Dunaújvárosi Hírlap – 2002. április 6.
“A kortárs művészetet azok hivatottak definiálni, akik felelős beosztásban vannak.”
(Szoboszlai János művészettörténész)
A kortárs képzőművészet ugyanúgy megakasztja a szokásos sémákban való gondolkodást, mint St. Auby Tamás a kiállítótér közepére vetett installációja a szabad mozgást. A befogadó feladata azonban nem az akadály kikerülése, hanem a probléma feloldása, megoldása…
Fehérvári Tamás
Fehérvári Tamás esztéta Dunaújvárosban született 1976-ban. Tavaly végzett a Pécsi Tudományegyetemen, ahol esztétikát tanult. Tímár Katalin művészettörténész felkérésére vett részt vitavezetőként az ICA-programban, ahol a Kortárs Művészeti Intézet körüli kommunikációban vonta magára a figyelmet. |
Fehérvári Tamás interjúja
Szoboszlai János művészettörténész jelenleg a School of the Arts Institute of Chicago óraadója, korábban a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetvezetője volt. Tavaly szeptember óta nem dolgozik Dunaújvárosban, a vele készült e-mail-interjú első részét adjuk most közre.
Szoboszlai 1996 és 2001 között a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet művészeti vezetője volt. Az intézetben ezekben a hetekben zajló ICA 5-től 7-ig címet viselő, az intézetről és a kortárs művészetről szóló beszélgetéssorozat ürügyén arról faggattam, miként került kapcsolatba Dunaújvárossal és az ICA-val, milyen tervekkel érkezett, és ezekből mit sikerült megvalósítania az itt töltött öt esztendő alatt.
– 1996-ban Páldi Lívia művészettörténészt azzal kereste meg Sasvári Edit, a dunaújvárosi Modern Művészetért Közalapítvány (MMKA) kurátora, hogy az akkor hamarosan elkészülő művészeti intézmény vezetéséről beszéljenek. Lívia és én – fiatal művészettörténészként – akkor Budapesten, a Soros Alapítvány Kortárs Művészeti Központban (SCCA) dolgoztunk, ahol nagy költségvetésű kiállítások, dokumentációs programok és nemzetközi csereprogramok szervezésében vettünk részt. Szerencsések voltunk, hiszen szakmánkba vágó állásunk volt, jóval többet kerestünk, mint közalkalmazott kollégáink, és nagyon sok gyakorlati tapasztalat megszerzésére nyílt lehetőségünk. Olyan dolgokat tanultunk meg a Mészöly Suzy vezette központban, mint a költségvetés kezelése, egy kiállítás megszervezése, a sajtóval való kapcsolattartás, a nemzetközi hálózatokkal való kommunikáció és együttműködés, szponzorok keresése és megtartása, a művészettel kapcsolatos jogi és adminisztratív teendők. Olyan dolgokat tehát, amiket akkor nem lehetett – és ma sem lehet – egyetemen tanulni Magyarországon. Nekem korábban módomban állt a Műcsarnok kurátoraként is kipróbálni azt, hogy milyen egy nagy, állami intézménynél dolgozni. Hosszas tépelődés után, de könnyű szívvel váltam meg a Műcsarnoktól, amelyben nem volt, és úgy gondoltam, soha nem is lesz lehetőségem az önálló munkára.
– De a szakmailag sokat nyújtó SCCA-t miért hagytad el egy vidéki intézmény kedvéért?
– Mert másfél év után ott is hasonlóan éreztem magam, mint a Műcsarnokban. Ötleteim voltak. Szerettem volna ezeket megvalósítani. Ideáljaim a londoni Kortárs Művészeti Intézet (ICA) és a szintén londoni Artangel voltak, amelyek a kortárs művészet támogatását, kiállítások és egyéb projektek szervezését a szélesebb értelemben vett kulturális kontextusban (tehát a politikai, gazdasági és a művészeti területeken egyaránt illetékesként) végezték és végzik ma is. Így, amikor Edit megkereste Líviát, akkor egy hosszas beszélgetés után úgy döntöttünk, hogy semmit nem veszthetünk azzal, ha ellátogatunk Dunaújvárosba, és megismerjük a feltételeket. 1996 húsvétján ideutaztunk, és elképedtünk a beruházás méreteitől. A rendszerváltás utáni Közép-Európa első, kortárs művészetnek szentelt épületének falai között álltunk. Megtudtuk, hogy egy olyan magángyűjteményre alapozták a beruházást, amelynek jogi helyzete igencsak zavaros volt (egyetlen dokumentum sem tisztázta az MMKA és a gyűjtemény viszonyát), nem volt megfogalmazva az, hogy mi az intézmény missziója (egy “modern magyar művészeti múzeum” homályos kategóriáját ismételgette mindenki), és senki nem tudta, hogy ki fogja finanszírozni a benne folyó munkát. Tehát nem volt koncepció és nem volt költségvetés.
Dunaújvárosi Hírlap – 1996. október 17.
– Épeszű ember ilyenkor megköszöni a vendéglátást, aztán veszi a nyúlcipőt.
– Mi viszont felismertük annak a lehetőségét, hogy az MMKA lelkes, emberfeletti erőfeszítéseket produkáló kuratóriumával, és kivételesen felkészült és lendületes dolgozóival együtt egy olyan intézményt alapíthatunk, amely korszerű. Egészen egyszerűen módunkban állt az, hogy ideáljainknak megfelelő munkát végezzünk. Ambiciózusak voltunk, alig vártuk, hogy az általunk nagyra tartott művészekkel dolgozhassunk, hogy képviseljük azt a kultúrafelfogást, amit akkoriban (29 évesen) már a magunkévá tettünk.
