Szabad Nép – 1953. május 6.

A FŐMÉRNÖK

Mérnökök, orvosok, tudósok és művészek között – s épp a legkiválóbbak között – sokszor találkozunk velük. Róluk szokás azt mondani, hogy “igazi tudós-típus”, vagy, hogy “afféle szórakozott professzor” vagy ehhez hasonló. Persze, ez a felületes megállapítás nem mond semmit. Azt kell felkutatni, hogy mikép válik ilyenné egy jellem, s miért termelte az elmúlt világ oly nagy számban az értelmiségnek ezt a típusát. És körül kell nézni hogy mivé váltak ők napjainkban, amikor ők is részt vesznek a szocializmus építésében.
Bonta József proletársorsba született. Apja az Isonzónál esett el, amikor ő hétéves volt, s özvegy édesanyja aki a kelenföldi dohánygyárban volt munkás, ettől fogva csak azért küszködött és azért kínlódott, hogy legalább a fiát fölemelje a nyomorúságból, s megnyissa előtte az élet szép és boldog távlatait … És valóban, Bonta József 1933-ban elvégezte a Műegyetemet, s a mérnöki oklevéllel a zsebében másnap jelentkezett a Beszkártnál, két fényképpel s egy géppel írott beadvánnyal, melyben kérte, hogy vegyék föl kalauznak.
Az élet e szép és boldog távlatai előtt az a tisztviselő bocsátotta le a sorompót, aki közölte vele, hogy ne nagyon bizakodjék a kalauzságában, mert az ő kérvénye a hétezredik ugyanilyen kérvény és nem sok jóval kecsegtet… E napon kezdődött Bonta odisszeája. Csaknem három évig “ínségmérnök” volt Zalaegerszegen, aztán a nyomor elöl kivándorolt Törökországba, négy év múlva hazajött s akkor megint csak “ideiglenes szakaszmérnökként” dolgozott az Államépítészeti Hivatalban, s csak a háború kitörésekor kapott állást egy mélyépítő vállalatnál.
Bonta József, aki ma a magyar mélyépítő mérnökök egyik büszkesége, a háború előtt olyan munkákon dolgozott, mint például a borsai síugrósánc, a menedékház vízvezetéke ugyanott, légvédelmi óvóhelyek tömege és így tovább… Nyilvánvaló, hogy ez volt a legnagyobb megpróbáltatás. A tehetség elviszi az ínség- és szükségmérnöki nyomorúságot, ha legalább az alkotás, a teremtés lehetősége kárpótlást ad érte. A tehetség olyan, mint egy folyton forgó motor az ember koponyájában; ha sokáig üresen, terhelés nélkül járatják, akkor kiég.
Bonta elvtársnak szerencséje volt, neki csak tizenkét évig kellett, várnia az első nekivaló munkaalkalomra, s nem tovább. Tehetsége nem égett ki, de kiveszett belőle egy időre az önbizalom; ki tudja hány mélyépítési munkát, vagonbuktatót, szivattyút és egyebet kellett építenie, hogy egyensúlyba kerüljön önmagával?

★

Van Bonta Józsefnek egy zöld lódenkabátja, melyet Sztálnvárosban úgy hívnak, hogy “az 1. számú kabát”. Lehet, hogy ez a kabát szép volt valaha, de ezt csak nagy jóakarattal lehet róla elhinni.
Tudnivaló, hogy a mélyépítő mérnök örökké árkokban, gödrökben mászkál, víziben tocsog, potyog rá a föld. A mélyépítő munka különben is “hálátlan” munka; elkészül egy erőmű, egy híd, egy kohó, és a mélyépítők munkájának eredménye ottmarad elásva, a föld alatt. Legföljebb egy ilyen kabát mutatja, hogy micsoda viszontagságos, hősies munka volt az az építkezés.
Ez a kabát volt rajta, mikor az algyői hidat építette – mert a felszabadulás úgy köszöntött rá, hogy valaki azt mondta: Tessék, Bonta elvtárs, magáé az algyői híd. És különös – illetve, az előzmények után egészen természetes – hogy a harmadik héten már volt egy jelentős újítása: ócska vasúti sínekből összeeszkábált egy szerkezetet, mely tökéletesen pótolta az emelőt. Az algyői híd elkészült és Bonta Józsefre egyre nagyobb feladatok vártak: a szegedi hídon, meg a polgári Tisza-hídon, a földvári Dunahídon, meg Komlón, s végül, 1950 októberében megérkezett Sztálinvárosba. Bárhogyan emelkedett is a keresete, az öltözködéssel csak nem törődött, a lóden maradt a régi. Addigra már voltak rajta kisebb-nagyobb foltok, pecsétek, lukak a lódenen. Pedig csak most kezdődtek az igazi ruhaszaggató idők.

