Népújság – 1989. június 3.

SZTÁLINVÁROS

Mottó: “Aki a korszellemmel köt házasságot, másnapra özvegy marad.” (Willy Brandt)

Szívesen forgatok régi könyveket. Különösen olyanokat, amelyek alapjainkban oly sokszor emlegetett ’50-es években születtek, így hát talán nem véletlen, hogy néhány napja kezembe akadt a Sztálinváros című munka is. Érdeklődésemet csak felfokozta, hogy szerzője, Sándor András (továbbiakban: Szerző) egri lakos. Emellett pedig József Attila-díjas. Ezt a nem kis elismerést – a lexikon szerint – 1951-ben, huszonnyolc esztendősen érdemelte ki a Huszonnégyen kezdték és a Híradás a pusztáról című köteteivel. S ugyancsak ebben az esztendőben született a Sztálinváros. Utóbbi igencsak tanulságos dolgozat. Főként azoknak – így nekem is -, akik nem élhették át a Rákosi-érát. Tanultam ebből a műből – sokat tanultam -, s ezért külön köszönet a Szerzőnek.

Könyve címlapja

Sándor András – Sztálinváros

Lássuk hát, hogyan is született az Acélváros!
“A Párt hatalmas terveket készített a magyar föld újjáformálására, olyan új világ teremtésére, mely nagyobbat fordít a magyarok sorsán, mint István király műve volt. Rákosi Mátyás így szólt: Magyarországot fejlett ipari termeléssel rendelkező mezőgazdasági országból fejlett mezőgazdasággal rendelkező ipari országgá kell tenni.”
S a munka elindult. Sőt, a segítség sem maradt el.
“Gipromez. Ez a szó rövidítés, teljes hosszúságában így hangzik: Goszudarsztvennij insztyitut po projektirovaniju metallurgicseszkih zavodov. Magyarul: Állami Intézet Kohászati Üzemek Tervezésére. Ha ez a Gipromez nem volna, ha az az ország nem volna, amely létrehozta többek között a Gipromezt is, ha az a nép nem volna, amely megteremtette ezt az országot, ha az a párt nem volna, amely győzelemre vitte a szocialista forradalmat, ha a Bolsevik Pártnak és Szovjetország népeinek nem lettek volna olyan vezérei, mint Lenin, olyanok, mint Sztálin – most íme, ez a sáros pusztaság éppen olyan sáros pusztaság maradna, mint évezredek óta mostanáig.”
A Szerző jól tudja, a tét nem kicsi: új város születik.
“Az első város Magyarországon, amelyben nem lesznek szegények, nem lesznek koldusok, amelynek nem lesz perifériája. Úgy emelkedik majd ez a város a fennsík tetején, mint egy fellegvár. Esténként, éjszakánként a széles környéket beragyogja villany- és neonfényeinek, tűzpiros csillagainak fénye, különösen azé a csillagé, amely a Városi Tanács tornyán fog szikrázni.”
Csakhogy nem mindenkinek volt érdeke az építés.
“Megalakultak az első pártszervezetek. Sokszor sötétben alakultak, mert az ellenség elvágta az elektromos vezetékeket, elrontotta a hősi munkával készült áramfejlesztőket és transzformátorokat.”
S a kérlelhetetlen küzdelem kezdetét vette.
“Dunapentelén számtalan arcvonal alakult, az osztályharc frontjai. A kultúrteremben a jampecek ellen, a munkahelyeken a jobboldali szociáldemokraták és az alattomosan befurakodott kémek ellen, a szállásokon megbúvó lecsúszott urak és kulákok ellen, az irodákon meghúzódó horthysta és korrupt elemek ellen, a műszaki vezetésben támadó ellenség ellen.”
A Szerző nem is titkolja megvetését az effajta aknamunkát végzők iránt.
“Volt két lábon járó ellenség is, amely (még azt sem érdemli meg, hogy aki) rejtve túr, mint a vakondok, csak túrását látni, de az sokszor igen csúnya túrás. Néhány ilyen múlti uraságát szánó kártékony féreg visszatartotta az anyagot. Azt akarta, hogy megkössön valahol a lábakon az a beton, és elkéssenek a tervteljesítéssel.”
Nagy baj azonban nincs.
“Nem sikerült a túrás, a párt rálépett a féreg nyakára.”
