Dunaújvárosi Hírlap – 1985. május 3.

Gyalog indultak útnak

1950. május 2. – örökre nevezetes dátum marad a Duna partján. Amikor hajnalban néhány kubikos, kőműves, ács elindult a hatos úton és a folyó mentén, nyomukban észrevétlenül bár, de ott járt a történelem.

Ezen a hajnalon földbe merítették ásóikat, csákányaikat a honfoglalók. Talán maguk sem gondolták, hogy munkájuk eredményeként, néhány év múlva átrajzolják a térképet, és szerte a világon bejegyzik a kartográfusok, hogy a Duna 1582. folyamkilométerénél új város, új gyáróriás született.
Akkoriban senki sem érezte ünnepélyesnek ezt a tavaszi reggelt. A Mohácsról jött munkások között nem volt költői lelkületű ember, ők inkább a munka nehezét látták, a sajtó – a mohácsi építkezést feledtetve – egészen október közepéig hallgatott Dunapenteléről; a helybéliek tekintélyes része bár örült a munkalehetőségnek, ünnepélyes megfogalmazásokra mégsem ragadtatta magát. A magyar ipar fejlődését meghatározó, magyar közigazgatási és gazdaságpolitikai térképet átrajzoló, a sok ezer ember életét, körülményeit megváltoztató munka tehát csendes ismeretlenségben kezdődött egykeddi hétköznapon.

1950 május

A helybeliek gyanakodva, de még kicsit felülről kezelték azt a néhány embert, akik április végén a Jancski-féle nagyvendéglőben arról “handabandáztak”, hogy várost építeni jöttek Dunapentelére. Különösen nagy feltűnést egyébként sem keltettek, mert a megelőző hónapokban útépítés folyt Pentelén, és így a falu lakossága valamelyest hozzászokott az idegen munkások jelenlétéhez. Az első napok viszonylag hiteles történetével Garancz István hajdani előmunkás naplója szolgál:

“1950. április 28-án érkeztem Dunapentelére, szakadó esőben… Érkezésem után a Jancski-féle vendéglőben arról érdeklődtem, hogy itt a területen vannak-e mérnöki előmunkálatokra valló karókitűzések. Az egyik ember, Trillovics Lajos pentelei lakos nagyon kedves volt hozzám, érdeklődött jövetelem céljáról. Közben pár fröccsel kínáltam meg a kocsmában levő embereket, és Trillovics felajánlotta, hogy ő nekem rögtön szállást keres, ő emlékszik arra is, hogy itt látott mérnöki kitűzéseket. Egy helyen pontosan emlékszik rá, hogy a gulyakijáró után, az erdő szélén, a Keresztesék földje mellett látott egy karót, amit ő mérnöki munkának tart. Én erre annak megörültem, hogy jó nyomon járok, és a jó hír örömére újabb fröccsökkel próbáltam az emberek emlékezőtehetségét emelni… Fél órán belül vezettek is Gerendai Gyula lakására, ahol két hétig laktam, ameddig családomat Mohácsról nem szállította Dunapentelére a gyárépítő vállalat…”

Elsők

A gyárépítő vállalat – teljes nevén a Magyar Gyárépítő Nemzeti Vállalat áprilisban kapott hivatalos utasítást, hogy mohácsi részlegét, munkásokkal, szerszámokkal és építési anyagokkal együtt helyezze át Dunapentelére. Garancz István és néhány társa a legelső szálláscsináló volt az új munkahelyen. A legelsők után érkező elsők, a többi között Rácz József, Tóth János, Szabó Sándor és Miskovitz Miklós pentelei lakosok házában kaptak szállást. A szerszámraktár Vindits Mihály hentes és mészáros házánál volt, az építkezés első irodáját pedig a Jancski-vendéglő különtermében rendezték be a szálláscsinálók.
A falu hitte is, nem is a városépítés meséjét. Aki munkalehetőséget keresett, az hitt, és a Duna-parton várta a Garanczék által jelzett uszályokat, amelyek szerszámokat hoztak. Aki földjét, faluja békéjét, nyugalmát féltette, az jobban szerette volna, ha hazudnak a jövevények. A bízóknak lett igazuk és reményeik is gyorsan beváltak. Május elején már 150-200 gyalogmunkás és 100 főnyi paraszt fuvaros dolgozott szekerével a Magyar Gyárépítő N. szolgálatában.

