Fedél Nélkül – 2019. április 18.

SOSE HALOK MEG?

Interjú Koltai Róberttel

Koltai Róbert tavaly, december 16-án ünnepelte hetvenötödik születésnapját. Nem sokkal előtte, november 22-én volt a Sose halok meg? című könyvének bemutatója.
Had idézzünk ebből a könyvből egy érdekes részletet:

“Harmadik általánosba jártam, amikor Sztálinvárosba költöztünk, akkor a Pesten itt hagyott Rottenbiller utcai iskolában úgy kellett szólítani a Baka tanár urat, hogy Tanár úr. Nem is tudtam volna mást mondani neki, mert magas, ősz hajú, tekintélyt parancsoló, igazi idős úr volt. Sztálinváros viszont az első szocialista város volt, ahol kötelezően nevelő pajtásnak kellett hívni a tanítót. Ebből az fakadt, hogy jó párszor nagyon letoltak, amikor szinte kiestem a padból, úgy jelentkeztem, mert mindig volt valami hozzáfűznivalóm az órához, és közben kiabáltam, hogy Tanár úr, Tanár úr! Mire aztán nagy nehezen megtanultam a helyes megszólítást, addigra újra Pestre kellett jönnünk, és én “lenevelőpajtásoztam” a Baka tanár urat, vagyis kezdődött az egész elölről, csak fordítva. Ez a megszólításbeli hiba főbenjáró vétek volt mindkét helyen.”

A mai fiatalok számára ez a dolog valószínűleg furcsa, de akkoriban ilyenek voltak a viszonyok. Tudom, manapság is előfordulnak nehezen megemészthető esetek, logikátlan dolgok, de ebbe most ne menjünk bele. Többet ér, ha belegondolunk, mi mindent tett le az asztalra, kicsit fellengzősen talán még azt is mondhatnám, Magyarország asztalára Koltai Róbert. Száznyolcvan szerep a színpadon, filmek, melyeket ő talált ki, amikben szerepelt, amiket rendezett. És most a könyv.

Hogyan született a Sose halok meg? című könyve?
Nos, most elárulok egy titkot. Nekem eszem ágában sem volt, hogy könyvet írjak. Tulajdonképpen Gaál Ildikó ötlete volt az egész, amikor a Barang felé… című darab próbái folytak, sokat beszélgettünk mindenféléről, és ő úgy vette észre, hogy belőlem csak úgy dőlnek a történetek. Felvetette, mi lenne, ha ebből születne egy könyv. Bementünk a Jaffa Kiadóhoz, ahol örömmel fogadtak bennünket. Ez természetesen önbizalmat adott nekem. Nekiláttunk, úgy működött a dolog, hogy Ildi mindig elém tett egy diktafont, amint egy kis szabadidőm adódott, és én meséltem. Májusban kezdtük, ráment az egész nyár, mert bizony egyáltalán nem könnyű felidézni a legszebb, vagy legtragikusabb, avagy a leginkább mulatságos, mindenesetre az igazán fontos eseményeket.
Májusban kezdték, és november 22-én már könyvbemutató. Le a kalpaggal!
Feszített tempóban dolgoztunk. A kiadónak az volt a kérése, hogy miután összegyűlt az anyag, küldjük át nekik az egészet, tehát a teljes, diktafonra mondott, még nem nyomdakész szöveget, amit egy az egyben legépeltek, aztán visszaküldték. Gaál Ildikó összerakta, és amikor megvolt, akkor minden egyes történetet együtt véglegesítettünk. Hogy ahol kellett, ott üljenek a poénok, ahol némi tragédia, vagy nem is csak némi, ott, az hatásosan jöjjön be, vagyis minden olyan legyen, amilyennek lennie kell. Időrendiségre nem nagyon törekedtünk. A kiadó elégedett volt, akik már olvasták, úgy tűnik szintén, hiszen mindenki pozitívan nyilatkozott róla. Ami azt illeti, sajnos talán csak a harminc százaléka van benne annak, ami érdekes. Szóval, az a helyzet, hogy minden nem kerülhetett bele. De ez nem baj, lehet, hogy lesz folytatás. Talán az lehet majd az alcíme, hogy Életem első 150 éve.
Egészen jó ötlet! Van már esetleg néhány jó eset, ami a mostani könyvből kimaradt?
Elmondok egy történetet. Egyszer meghívtak Mohácsra, egy ottani húsüzembe. De én sajnos eltévesztettem a dátumot. Egyszer csak észrevettem, hogy aznap két dolgot is teljesítenem kellene, ráadásul alig-alig szinkronba hozható két dolgot. Fel kellett volna lépnem Miskolci úr húsüzemében, ugyanakkor elígérkeztem Szigligetre. Na, most mi lesz, gondoltam! Kész tragédia. Egyiket sem akartam lemondani. Mondom a Miskolci úrnak, hogy milyen kutyaszorítóba kerültem, a magam figyelmetlensége miatt. Kérdezi, mikorra kell Szigligeten lenned? Mondom, legkésőbb fél tizenegyre. Hát csupán ennyi a baj, megoldjuk! Ott leszel. Van egy csodálatos sofőröm, ő majd átvisz a saját kocsimon. Úgy is lett, már Pestről is ő vitt le Mohácsra, össze is barátkoztunk, ugyanis imádta a verseket, éppen úgy, mint az én édesapám, ez az egyszerű sofőr is rengeteg verset tudott, mégpedig kívülről. Végig verseltük az utat Pestről Mohácsig, aztán, miután vége lett a mohácsi fellépésemnek, Mohácstól Szigligetig. Sokszor előfordult, hogy elkezdett egy verset, és én folytattam, vagy én kezdtem el egyet, és ő folytatta.
Egyszerű sofőr létére.
Igen, hiszen az intelligencia nem feltétlenül függ össze az iskolázottsággal, vagy az éppen végzett szakmával. Ez az ember ugyanúgy imádta a verseket, mint édesapám, és éppen úgy szeretett szavalni is. Húsz perccel előbb értünk Szigligetre, és én ott maradtam vele a kocsiban, és még húsz percig szavaltunk. Felváltva. Hol ő, hol pedig én. Ez idáig igen kedves történet, úgy-e? A vége azonban tragikus. Két héttel a mi utunk után felhívott Miskolci úr, és tudatta velem, hogy az én frissen szerzett barátom, az az egyszerű, kedves sofőr, sajnos elhunyt. Nagyon megsirattam. Ugyanis nemcsak verseket szavaltunk útközben, de beszélgettünk is. Mesélt a családjáról, mesélt az életéről, közel került hozzám. És két héttel később egyszer csak holtan találták. Nehéz az ilyen tragikus eseteket feldolgozni.

