Úgy, ahogy történt – 49. rész

– 49. rész –

Semmit sem szabad szétrombolni, még akkor sem, ha léte számunkra ellenséges, nem tetsző vagy bántó, részben azért, mert emberi munka eredménye (nem egyszerű művészi munkáé!), másrészt a történelem számára szükség van minden jelre, hogy az emberiség sorsának alakulása pontosan és tárgyilagosan legyen számbavehető!
Erre az igazságra már nagyon régen rájöttek az emberek. A katolikus egyház, amely elég keményen lépett fel az eretnekségek és pogányságok ellen, nagy egyháztanítóin keresztül felismerte az emberiség egyetemes érdekeit a kultúra megmentésében. Elég csak Gergely pápa 601 júliusában kell instrukcióját idézni: “Hosszasan gondolkodva az angolok dolgán úgy döntöttem, hogy bálványtemplomaikat nem kell szétrombolni, csak a bennük felálított bálványokat kell megsemmisíteni. Hintsék meg a templomokat szentelt vízzel, aztán állítsátok fel az oltárokat, helyezzétek el benne az ereklyéket.
Ha az a templom jól van megépítve, használjátok úgy, hogy a démonok tisztelete helyett az igaz Isten szolgálatára alkalmazzátok. Ha a nép látja, hogy templomos helyeit nem veritek szét, könnyebben kigyomlálhatjátok szívükből a tévedéseket ….. Ha magas hegyre akarsz felhágni, kezdd lassú lépésekkel, ne ugrásokkal, így tett az Isten Egyiptomban a zsidókkal is.”
Lehet, hogy ezt a bölcsességet már sokkal előbb felismerte az emberiség, de másfél évezreddel ezelőtt a fentiek szerint már írásba is foglalta, figyelmet keltve a bölcs toleranciára. És mit fogadott meg ebből az emberiség?
Ezért sajnálom a Vadász-keresztet meg Lajos-köveinket, mert – állítom – még a beépített ipari területen is megmaradhatott volna, hirdetve a régi idők szellemét hacsak egy pillanatra is és az üzem életében sem okozott volna semmiféle fennakadást.
De jó lesz visszasietnem a meglátogatott kereszt kilométernyi tér- és közel hat évtizednyi időbeli távolságából a “tett színhelyére”, mert már az enyéim rakják a kepéket és a lányok “húzzák” a bőgőt.
– Ebből a szép hosszúszálú rozsból jó lesz kipótolni az ólak tetejét, ne feledd fiam, hogy jó pár kévét majd cséphadaróval kell kivennönk!
Tudod, a masina az úgy megtörné a száját, hogy fenének se lenne jó!
hallottam nagyapám szelíden oktató hangját, amellyel Pista bátyámnak szólt.
– Alomnak azért csak jó lenne! jegyezte meg nagybátyám, mintegy bizonyítva ebbeli járatosságát és nekem tetszett szakértelme, de ebben talán már benne volt az új nemzedék önállósága is.
– Annak jó, meg szükség esetén még takarmánynak is!
tette helyre a dolgokat nagyapám és még senki sem gondolta, – talán ő maga sem -, hogy talán akkor indult el egy furcsa és a későbbiekben megállíthatatlan folyamat, amely végül tragédiába torkollott…
Aztán felrakodtunk a kocsira és iparkodtunk, mert a nap már lassan lemenőben volt. Könnyű volt a szívünk, mert lassan az aratás vége felé jártunk, nem volt sem vihar, amely ledöntötte volna a gabonát, sem pedig jég, amelyik elverte volna a termést.
Volt ugyan aratáskor egy darab, ahol dült volt a búzánk, ennek okát abban véltük, hogy oda talán trágyázáskor nagyobb adag kerülhetett.
Nem volt vele semmi különös, csak a kaszásoknak kicsit kerülgetni kellett, mint szép kisasszonyt az udvarlója. Öreg és dúslombú szederfák alatt haladt utunk. Nagybátyám ostorával fel-felcsapott, mi pedig úgy igyekeztünk elkapdosni a lehulló hamvas szedreket, mint Mózes népe a mamát, de ebben nem az éhségünk, hanem a játékosság volt az érdekes.
Amikor hazaértünk, nagyanyámat nem találtuk rózsás kedvében.
– Végre, hogy hazataláltatok! Egyikőtöknek sem jutott eszébe, hogy a Szegfű akármikor megellhet? Itt maradtam ezzel a gyerekkel (ez Pollák barátom volt), még jó, hogy ketten ki tudtuk segíteni szegényből.
– Hát miért nem ugrasztotta el értünk a Pollákot Édesanyám?
próbált valami enyhítőt találni nagybátyám.
– Akkorra már megvolt! Nézzétek meg, szép kis bika-borjú!
Iszkiri! Be az istállóba. Tényleg szép, tarka borjúcska csetlettbotlott a tiszta szalmán. Az anyja már fölnyalta, de még itt-ott talált valami kis igazítanivalót. Merev kis lábaival ügyetlenül tápászkodott, aztán kicsúsztak alóla és összerogyott. Nem sajnálatos, inkább kedves látvány volt az ügyetlenkedő kis állat. Természetesen Pollák barátom tekintélye jókorát nőtt mindenki szemében, nekem meg részletesen elmesélte a történteket, alaposan kiszínezve személyes szerepét. Hogy a történetének lehetez valami valós magja azt semmi sem bizonyítja jobban, hogy rövid időn belül megjelent nagyanyám az istállóajtóban, kezében volt valami
– Na, ez a tied!
fordult kenyeres pajtásomhoz és kezébe nyomott egy darab lépesmézet
– Ez meg a tied!
fordult felém is és a ragacsos lépest a nem egészen steril markomba nyomta. Mert nagyanyám ismerte az igazságot és nem akarta a népen belüli feszültséget! Tudta, hogy Pollák barátom munkájával kiérdemelte, de az én kedvemet sem akarta elvenni az egyoldalú jutalmazással. Így jutottam barátom tevékeny jóvoltából olyan csemegéhez, ami a tanyán nem járt senkinek. Még azt sem hallottam, hogy valamelyik betegünk ilyesmit kapott volna. Talán nagyanyámban is a felszabadult öröm munkált és vitte ilyen soha nem látott utakra. Aztán bejöttek a többiek is.
– Ennek csak a jövő héten kellett volna megelleni – mondta nagybátyám.
– Azt napra senki ki nem számíthatja – toldta meg öregapám.
Ekkor már a kisborjú az anyja tőgyét kereste. Szegfűnk meg visszanézett ránk a jászol felől, mintha azt kérdezte volna, hogy: na, mit szóltok hozzá?!
– Aztán megijedtél fiam?
fordult öregapám a barátomhoz.
– Nem nagyon István bácsi.
Fennhéjázón mondta ezt a szemérmetlen, pedig pár perccel előtte nekem bevallotta, hogy nagyon megijedt és ha öreganyám nincs otthon, akkor bizony megpucolt volna.
– Jól van. Még gazda is lehet belőled! Dicsérte meg öregapám és ez a legnagyobb elismerés volt tőle, amelyet sem előtte, sem utána nem hallottam. Legnagyobb szomorúságomra nekem sohasem mondta.