Az ellenség nem válogat az eszközökben, de a nép sem adja fel.
“Harcolnia kell, ha az ellenség úgy rakja le a vízvezetéket, hogy szétnyomja a víz, és újra le kell fektetni. Harcolnia kell, ha az ellenség zűrzavart kelt a bérelszámolásnál, és a munkások százainak rabolja el az idejét bosszantó utánajárással. Résen kell lennie, ha az ellenség kísérletet tesz, hogy mérget szórjon az építők táplálékába, és le kell csapnia, ha valahol bűnös pazarlás folyik.”
S persze akadnak olyanok is, akik nem szántszándékkal akadályozzák az acél városának megszületését, csupán kevésbé öntudatosak, így az az ember, aki sztrájkba lépett, miután elvitték brigádjától a gépet. A fiatal párttitkár azonban helyére tette a dolgot.
“- Tudja maga, mit csinál?… A Truman szekerét tolja. Az örül neki, hogy ilyen öntudatlan magyar munkások is vannak, mint az elvtárs…”
A nehézségek ellenére a beruházás halad. A magyar kőművesek szovjet szaktársaiktól sajátíthatják el a korszerűbb eljárásokat.
“Makszimenko, Romanov és Kotov. Ők jöttek el falazni Pentelére. Fél nap alatt felhúztak egy emeletet. A Ládonyi-brigád majd megszakadt, mégsem tudta utolérni őket. Bűvészek voltak? Vasból van a szívük, a tüdejük? Nem. Csupán annyi, hogy lerázták az évszázadok és évtizedek ezernyi megszokásának bilincseit, és szabadon, merészen, új dolgokat alkotnak. …Így dolgozott Makszimenko Dunapentelén egy hónapig, és megtanította a kőművesbrigád-vezetők legjobbjait új módon, szocialista emberhez méltón falat rakni.”
Vannak, akiket nem kell noszogatni.
“Jónás Ica legszívesebben még éjszaka is a gép mellett hálna. Nem volt az a jószág, amelyet jobban szeretett volna, mint ezt a kis betonkeverőt. Ha csak öt percig áll a gép, máris tisztogatja, olajozza, gondozza, valóságos anyai vagy kedvesi szeretettel.”
Rövidesen elérkezik az a nap is, amikor először folyik majd a vasmű első vasa és első acélja.
“November 7. ez a nap. Harmincnegyedik születésnapja a világszabadságnak, az új korszak hajnalának. … Erre a nagy november hetedikére készülve egyre többször jutott az építők eszébe az Acélember. Orosz nyelven: Sztálin. A magyar történelemnek is legnagyobb alakja. A szakadék széléről rántotta vissza a gúzsba kötött népet. Elvágta a kötelékeket, összetörte a láncokat. Elűzte az ősi ellenséget, diadalra juttatta Dózsa, Rákóczi, Kossuth, Petőfi és a szabadságért halt kommunisták ügyét. Tanította, nevelte, nekünk adta a ma legnagyobb magyarját, Rákosi Mátyást.”

…a “vezér” társaságában

A nagy nap tényleg eljött, immár Sztálinvárosban.
“S a nézőkből önfeledten tör fel az éljen, és rögtön utána annak a neve, akinek ezt az első vasat és az egész Vasművet és az egész életet és jövőt köszöni itt mindenki: Sztáliné. Akinek arcát azon az éjjelen, harmincnégy évvel ezelőtt Lenin mellett az ágyúk torkolattüzének fénye világította meg, az ágyúké, amelyek az új világ indulóját harsogták. Az ágyúké, amelyek az első rést ütötték az imperializmus korhadt falán, s ez a rés azóta is egyre jobban szélesedve önti magából a proletárforradalom izzó acélját, az emberszeretet tüzét, s elhamvasztja a háború, a gyilkolás világuralomra törő salakját. … Zúgva ömlik a vas és az acél és zúg a diadalmi ének, a Békehadseregének csatakiáltása: Éljen Sztálin!”
Nos, így épült fel Sztálinváros. Hogy ezt jómagam is megtudhattam, azért köszönet jár a Szerzőnek. Annak, aki – noha már a hatvanas éveiben jár – ma sem pihen. Aktívan részt vesz napjaink politikai történéseiben az egyik alternatív szervezet helyi vezetőségének tagjaként. És – természetesen – továbbra is ír…