Rengeteg darabban játszott, volt kedvenc szerepe?
Legalább harminc. Talán még annál is több. Végül is, közel kétszáz darabban játszottam.
A Sose halunk meg gondolom, életének egyik fontos része. Mennyire önéletrajzi mű?
Nyilvánvaló, hogy az embernek sosem szabad elfelejtenie, hogy kicsoda, filmet is csak úgy lehet készíteni. Persze nem egy az egybe lett lemásolva minden, sehogy se fért volna bele egy filmbe, a lényegnek kellett benne lennie, a nagybátyám az ő szenvedélyével és valódi lényével. Nagyban játszott. Sokkal többet keresett, mint édesapám, mégis ő jött hozzánk időnként kölcsön kérni. Neki a játék ezerszer többet ért, mint a pénz. A játék volt az élete.
És a film nagy sikert aratott.
Bizony. Los Angelesben eredetileg a kisteremben játszották volna, de Bunyik Béla elintézte, hogy a legjobb helyi kritikus, Kevin Thomas videón megnézze, írt is egy felettébb kedvező kritikát, ezért aztán áttették a hatszáz fős nagyterembe. Teltház volt, nekem már nem is jutott ülőhely, hátul álldogáltam. Szerencsére. Mert elkezdődött a vetítés, és alig lehetett valamit hallani. A gépész fel sem tételezte, hogy monóban érkezik Amerikába egy külföldi film, ami az Oscarért is ringbe száll. Az ötvenöt hangszóróból csupán egy szólalt meg. Felrohantam hozzá, és szerencsére megértette, hogy monó a felvétel, és arra az egyetlen hangszóróra ráadta a teljes hangerőt.
Ezek szerint szűken mérték a pénzt a film készítésére.
Nem várhattam el, hogy vidéki színész létemre ontsák a megálmodott filmem számára a pénzt. Később, természetesen már egészen más lett a helyzet, egy sikeres produkció után jobban bíznak az emberben. A Miniszter félrelép sokkal könnyebben jött létre. Andy Vajna látta a darabot Kaposváron, és úgy érezte, nagyszerű filmet lehet belőle csinálni. És milyen igaza volt. Hiszen mind a mai napig az egyik legnézettebb magyar film. De a többi tizenegyet is nagyon szerette a közönség. És ennek én, természetesen örülök.

Film, színház, itt is ott is színész, rendező. Azon kívül komikus, meg ötletgazda. Mi az, amit leginkább szeret csinálni?
Mindig, ami éppen soron következik, abba adom bele magamat teljes szívvel. Remélem, még sokáig képes leszek rá. Valami mindig adódik, amit érdemes felkarolni, amibe érdemes energiát fektetni. Mint például a hét éve alakult, és évről évre jobbá váló salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház.
Kedves Művész úr, nagyon szépen köszönöm a beszélgetést.

Hemi munkája