Dunaferr – 1996. március 14.
“Mi a valóságot írtuk le…”
Vadnyugat volt
Beszélgetés Fürjes Jánossal, lapunk első szerkesztőjével
– Jaj, kedveském! Hiszen már mindent megírtak rólam, a lapról, azokról az időkről! Mi újat tudnék még mondani? – nyit ajtót Jani bácsi egy újpesti bérház második emeletén, és már invitál is befelé. Az asztalon neki dedikált könyvek halma és egy dosszié. Benne a múlt relikviái. Oklevelek, dicséretek, kivágott újságcikkek, megsárgult fényképek.
– Ez egy német tartományi kancellár. Én tolmácsoltam. Ez meg egy neves olasz újságíró, aki úgy írt cikket Budapestről, hogy nem is látta. Ki is utálták a többiek. Ez Borovszky Ambrus egy sajtókonferencián. Ez megint én vagyok itt középen. Mellettem Törőcsik Mari. Külföldi újságírókkal beszélgettünk. Szép idők voltak. Hogy hogyan kezdődött mindez? – mereng el egy pillanatra.
– 1938-tól az Elzett Gyárban dolgoztam lakatosinasként. Onnan hívtak be katonának. 1945-ben tértem vissza. Beléptem a pártba, és folytattam a munkámat.
– Azt is mondd el, hogy mennyit kerestél! – kiált be a szomszéd szobából a felesége (Péter-Pálkor lesznek 55 éves házasok).
– Szóval a gyárból 1150 forintot vittem haza a hónap végén, amikor megkerestek a kerületi pártbizottságról. Agitációs és propaganda titkárnak hívtak, és 770 forintot ajánlottak. Nem bántam. Mentem. Én szerveztem például az Árpád-híd felavatására az ünnepséget. Közben jelentek meg írásaim a Szabad Népben és a Népművelőben, a párt folyóiratában. Azonban annyira átírták őket, hogy alig ismertem rájuk. Álmomban sem gondoltam volna, hogy éppen ezekre fognak hivatkozni, amikor elküldenek Dunapentelére lapszerkesztőnek. Megtiszteltetésnek éreztem, habár fogalmam sem volt arról, hogy hogyan készül egy újság. Azt mondták: “Nézze, Fürjes elvtárs! Maga már írt cikkeket. A többibe meg majd menetközben beletanul.”
– 1950 december 10-én a kerületi pártbizottság autója vitt le bennünket, Solymosi Lajost, Tóth Gyulát és engem. Kaptunk egy szobát a Május 1. utca egyik kockaépületében és az utasítást: december huszonegyedikére, Sztálin születésnapjára meg kell jelennünk. Semmink sem volt. Se írógép, se papír, de még ötlet sem a lap nevéhez. Hiszen még azt sem tudtuk, hogy mi legyen ennek a gyereknek a neve! Csodák csodájára azonban tizenegy nap múlva a munkások már olvashatták a Dunai Vasmű Építőjének az első számát. Valahogy mégiscsak sikerült.
– Ezerkettőszáz példányban jelentünk meg. Kezdetben hetente egyszer, majd kétszer. A kéziratot Budapestre vittük fel. Azt éjjel a Szikra Nyomdában kinyomtatták. Majd egy autóversenyző, akinek természetesen fizettünk, a friss újságokkal együtt visszavitt minket Dunapentelére. Hamar szétkapkodták a lapot, hiszen mindenről írtunk. A csalásokról, a lopásokról, a jampecekről és a prostitúcióról. A tervekről, az eredményekről, a munkaversenyekről és a kiváló brigádokról. Meg is kaptuk a fejmosást a felügyelő hatóságtól, a pártközponttól, hogy hiányzik a pátosz a lapból. Ugyanis mi a valóságot írtuk le. Kész vadnyugat volt az építkezés. Jöttek tenni akaró lelkes emberek, és most szabadult bűnözők is. Állandóan jártuk a hatalmas sártengert, és tudósítottunk az eseményekről. Emlékszem, már az első napon ottragadt a cipőm. Végül a huszonhatos vállalattól kaptam egy pár gumicsizmát.
– Mi voltunk az első üzemi és városi lap is. Hozzánk küldték tanulni az újonnan megalakuló lapok majdani főszerkesztőit Várpalotáról, Tatabányáról és a többi bányavárosból. Példaként szolgáltunk. Én fogalmaztam meg azt a levelet is, amit százak, ezrek írtak alá, hogy Dunapentele neve Sztálinváros legyen. Ezt az aláírásokkal együtt vörös bőrkötésben még ma is őrzik az Intercisa Múzeumban.
Hogyan született meg a Dunai Vasmű építőinek Rákosi elvtárshoz intézett levele?
– Három évig voltam a Dunai Vasmű Építőjének a szerkesztője. Utána összevesztem a városi párttitkárral és leváltottak. Pár hét múlva már a Fejér megyei Néplap főszerkesztőjeként dolgoztam. Majd Brüsszelben a világkiállítás magyar pavilonjának a vezetője, végül pedig Bécsben sajtóattasé voltam. E pozícióimban is igyekeztem Dunaújvárost népszerűsíteni. Meggyőződésem, hogy valami csodálatosat hoztunk mi ott létre. Akkor tudta meg a világ, hogy épül a Duna partján egy új, ahogy akkor mi mondtuk szocialista város, ami nélkül ez az ország ma már elképzelhetetlen lenne.
S. V.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