Sárhegyi István

Reakciók és viszontválaszok a cikk írójától a megjelenést követően:

Egri Újság, 1989. június 9. Politikai életrajz – vargabetűkkel Az Egri Újság június 9-i száma Sándor András politikai életrajza címmel közöl egy szerkesztőségi írást, mégpedig a következő indoklással: “Lapunk munkatársával, Sándor Andrással szemben tendenciózus cikk látott napvilágot a Népújság június 3-i számában Sztálinváros címmel. Mivel az Egri Újság korábban megvizsgálta, kit vesz fel szerkesztőségébe, szükségesnek látjuk munkatársunk politikai életrajzát közölni.” Nos, annak szívből örülök, hogy az Egri Újság ilyen alapos vizsgálódást végzett – hogy stílszerű legyek – káderügyben, így bizonnyal kizárták a tévedés lehetőségét. Meg kell jegyeznem azt is, hogy említett írásom döntő hányadát a Sztálinváros című munkából vett idézetek képezték – mellesleg különösképpen nem kellett keresgélnem, mert bármelyik oldalt felüthettem volna -, s ennek fényében talán az úgynevezett “tendenciózusság” is másképp tűnik fel. S hogy mennyire voltam elfogult? Ezt döntsék el az olvasók. Esetleg oly módon, hogy maguk is elolvassák ezt a vargabetűkkel tűzdelt politikai életrajzot. Sárhegyi István Népújság, 1989. június 10.

________________________

“Írástudókat hajt s megítéléssel az idő és nagy a kaszabolás.” (Nagy László: Látomás)

Megdöbbenve olvastuk a Heves megyei Népújság június 3-i számát. Ismét lelepleződött egy nagy-nagy titok! A Népújság ismét merész szókimondással – mely erény mindig is jellemezte e lapot – felnyitotta szemünket, és most már mindenféle hályogtól mentesen láthatjuk az Igazságot: Sándor András egy brosúrát írt Sztálinváros címen. És ez az ember, aki ezeket a rákosista-sztálinista szólamokat papírra vetette, ma, egy független politikai szervezet egyik prominens személyisége! (Lám-lám, ilyenek ezek az ellenzéki szervek és vezetőik!)
A hiba mindössze ott van, hogy azok, akik ismerik A Szerzőt, vagy vették a fáradságot, és utánanéztek a Ki kicsoda szócikkében, azok eme megrázó ténnyel tisztában lehettek!
Sőt, maga A Szerző sem titkolta sohasem, hogy annak idején harcos kommunista volt. Ugyanakkor ugyanez a Szerző ’56 után börtönbe került; valószínűleg nem a Sztálinvárosért, és nem a köztörvényesek között.
S mára igazolódni látszik Nagy László látomása: nagy a kaszabolás. Pedig hát egy kommunista (bocsánat: reformkommunista) vezető politikus nyilatkozta épp a hetekben, hogy ne azt kutassuk mi volt; az a közös feladatunk, hogy összefogva a jövőbe tekintsünk, mert a nemzeti megbékélés lehet csak célunk, és nem az ujjal mutogatás!
Felvetődik a kérdés, akkor mégis mi lehetett a célja az MSZMP lapjának, amikor e cikket leközölte? Az igazság? A kaszabolás? Esetleg provokáció, az ellenzéki szervezetek lejáratására? Úgy tűnik ez utóbbi.
Mert ha az igazság vezérli, akkor miért nem leplezi le Grósz Károlyt? (Ehhez még ilyen nagy lélegzetű művet sem kellene elolvasni, csupán a Népújságban megjelent februári, márciusi, áprilisi, májusi Grósz-nyilatkozatokat egymás mellé tenni – s szemmel láthatóan nagyobb lenne az inkongruencia e néhány hónap alatt, mint Sándor András ’56 utáni pályafutásában.)
Vagy miért nem rántja le a leplet a helyi uraságokról, kikről népmesébe illő pletykák keringenek a városban amúgy is?
Ám hogy a cikk mégis Sándor Andrásnak e művét idézgeti, látnivalóan nem véletlen!
De az újságíró – ha már annyira szereti olvasgatni az ötvenes évek írásait – esetleg elolvashatná azokat a műveket is, melyért a szerző József Attila-díjat kapott, vagy azokat, melyekért nemrégiben az Új Forrás nívódíját. Ha stilisztikailag ragad rá valami, már érdemes volt!
Bizonyára olvasott verseket is ebből a korszakból.
S bizony a legtisztább költő, kinek sorait mottóul vettük, ő is írt verset a traktoroslányról, a termelésről, és a többi nemkülönben fontos dolgokról, s így természetesen a pártról is:
“Pártom te kardos
angyalom
öledben én sem
alhatom tüzes csikódat
ellopom
kényesek kertjét
tipratom.”
Hát nem szörnyű? Nem. Nagy László is és Sándor András is hitt. Nagy Lászlót elfogadtuk, sőt, a költői tisztaság példaképének tartjuk őt, teljes joggal.
Fogadjuk el Sándor Andrást is, és mindazokat, akik a szellem erejével politizálnak.
Fogadjuk el, hogy egy ember hosszú élete folyamán a felgyülemlett tapasztalatok hatására képes megváltoztatni politikai meggyőződését.
De ne fogadjuk el a politikai “meggyőződések” – egzisztenciaféltésből? – fehérneműként való cserélgetését!
És ugyanígy elfogadhatatlan az a politikai kulturálatlanság, amely az “igazság” igényével fellépve, azt zászlajára tűzve, igaztalan ujjal mutogatássá válik, azaz végső soron minden demagógiák szülőanyjává.

