Sztálinváros – 1955. július 15.
BOLDOG GYEREKEK
– Állj!
– Ahogy parancsolod, kisöcsém.
– Kit tetszik keresni?
– Nem kit, hanem mit. Az úttörőtábort.
– Ez az.
Így estünk túl a belépés hivatalos formaságain. A kapuőr ezután leemelte válláról az üres légpuskát, mert különben nem tudta volna kioldani a reteszt, nagyon bő a puska szíja, kis kezével egy ideig motozott az erős faajtó mögött, míg végre kitárult.
– Orvosi rendelő balra, táborvezetői iroda jobbra. Ott az a nyitott ajtó.
Az udvaron – bár jobb, ha főtérnek nevezzük, mert hiszen ez úttörőváros – senki. Csak a kavics ropog lépteim alatt és valamelyik teremből énekhangok szűrődnek ki. Ebéd után van, de úgylátszik mégsem alszik mindenki a táborban.
Nagyonis ébren vannak a foglalkozási teremben. Vagy húsz-harminc kisebb-nagyobb fiú-lány tolong bent és roppant érdeklődéssel figyelik a karnagy magyarázatát. Érdekes dolog történik. Úttözőzenekart alakítanak és hangszereket próbálnak a kicsi, ügyetlen szájakhoz.
– Tehát levegőt veszel, néhány másodpercig visszatartod, aztán gyengén ereszted a kürtbe. Megjegyezted?
– Igen.
– Próbáljuk meg…
– Truuuuu…
Hát az biztos, hogy a filadelfiai szimfonikusoknak egyelőre nem kell a konkurrenciától félni, de az is biztos, hogy rövidesen jó kis úttörőzenekar lesz ebből. Márcsak azért is, mert egyformán érdekel jóhallásút és botfülűt: ugyan melyik gyerek nem szeretett volna a nódrádverőceiek között ülni a tábor nyitáskor és a karmester intésére olyan szépen muzsikálni? Biztos, hogy nem fogy el egyhamar az érdeklődés.
KÉPEK A SZALKI-SZIGETI ÚTTÖRŐTÁBOR AVATÁSÁRÓL
(1955. július 3.)
 Együtt áll a díszszázad |
 Allmann Ágnes úttörő átveszi a tábort |
 Tapolczai Jenő VB elnök avatóbeszédét tartja |
A kötelező pihenés elől csak a jövendő zenészek mentesültek, a többiek a hálóteremben heverésznek és sokkal jobban elfáradnak, mintha menetelnének. Mert természetesen egyik sem alszik. Ágyról-ágyra ugrálnak – nyugodtan lehet, mert már vagy húsz perce nem járt erre tanár, aki rájuk szólt volna – és a délutáni számháború stratégiai megbeszélését tartják.
– Ha a Dobót megint az első pillanatban lelövik, én többet nem játszom vele.
– Ne járjon a szád! Te meg elbújsz egy fa mögé és a játék végéig elő se jössz! És még ő beszél… Én legalább harcolok.
– Nem érdekel. Egyetlen fiúcska alszik csupán. A többiek között legendák keringenek a képességéről: állítólag őrségen, puskával a hátán, játék közben, tanítás alatt az órán, sőt talán az utcán jártában is kitünően tud aludni.
– Tessék várni, megkérdezzük tőle, hogy igaz-e?
Ketten is rázzák a vállát. Felriad.
– Ugye Feri, te mindig tudsz aludni?
Helyében mindenki azt felelné, amit ő is mondott: – Ha hagynak…
Néhány percig beszélgetünk a számháború várható esélyeiről. A múltkor a kékek nyerték – a szomszéd hálóterem – de most csúfosan rajtavesztenek, mert végre kiderült, hogy melyik csapat a bátrabb. Azoknak csak szerencséjük volt a múltkor.
Az épületek között nem jár senki, vagy néha egy-egy gyerek szalad át a kis utcán, kezében könyvvel. Mert most nyitott ki a könyvtár és aki kiolvasta vagy megunta a könyvét, az most kicserélheti. Főleg lányok járnak a könyvtárba, a fiúk mással vannak ilyenkor elfoglalva.
Addig meglátogatjuk Szántó Lajost, a táborvezetőt. Éppen jelentést ír. Nem hivatalos jelentést, hanem a gyerekek kézzel írt őrsnaplójából csinál faliújságcikket. Mert mindent, ami e táborban történik, megörökítenek. Melyik raj, őrs mivel foglalkozott, mit tanult, hogyan játszott, volt-e beteg (eddig még egyetlen egy sem volt) és kit kellett megfenyíteni vagy kizárni a táborból.
Itt van az elméleti foglalkozások rendje is. Nagyon jó a beosztás. A gyerekeknek elsősorban pihenniök és játszaniok kell – ami idő ezen felül marad, azt használják fel arra, hogy érdekes formában hasznos dolgokat lopjanak agyukba. Friss most az értelmük és szívesen hallgatják a rövid magyarázatokat. Annál is inkább, mert nem kell belőle felelni és ha esetleg mégis visszakérdezik, ha nem is tudja, rossz jegyet úgysem kaphat, elvégre nyár van és év elején nem adnak bizonyítványt.