Bonta József a 33. Építőipari Tröszt főmérnöke újításaiért Kossuth-díjat kapott /fotó: Intercisa Múzeum

Bonta elvtársra azt a feladatot bízták, hogy építse meg Sztálinváros földalatti felét, mindazt, ami az utcák és a parkok és a házak alatt van, a csatornát, a gáz, a villany, a víz és a telefon vezetékét, az üzemvíz sok-sok kilométeres útját a Vasmű üzemein át. Hogy ez a munka, a szivattyúk, a csövek, az elosztók rendszere, az alagutak szövevényes labirintusa, micsoda óriási méretű, azt legföljebb csak egy másik mélyépítő mérnök tudná megmondani.
De Sztálinvárosnak – sok más, érdekes jellemvonása mellett – az a különös tulajdonsága is megvan, hogy itt minden emberről igen rövid idő alatt kiderül, dekára, grammra, sőt, még finomabb súlymértékre, hogy mennyit nyom. Így vallatta ki Bontát is ez a kíváncsi város, mégpedig azon a nevezetes értekezleten, amikor a szivattyúház építéséről folyt a szó. Nem valami óriási épület ez, 800 négyzetméter az alapterülete, háromemelet-forma a magassága, csakhát benne áll a Duna medrében, a víz alatt.
Ilyesmit keszonos süllyesztéssel szokás építeni. Ezt írta elő a terv is: 400 keszonszakmunkást kell lehozatni, külföldről légzsilipeket vásárolni, ennyi meg ennyi milliót kiutalni, és így tovább… De akkor megszólalt a legcsendesebb és a legfélszegebb az értekezlet részvevői közül, és azt a meghökkentő kijelentést tette, hogy csinálna ő egy mesterséges szigetet a Dunán, és arra fölépítené a szivattyúházat Mikor már áll a ház négy fala, akkor a falak tövéből köröskörül kikotorná a földet, kikotorná az egész szigetet alóla és úgy süllyesztené le, kilenc méterre a Duna szintje alá… S ehhez neki kéne két közönséges kotró és tizenkét megbízható búvár.
Mindezt igen szerényen mondta el. S amikor megkérdezték, hogy ki vállalja a felelősséget ezért a munkáért, amelyhez fogható méretű süllyesztést még nem végeztek a világon, akkor ugyanolyan szerényen válaszolta, hogy ő vállalja a felelősséget. De Bonta elvtárs még elkövetett néhány meghökkentő dolgot.
Mikor Sztálinvárosba került, mindjárt öszszeverbuvált egy csomó fiatal mérnököt. Nem bánta, ha a munkatársai szakmailag tapasztalatlanok még; azt nézte csak, hogy hisznek-e a munkájukban. Ha igen, adott nekik munkát; olyant, hogy a csontjaik ropogtak belé. Ennélfogva, mikor a szivattyúház építése megindult, rábízta ezt a feladatot az “ikrekre” Galac Imrére és Garazsi Györgyre, két olyan fiatal mérnökre, akinek, mint mondani szokás, még meg sem száradt a diplomáján a tinta. S miközben a búvárok kotorták, mosták, robbantották a Duna medrét a lassan süllyedő betonszekrény alatt, a két lázas fiatal mérnök mellett ott állt Bonta – szerényen, mint az árnyék – s úgy adta a jó tanácsot, úgy súgta a fülükbe a fogas kérdések megoldását, mintha ők a maguk erejéből jöttek volna rá mindenre… Így készült el a szivattyúház.