Remenyik Zsigmond
Közművelődési Egyesület Titkársága (Mogyorósi Zsolt – Csóka János)
Szabad Demokraták Szövetsége
Eger Városi Északi Csoportja
Eger, 1989. június 4-én

________________________

A Sztálinváros című könyvben – és nem brosúrában! – való tallózással, az azonos című cikk megírásával nem azt kívántam kifejezésre juttatni, hogy ilyenek az ellenzéki szervezetek és vezetőik. Ilyenek is akadnak közöttük, éppúgy, mint a reformkommunisták avagy a pártonkívüliek között. Egy bizonyos jelenségre akartam felhívni a figyelmet, egy bizonyos – általam nehezen tolerálható – emberi magatartásformára. S hogy miért nem jelöltem meg azt az alternatív szervezetet – az MDF-et – amelyben a Szerző munkálkodik? Pontosan azért, mert még véletlenül sem akartam azt a látszatot kelteni, hogy az MDF tagjait azonosítom a Szerzővel, vagyis általánosítok. Nem állt szándékomban továbbá – s ezt nyomatékosan ki kell jelentenem – egy írói-emberi életút egészének értékelése, feltérképezése.
Ami a fentebbi levelet illeti… A “harcos kommunisták” és a rendszerhű – sokszor elvakultan ügybuzgó – kiszolgálói közé én nem teszek egyenlőségjelet. Magam is vallom, hogy a nemzeti megbékéléshez nem leszámolás – “ujjal mutogatás” – szükséges. Az elszámolás feltétlenül. Ezt kinek-kinek elsősorban önmagában kell elvégeznie. Csak erre nem mindenki képes. A cikk alapját nem “népmesékbe illő pletykák” képezték, hanem tények. Az általam is tisztelt Nagy László még a hit nevében sem írt le olyan gondolatokat, mint a Szerző. A stílusok közötti különbségekről már nem is szólok… A “szellem erejével politizálni” – ez közös szándék. De a szellem erejével hajdan teljes vehemenciával dicsőíteni Sztálint, majd 38 esztendő múltán az Egri Újság hasábjain – ismételten hatalmas lelkesedéssel – ugyanőt Hitlerhez hasonlítani?! Nézetem szerint ez a gát nélküli lelkesedés “minden demagógiák szülőanyja”, nem pedig a régi könyvek között való búvárkodás, amelyek sok-sok mindenről árulkodnak. Éppen József Attila – akinek a nevével fémjelzett díjat kapott a Szerző – írta le, hogy “a múltat be kell vallani”. S a “szelíd jövőt” csak ezen az áron találjuk meg, bármennyire is kényelmetlen ez valakinek vagy valakiknek.