A nagy felvonulás – Garancz István naplója A nagy felvonulásról Utószó Garancz István naplójához Garancz István naplójának elolvasása szinte az irodalmi alkotások okozta élményhez hasonló érzéseket váltott ki belőlünk. Ennek oka nem egy stilisztikailag hibátlan, gördülékeny szöveg, sőt! Nehézkesen fogalmazott, döcögve egymást követő mondatok során haladtunk végig, s ezek mégis hatottak ránk, mert belőlük egy jó ügyért dolgozó igaz ember életét ismertük meg. S ez valahogy ugyanaz, mint a jó műalkotás keltette hatás, melynek titka szintén a mindig jobbért küzdő, világot értő művész emberi és alkotói nagyságában rejlik. A visszatekintés városunk hőskorát tárgyalta 1950 tavaszától 1951 novemberéig. (Garancz ugyan 1949-et említ, de ez időbeni tévedés, s a közlés előtt azért nem javítottuk ki, mivel mindenben ragaszkodtunk az eredeti szöveghez.) A Mohácsról váratlanul áthelyezett építkezés nagyon sok problémát vetett fel. Gondoljunk csak a kezdettől fogva súlyos vízhiányra, vagy a kedvezőtlen terepre, s arra, hogy ezzel milyen hősiesen kellett megbirkózni az akkori építőknek. A Mohácsról idehelyezés alapvetően változtatta meg a városépítés folyamatát és a felépítendő város jellegét. Ott egy már létező város melletti ipari létesítmény és egy új “lakótelep” építéséről lett volna szó. Ebből természetesen az következik, hogy a Garancz-naplóban tárgyalt problémáik nagy része ott fel sem merülhetett volna. Itt óriási nehézségekkel járt például a helyi pártszervezet megalakítása. A községre nem támaszkodhattak, s a sok helyről összeverbuvált ember – akiknek ekkor még jórészt fogalmuk sem volt arról, hogy min dolgoznak – azt jelentette, hogy szinte a semmiből kellett megteremteni szocialista városunk létrehozó magvát. A munka eredménnyel járt és ez nagyon nagyrészt a Garancz Istvánoknak köszönhető, azoknak, “akik szívükben hordták a szocializmus építésének eszméjét.” Salamon Konrád Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1966. július 8.

Az első napon azonban még gyalog indultak útnak a munkások, mégpedig a két alapvető feladat szerint, kétfelé. Garancz Istvánék a már idézett napló szerint hozzákezdtek a sikló építéséhez, vagyis a Dunán érkező anyag feljuttatását készítették elő. “Az embereket csoportokba osztottam és megkezdtem az erdei aljnövényzet kiirtását” írja naplójában. Az erősen emelkedő terep és az évszázadokig háborítatlan ősnövényzet igencsak próbára tette az úttörőket. A kitűzőkarókat a mai sóderdepó táján, az alsó Duna-parton, az úgynevezett Disznó-völgyben találták meg. Innen kellett előbb utat, majd csillevágányt építeni az 50-60 méter magas felső partéiig. Ettől a munkától függött az építkezés zavartalan anyagellátása.

A már elkészült csillepálya

Azoknak a legelső építőknek, akik a hatos úton indultak Dunaföldvár irányába, a lakások építése adott munkát. Fazekas Imre ácsbrigádvezető visszaemlékezése szerint: “Körülbelül a mai Béke tér helyén, közel a Lajos-kőhöz álltunk meg, ahol egy dűlőút keresztezte az országutat. Barakkok építésével kezdtük. Gabonatábla volt az első kitűzött barakk helyén.”

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.