 Így készül a sztálinvárosi szivattyútelep

Néhány hónap múlva Bonta József lett a tröszt főmérnöke. Szerény ember az ilyesmit nem veri dobra. Még az is elment, hogy megkapta a Kossuth-díjat, de amikor – kevéssel ezután – váratlanul megjelent a színen egy vadonatúj lódenkabátban, az úgynevezett 2 számú kabátban, az már városszerte feltűnést keltett Bár a kabát hajszálra ugyanolyan volt, mint az elődje, mégis ez volt az első fogható-látható jele annak, hogy Bonta Józsefben megváltozott valami.

★

Milyen emberré lett Bonta elvtárs, ezt szeretném még elmondani.
Először is, tekintélyes emberré vált. Ő ma ez egyik legtekintélyesebb mérnök Sztálinvárosban. Pártonkívüli, de bizalommal támaszkodik a pártra – s a párt is bízik benne, segít valóra váltani elgondolásait. Bonta szavának súlya van. Amit elvállal, azt véghezviszi. Mindig, mindenkivel őszinte. Csak a saját érdemeit igyekszik kisebbíteni, soha az elkövette hibákat: ennek köszönheti, hogy minden szavának hitele van .
Másodszor a fiatalok egyik legjobb nevelője. Talán, mert az ő tehetségének oly hosszú volt a böjtje, igyekszik a fiataloknak szép és nehéz munkát juttatni. Hagyja, hogy önállósodjanak, kibontsák a maguk elképzeléseit. Sosem parancsolgat, mindig gyengéd és tapintatos. Amikor az “ikrek” – Galac és Garazsi – elkészültek a szivattyúházzal, egy hétig kerülgette őket, hümmögött, nem tudta, hogy mondja meg nekik, hogy vége ennek a világraszóló munkának, s be kell érniük – 23 éves fejjel – egy olyan “apró”, alig tízmilliós munkával, mint a vagonbuktató, meg az érctéri árok. Egy egész csokorra való fiatalembert gyűjtöt maga köré – akik tapasztalatban ma már túltesznek sok öregen. Tanítványai úgy szeretik, mint az édesapjukat.
Harmadszor… S most jó volna azt írni hogy Bonta elvtársnak, akiből egy-két éve még harapófogóval sem lehetett kihúzni egy-egy szót saját magáról – végre megjött a szava. Arcképe így volna szép, kerek egész. Leülünk, beszélgetünk, csak úgy ömlik belőle a szó… Sajnos, nem így van. Leülünk, beszélgetünk, de önmagáról most sem hajlandó többet elárulni mint néhány anyakönyvi adatot. Még jó, hogy innen-onnan összeszedegettem már a leglényegesebb vonásokat, már megismertem ezt a nagyszerű, szeretetreméltó embert – s az is jó, hogy ő nem tudja, mit tudok.
– Miért nem szeret saját magáról beszélni?
– Mert nem vagyok érdekes ember – mondja – Láthatóan megkönnyebbül, látván, hogy nem kínzom több kérdéssel.
– Szép kabátja van, elvtárs – mondom búcsúzóul.
– Hát igen – mondja, tettetett közömbösséggel.
Nem is sejti, hogy mindent tudok. Tudom, hogy ez a 3 számú lóden mely persze hajszálra olyan, mint a két előd. Azt is tudom, hogy ennek megvételére akkor került sor, amikor Bonta elvtárs megtudta, hogy képviselőnek jelölik a sztálinvárosi dolgozók. Akik abban az órában látták, megdöbbentek. Életében először kijött a sodrából. Valósággal betört Bondor igazgató szobájába és rákiabált: “Képzeld képviselőnek jelöltek… Engem! Engem!” A kezét széttárta, mintha azt kérdezné: Hogy lehetséges ez?

Sztálinváros képviselőjelöltjei

– Mikor tetszett venni? – kérdezem ravaszul.
– Már nem is tudom – mondja, s elpirul.
De én tudom A kabátot másnap vette, s el is magyarázta a feleségének, hogy ezt kizárólag kimenőkabátnak szánja, mert egy képviselőnek reprezentálnia is kell és így tovább.
– Hát végeztünk?
– Hogyne – mondom.
Fellélegzik, elkísér az ajtóig. Látom rajta, örül, hogy milyen jól túljárt az eszemen. S én pedig örülök, hogy újra beszélhettem e kiváló emberrel.

Örkény István

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.