– Nagyon hálásak vagyunk a Közétkeztetési Vállalatnak. Minden alkalommal pontosan küldi az ételt és még eddig egyformán finom volt ebéd és vacsora. Ízlik a gyerekeknek, némelyiken máris látszik az egészséges életmód és rendszeres táplálkozás nyoma: hízik. Kövéren persze egy se fog hazamenni, mert amit délben, este magukba szednek, azt sürgősen lefutkossák. De hiszen ez nem is hízlalókúra.
Sok zűrzavar volt az indulás utáni hetekben. Ilyent még nem csináltak a sztálinvárosi nevelők és bizony már azt hitték, hogy mindent tökéletesen előkészítettek, kiderült, hogy sok minden még hiányzik. Nosza, nekiláttak, hogy pótolják és helyrehozzák az induláskor tapasztalt hiányokat és ma már két héttel a megnyitás után már jóformán teljesen zökkenőmentesen folyik a tábor élete.
Vége a pihenőnek, élénkülnek az utcácskák. A kis csoportok mellett ott áll a vezető, tanár, gyakorlóéves nevelő vagy egy-egy gimnazista lány. Mert közülük is kilencen vannak lent a táborban, mint ifjú vezetők. A kicsik nagyon szeretik őket, hallgatnak is rájuk meg pajtáskodnak is velük. Ahogyan a lányok szoktak, úgy tizenhat éves korukig, mert később már aztán nem tudnak olyan igazán jóba lenni egymással.
Jóformán körül sem nézek, a tábor minden lakója máris kint van. Kiürültek a hálótermek, a zenészek is sarokba támasztották a hangszereket. Játék következik, a táborélet komoly programja.
– Nézze a gyerekek arcát, milyen boldog várakozás látszik rajtuk. Én már napok óta figyelem őket. Vannak csoportok, kisebb, önmaguktól kialakult játszóközösségek, akik minden nap ugyanazt csinálják: kergetőznek, hintáznak vagy számháborút játszanak. Egyetlen percre sem váltak még közömbössé vagy unalmassá, naponta új kedvvel indulnak a fák közé.
A húsz vagy huszonkét pedagógusnak, akik gyerekekre vigyáznak, nehéz és fárasztó a dolga. Még nagyobb a feladat, mint az iskolában, mert könnyebb óvni négy fal között a gyerekeket, mint kint a táborban, ahol bár minden szükséges óvóintézkedést megtettek a balesetek elkerülésére – több a veszély. Nem szabad levenni róluk a szemüket. Mégis: nekik is pihenés a táborozás. Nyilvánvaló, mert ha az ember bizonyos időre kiszakad megszokott környezetéből, pihen.
Az erdő sűrűjébe négy-öt szétágazó, rendezett kavicsos út vezet. De csak az első fákig, tovább nem szórták az erdőtől idegen köveket, az első árnyékos helyen csak az út csalogat már tovább: erre.
Egész testében megremeg az ember, amikor az első szippantást szívja ebből a csodálatosan tiszta zöldszínű levegőből. Mert a fák, lombok mindent zöldre festenek, talán még a napsugarat is. Komoly és mély a csend, a nyár kipattantotta a fák, virágok minden varázsát. S ha messze nézel, utat keresel tekintetednek a bokrok és karcsú törzsek között, vékony ezüst lapot látsz megcsillanni a közelben: a Dunát. Sima most és rendületlen, a délutáni hajó méltóságosan és nesztelenül suhan a hátán, mintha levegőben repülne utasaival együtt. Vastag kéményének barna füstje, mint finomművű oszlop, mozdulatlanul vonul felette egy ideig, aztán megremeg egész hosszában és elomlik, szétcsapódik a víz felett. Halk csobbanás, most ért az első hullám a szürke kövekre.
Itt egy magas lombsátor. Belépek. Erős, szédítően erős a letépett galyak illata. Bent fel is lehet egyenesedni. Négy gyerek ül a sátor sarkában, alig foglalnak el akkora helyet, mint a sátor negyedrésze. A legisebb piszkos kezével apró kártyákat kever.
– Zsírozunk – jelenti be.
– Nyertél-e már valamit?
– A, még csak tanítom őket…
Itt van a közelben a másik kapu is. Mögötte puskás őr lépked.
– Éjjel is őrséget álltok?
Önérzetes a felelet.
– Hát persze.
– És nem féltek?
– Nem!
Valamelyik elneveti magát. Biztosan félnek csak nem merik bevallani.
Tegnap éjjel úgy egy óra felé valami mozgott a bokor mögött. Az őr megijedt és rákiáltott: állj ki vagy. Kétszer is kiáltott, de az illető nem felelt. Az őr még jobban megijedt és még hangosabbat kiáltott s titokzatos alak gyorsabban és hangosabban mocorgott, egészen közel. Az őr úgy megijedt, hogy annál jobban már nem is lehet megijedni, de ott maradt ennek ellenére, pedig nagyon el kellett volna már mennie és hősiesen utolsót, hangosat kiáltott. A rejtelmes idegen akkor kiszaladt a bokrok közül és átvágott az úttesten, éppen a táborkapu előtt. Egy eltévedt disznó volt. Az őr nagyon elszégyelte magát.
De a történet hiteles, mert a disznót mások is látták és azt is látták többen, hogy az őr mennyire megijedt.
Alkonyat felé legmagasabbak a hangok. Most van a játékos kedvek csúcsa. Nemsokára itt a vacsora, haza kell menni. Még egy kör a hintán, egy lövés a légpuskából, mégegyszer te leszel a fogó…
Egy kis világ, kétszáznyolcvan teljesen boldog lakóval.
– ti –
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