Sárhegyi István

Népújság, 1989. június 12.

________________________

Újra Sztálinvárosról

A teljesebb igazságért

A Népújság június 3-i száma kétharmad részt idézetekből álló cikket közölt az Egerben élő Sándor Andrásnak 1951-ben – a Népművelési Minisztérium kiadásában – megjelent kis könyvéről (Az új város) Sztálinváros címmel.
Az új város pártmegbízásból készült, propaganda célzatú brossúra, ma már különösen tanulságos kordokumentum. Fontos a megjelenés dátuma: 1951. Ez volt az utolsó esztendő, amikor a rendszer – még tömegtámogatással a háta mögött – Rákosival az élen “fényes” célkitűzésekkel kábítja a magyar népet. Ekkor még a párttagság zöme komolyan vette a frázil retorikát, amely a háborús készülődést volt hivatva leplezni. A magyar írók közül sokan, – különösen pedig a népi indíttatású fiatalok – ekkor még a párt, a szocializmus felé haladó Magyarország “élcsapatának” katonáiként sorakoztak fel fegyverükkel, a tollal.
A zsdanovi eredetű obligát sematizmusra a cikkíró számos példát idézett a brossúra-könyvecskéből. A korjellemző sematizmust egy, a költészetből vett eklatáns példával érzékeltetem a Sztálin-díjas Aczél Tamás jelszóverséből, amelyben a szebb jövő álma így jelenik meg: “Milyen jó lesz akkor… Ha a Göncöl szekere helyett / az égen, / elindul fényesen, merészen / egy traktor” (Jelentés helyett).
A korképet és az írói portrét azonban árnyalni kell. 1951-ben sok minden történt. Többek közt Sándor András a parasztküldöttséggel Moszkvában járt, a Pravda pedig cikket közölt tőle Sztálinvárosról…
Azok közé az írók közé tartozik, akik 1945 után lelkesen álltak az új társadalmi valóság pártjára. Meggyőződéssel hitték Veres Péter szavait: “Nagy munka van előttünk. A magyar nép, az igazi nemzet, a dolgozó nép életében ezer esztendő óta nem volt ilyen változás, nem volt ilyen minden ember életére kiható, sorsot, életformát, embert, jellemet megrázó és újraformáló forradalom. Ezt meg kell írni. A mát, amint jön a tegnapból, és megyen a holnapba.” (1949!)
Sokan 1952-ben eszméltek rá, hogy akiket hajnalonta csendben visznek el, azok Recskre kerülnek munkatáborba, amit pedig ők országépítésnek hittek, az háborús készülődés és csalás. Rákosi 60. születésnapját mégis dicsőítő írásokkal ünnepelték…
A proletárdiktatúrából személyi diktatúra lett, ennek tükrözője az irodalmi (a művészeti) sematizmus. Nem titok, hogy Zelk Zoltán megírta “A hűség és hála énekét”. Méray Tibor még 1952-ben az írószövetség párttitkára, majd Nagy Imre híve 1956-ban. Aztán emigrációba kerül. (Most a könyvpiacon Nagy Imréről szóló könyve sláger). Sztálint sok író dicsőítette, a sematizmus sokuk művein hagyott nyomott…
Sándor András fiatalon fontos szerkesztői és publicisztikai tevékenységet vállalt, írásaiban – még a propaganda célzatúakban is – szépírói tehetsége is még megcsillan. Az irodalomtörténet-írás számon tartja az 1945 utáni időszakban több, könyv alakban is megjelent, kordokumentumként tanulságos művét: Híradás a pusztáról (1951, Szikra Könyvkiadó); Huszonnégyen kezdték (1951, Ifjúsági Könyvkiadó); A nyugtalan ember (1954, Szépirodalmi Könyvkiadó).
Életútját éles fordulatok jellemzik. Hozzá tartozik az is, hogy 1956-ban börtönbe csukták. A vád ellene: kezdeményezte és előkészítette az “ellenforradalmat”. Nyolc évre ítélték, ebből hármat börtönben töltött. 1960-ban amnesztiával szabadult.
Kitűnő nyelvtudásának köszönhetően a Szerzői Jogvédő Hivatalban három nyelven megjelenő Bulletint szerkeszt. A magyar irodalom külföldi terjesztésén munkálkodik. Innét az Építésügyi Minisztériumba, majd pedig Egerbe került. Az Egri Dohánygyárban részt vett az alulról szervezett dohánygyári reformkísérletben, a vezetőképzőt a minőségeszme jegyében tartotta…
Időközben eredményes fordítási feladatokat végzett. Az ő tolmácsolásában olvashatjuk Michele Barbi Dante élete című művét (1963, Gondolat Kiadó), López Valdizon Elbeszélések című munkáját (1966, Európa Kiadó), Miguel Angel Asturias A zöld pápa (1968, Európa Kiadó) és Asturias Kincses úrfi című művét (1969, Európa Kiadó) valamint J. Eustasio Rivera Az örvény (1975, Európa Kiadó) című művét. A műfordításban szépírói tehetségét is kamatoztatta.
A Bükk szerelmese. Akadémiai bizottsági üléseken a Bükki Nemzeti Park ügyében számtalanszor felszólalt, előadást tartott. (Érdemeit még a szakmai kérdésekben vele vitázók is készségesen elismerik.) Szenvedélyes érdeklődésének eredménye az 1983-ban, a Mezőgazdasági Könyvkiadónál megjelentetett nagyszerű könyv: Kilátás a kövekről (Bükki Nemzeti Park). (A Népújság máig sem írt róla, pedig 24 egri szerző műve.)
Kevesen érezhetik a Bükk és Mátra táján annyira a vidéken élés értelmiségi tanulságait, mint éppen az esszéírói másodvirágzását élő Sándor András: “Értelmiséginek lenni mindig ez volt, és ez lesz: segítetlenül segíteni és megértetlenül megérteni. S ez nem is olyan borzasztó; egyszerűen: szellemi…” (Németh László).
Esszékötete jelenik meg a közeljövőben. A kultúra ökológiája és a minőségeszme kérdéskörében írott esszéiért, – az Új Forrásban jelentek meg – tavaly Komárom megye nívódíját kapta.
A Magyar Nemzet június 3-i száma pedig arról ad hírt, hogy – Vásárhelyi Miklóssal, Lőcsei Pállal … együtt – Sándor Andrást is rehabilitálták, így ismét tagja nemcsak a Magyar Írók, hanem a Magyar Újságírók Szövetségének is.
Tűnődve gondolok arra, vajon 1970-től például mi mindent írtak össze, írók, újságírók? Mi minden történt a magyar közéletben csak 1970-től?! Már mindez történelem… A Népújság az MSZMP Heves Megyei Bizottságának a lapja. Az írástudók felelősségét sem író, sem újságíró nem feledheti, mert emlékeztetni fogják rá, éppen a szellem kemény magja, a teljesebb igazság nevében.

