s ha nem lett volna elég, amit visz, azt nem tudta volna elviselni. “Jön a Vihar!” – mondták a városépítők erről a széles, szabadszájú, szőke lányról, akiben felszabadult minden energia, s a vele egyívásúak érdekében – ahol csak megfordult – valóságos vihart kavart.
A szabadszájúságáért már ötvenben felelősségre vonták.
– Az Oláh bácsi szólt, ő volt a párttitkár, hogy Katica, gyere, hívnak a Bivalyba. Ott volt a pártbizottság. Párttag voltam, mentem.
– Tudod-e, Kati, kit küldtél el a francba? – ezt kérdezték. Mondom: – Annyit, tudok, hogy szép magas hapsi volt, birgeli csizma volt a lábán és rugdosta a kannákat, amibe a melósok kajája volt. Ezért küldtem el…
– Hát – mondják – ez volt az igazgató.
– És most mi csinálnak velem? Felakasztanak?
– Dehogy – nyugtatnak -, dehogy. Dolgozz csak tovább Kati, ahogy eddig. Csak a szádra vigyázz egy kicsit… Hát a számra azóta se nagyon vigyázok, de tudja, hogy azóta hány igazgatóm volt…?
A férjével szüreti bálon találkozott először.
– A radarban volt a bál, a párom ott volt a dobogón. Mondják a lányok nekem, hogy hív a prímás. Felugrottam mellé:
– Parancsoljon, uram!
– Szöszike, mi a nótája?
– A Miért sírnál, kicsi rózsabimbó, feslő rózsaszál.
– Elhúzom, ha nem táncolsz senkivel.
– Le is kéretett a traktorostól, akivel táncoltam, félrehívott, meg akart csókolni, pofonvágtam.
– Az anyád, te bolond, mit képzelsz – mondtam neki. Később aztán a Csavajda Gyuri bácsi is nagyot nézett, amikor mentem hozzá, hogy esküdni szeretnénk. Útcsinálónak jött ide a Jenő, csak egyébként volt kottista, és a munka mellett játszott a zenekarban…
Vihar Katit, azaz Balogh Jenőnét később pártiskolára küldték.
– Tordason voltunk, valami kastélyban. Ott is volt bajom elég, senki annyi büntetést nem kapott, mint én, ötvenszer le kellett írnom, hogy “Az elvtársakat nem szabad magázni”. Az előadó meg veszekedett velem, hogy szokjam már meg, hogy nem vagyok cseléd. Hát megszoktam. Aztán gyalust akartak belőlem csinálni, áttettek a mechanikába, ahol gép szecskázta az acélt és mindenem olajos lett. Le se telt a három hónap, mondom a mesteremnek: “Édes Misi bácsi, megyek én vissza a konyhára!” Mentem is.
Nem sokkal később megszülte a nagyfiát.
– A Jenő vitt fel ölben a harmadik emeletre, akkor még lakóházban volt a kórház, oda. Még a hat hetet sem vártam ki, mentem vissza a konyhára. Gyenge voltam még, de szükség volt rám.
Aztán letette a szakácsvizsgát.
– Sikerült. A természetemnek köszönhetem, vagy az eszemnek? A csoportból csak ketten kaptunk kitűnőt…
Azóta ezreknek főz. Csak az ízesítés lenne a feladata, meg a munka elosztása reggelenként, hiszen már régóta konyhafőnök, de ő nem állja meg, hogy mondjuk tésztát gyúrni ne segítsen a “lányainak”. Az idei május elsejét megelőző ünnepségen – mint a Munka Érdemrend ezüst fokozatának birtokosa – az elnökségben kapott helyet.
– Azt hittem, hogy hátraülhetek, de ott volt a nevem az öreg Borovszky névtáblája mellett, az első sorban. Egy kicsit égett a pofám. Másnap, a dísztribünön már otthon voltam, ott voltak az idősebbek is akik mind ették már az én kajámat és Katicának szólítottak. A lányom nem értette, hogy miért ölelnek, csókolnak annyian. Mondta is, hogy szégyellte magát miattam, mert az egyik bácsi kezet csókolt, azt mondta, hogy elég lett volna, ha kezet fogunk… Persze, a lányom csak jövőre lesz nyolcadikos, én szeretném, ha vendéglátósnak tanulna, de sajnos egyelőre fodrász akar lenni… De a fiamra már nagyon büszke vagyok. Szerszámkészítő, KISZ-titkár, most megy esti egyetemre és becsüli az én munkámat, szegénykém ő is nagyon sokat dolgozik.
– Panaszkodott már valaki a főztjére?
– Tegnap. Egy nő. Haragoszöld volt a káposzta, ami kilátszott a tejföl alól. Hát persze, hogy zöld a káposzta, ha új, amikor tizenkét forint kilója. Mindenkinek ízlett. Mondtam is a nőnek: “Aranyoskám, csúnya a ruhája lehet, az étel vagy jó vagy rossz, de nem csúnya.” Amikor megkóstolta, nekem adott igazat. Pedig én tudom a legjobban, hogy a melósok is mennyivel igényesebbek lettek, amióta az egytálétel helyett ötféle háromfogásos ebédből választhatnak …
Aczél Gábor
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