– Min alapul ez a kultúrafelfogás?
– A művészeti és filozófiai pluralizmuson, az 1945 utáni művészet- és kultúraelmélet egyes eredményein, és a személyes ízlésünkön. Ezt nehéz definiálni. Nem szerettük a nyolcvanas évek festészetét, de vonzódtunk a magyar neoavantgárdhoz. Nem szerettük a centrum-periféria elméleteket (amelyek a hazai művészetet kisebbségi érzés kialakítására kárhoztatták), de szerettük a nyitott mű poétikáját. Nem szerettük a nagy és eleve kudarcra ítélt mega-kiállításokat (országos és tematikus tárlatok), de hittünk a szerény, ám jól kivitelezett, műalkotásokra koncentráló kiállításokban. Nem bírtuk a nyavalygást, de hittünk a konstruktív munkában. Azt akartuk, hogy a magyar intézmények között legyen egy olyan, amely képes a hazai művészet nemzetközi szintű képviseletére, és a fiatal, most jelentkező alkotók bemutatására. Tudtuk jól, hogy Ausztriában, Hollandiában, Németországban nincs jelentősége annak, hogy valaki például egy amszterdami vagy egy utrechti galériában állít ki, mert a művészet geográfiailag is plurális. Persze tudtuk azt is, hogy Magyarországon történetileg Budapestre koncentrálódik a kultúra. Ám nem csak a gazdaság, de- akkor úgy tűnt – a kultúra is átalakulóban volt, sok civil kezdeményezés történt, s a helyi értékek és a lokálpatriotizmus is lendületet kapott. Székesfehérvár, Szombathely és Pécs mellett minden esély megvolt arra, hogy Dunaújváros is felkerüljön a művészeti térképre.
Az MMKA gyűjteményének egyes darabjait magánszemélyek és cégek fogadták örökbe. E szimbolikus örökbefogadás a mű, az intézet és a látogatók kapcsolatát teszi személyesebbé
– Mindezeknek megfelelően mit vállaltatok a kuratóriumhoz benyújtott pályázatotokban?
– Három dolgot. Egyrészt ígéretet tettünk egy hosszú távra szóló művészeti és gazdasági koncepció kialakítására, másrészt pályázati úton és szponzorok bevonásával az anyagi feltételek biztosítására, végül pedig az intézmény vezetésére. A kiállítási program és gazdasági koncepció szorosan összetartozott. Adva van tehát egy épület, amit az önkormányzat olyan mértékben tart fenn, hogy van áram, fűtés, és egy minimális stáb számára minimális fizetés. Slussz. Ahhoz, hogy egyfelől hazai és nemzetközi pályázati pénzeket szerezzünk a művészeti programokra, meg kellett alapozni az intézmény hírnevét, meg kellett ismertetni a hazai és nemzetközi művészeti világgal azt, hogy mit is képviselünk. Az első három évet tehát arra szántuk, hogy referenciát termeljünk. Ezek birtokában terveztünk egy visszafogottabb programot a továbbiakra.
“Látványos” beruházás Dunaújvárosban
– Sikerült a helyiekkel elfogadtatni ezt a koncepciót, megértetni a referenciateremtés szükségességét, illetve azt, hogy ez milyen következményekkel jár?
– A dunaújvárosi szellemi közeg nem volt képes feldolgozni azt, hogy egy kiállítás nemcsak kiállítás, hanem a következő kiállítások anyagi alapját megteremtő referenciamunka. Mindenki úgy állt a dologhoz, mint a focihoz. Mindenki szakértőnek bizonyult abban, hogy egy éppen formálódó piacgazdaságban hogyan kell új múzeumot csinálni. Körülöttünk mindenki nagyon okos volt, mindenkinek elképesztően határozott elképzelései voltak arról, hogy mit is kell csinálnunk, és ennek mindenki hangot is adott. A magángyűjtő azt akarta, hogy az ő (amúgy nagyon is vegyesfelvágott és bizarr) kollekcióját kezeljük közpénzekből, egyes önkormányzati képviselők azt akarták, hogy nyereséges vállalkozást csináljunk a múzeumból (micsoda agyrém!), a dunaújvárosi művészek azt akarták, hogy az ő kiállításaik domináljanak, a kurátor kollégák egy része (a többség) előre röhögött az ötleten (komoly művészeti központ Dunaújvárosban…), a kisebbség pedig kifejezte rokonszenvét. Senki nem nézte meg az MMKA alapító okiratát. Az MMKA missziója a kortárs művészeti értékek képviselete, azok népszerűsítése, valamint azt is előírta, hogy az Uitz terem használatáért cserébe évi egy helyi érdekű kiállítást kell csinálni. Azt viszont senki nem látta be, hogy a “kortárs művészet”-et azok hivatottak definiálni, akik felelős beosztásban vannak. El lehet-e nyerni támogatásokat főleg dunaújvárosi művészekre alapozott programmal? Van-e értelme csak helyi kontextusban gondolkodni? Pénzt persze a nagyrabecsült szakértők egyike sem adott, koncepciós terveket viszont bőven. Ugyanakkor a város polgárai azt hitték, hogy itt Salvador Dali-múzeum épül, merthogy a magángyűjtő a városnak ajándékozta kollekcióját, cserébe az épület felhúzásáért. Nem ajándékozta. Az MMKA alapító okirata egy szót sem szólt Dali-művekről.
Folytatása következik….
Az interjú második, befejező része
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