Cs. Varga István

________________________

Válasz Cs. Varga Istvánnak
Örülök annak, hogy a Népújság június 3-i számában megjelent – Sztálinváros című – szerény írásom Cs. Varga István jeles irodalomtörténész érdeklődését is felkeltette. Ezúton köszönöm neki azokat a fontos adalékokat, amelyeket adott egy életút jobb megismeréséhez – noha nekem nem állt szándékomban sem korképet, sem írói portrét megrajzolni -, ám álláspontomon ezek az adatok nem változtattak. Minthogy a cikkemmel kapcsolatos egyik reagálásra a Népújság június 12-i számában már válaszoltam, így önmagamat nem kívánom ismételni. Cs. Varga István írásához csak néhány dolgot fűznék hozzá.
Amint a kitűnő irodalomtörténész árnyaltan megfogalmazta, valóban sok író dicsőítette Sztálint, s a sematizmus sokuk művein hagyott nyomot. Ám a sok még messze nem mindenki. Nem valamennyien dicsőítették a generalisszimuszt, főként nem egyforma hévvel. A Kilátás a kövekről című kötetről hírt adtunk. Az megint más kérdés, hogy szakértői bírálatára sem belső, sem külső szerző nem vállalkozott. Az írástudók valóban felelősek, de – nézetem szerint – nem csupán az 1970-től keltezett köteteikért.

Sárhegyi István

Népújság, 1989. június 12.

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.