– 27. rész –
A dunapentelei Duna szakasznak munkálatai mostan még függőben vannak, miután két terv van, és ezek fölött még nem történt meg a döntés.
A Duna t. i. községünk mellett két ágra szakad, és egy szigetet képez, melynek nagy része Pest megyéhez tartozik (gr. Vigyázó-féle birtok), a keskeny nyugati oldal pedig Dunapenteléhez. Eddig a hajózás a túlsó ágban történik, azonban elzátonyosodások folytán kikötni ott jelenleg sehol nem lehet, míg ellenben a mi águnkban minden időben biztos medret és kikötőt találnak a hajók.
Az eredeti terv szerint a pentelei ág lenne elzárva és a túlsó kiépítve, ez által Dunapentele és nagy vidéke, amely magába foglalja Perkáta, Hercegfalva, Hantos, Baracs községeket és az előszállási uradalom több nagy pusztáját, elveszítené olcsó közlekedési vonalát mindennemű terményre és szükségletre nézve. – A múlt nyáron a műszaki közegek felvetettek egy másik tervet is, hogy t. i. a dunapentelei ág lenne megnyitva és a túlsó elzárva; a nagyméltóságú m. kir. Földmívelési Miniszter Úr ezen két terv között fog most dönteni. – Ez utóbbi terv azonban, mint már értesültünk, egy hír szerint 160.000, másik hír szerint pedig 500.000 forinttal drágább volna; így tehát ki vagyunk téve azon veszélynek, hogy ha a döntés az olcsóbb terv mellett történik, Dunapentele és Fejér megyének egy eddig virágzó és majdnem tisztán gabonatermelő vidéke elveszítené egy nagy életforrását.
Községünk a Duna elzárása által egy egészségtelen maláriafészekké válik, mert közvetlen a község mellett egy mocsár létesítettnék, ivóvize, mely magas fekvésénél fogva úgy is kevés van, használhatatlanná és az egészségre veszélyessé válna; ezt ártézi kutakkal pótolni nem lehetne, mert azok fúrása itt, mint a kísérletek már mutatták, lehetetlen. Közgazdaságilag községünk elveszítené minden jelentőségét mint dunai rakodóhely és egy nagy vidék forgalmi és kereskedelmi gócpontja; a Fejér megyei oldalon Adonytól Földvárig dunai rendes rakodó nem volna; ebből kifolyólag elveszítették a fuvarosok kenyerüket, ami a kisgazdák – kik mind fuvarozással is foglalkoznak – tökéletes pusztulását jelenti; a dunai molnáripar megszűnne, a nép kénytelen volna lisztszükségletét drágán a boltból beszerezni; a termelő gazdák pedig minden métermázsa terményt a vasúti és hajózási fuvardíj különbözetével körülbelül 50 fillér – egy korona, kénytelenek volnának olcsóbban adni; viszont szükségleteiket ennyivel drágábban megfizetni; ezen veszteség községünkből és vidékéről elvonna annyi jövedelmet, ami nem 600.000, hanem egymillió forint kamatjának is megfelel, a szabályozás tehát a mi kárunkra történne.
Még jobban előmozdítaná ezt a most megindult kivándorlást Amerikába és ismét felélesztené a parasztszocializmust.
Kérelmünk mellett szól az is, hogy a túlsó Pest megyének ezáltal semmi érdeke nem volna sértve, miután a község a Duna túlsó partján nem fekszik, sőt a partnövekedés folytán több 100 hold területet nyernének és az áradások a túlsó partot is inkább megkímélnék. Mellettünk szól végre azon technikai akadály is, amely a szabályozandó túlsó Duna ág fenekén elsüllyedve fekvő kolostor romoknak eltávolítása által a munkát ott igen meg fogja nehezíteni, sőt talán egészen meghiúsítani.
Mindezen tekinteteket Méltóságod nagybecsű figyelmébe ajánlva, maradtam Méltóságos Báró, Főispán Úrnak kiváló tiszteletem kifejezése mellett
Dunapentelén, 1902. évi május hó 10-én
alázatos szolgája
Szávits Miklós
E levélhez részemről három megjegyzés kívánkozik; először, hogy tömörségében, okos indoklásban és politikai körültekintésében igen jól szerkesztett munka; másodszor, hogy “elsüllyedt kolostor romokat” emleget, amely külön érdeklődésre tarthat számot; harmadszor, hogy – ugyebár – újabb hat esztendő eltellett az utolsó elfogadott javaslat óta, és még mindig lehet ellenvéleménnyel lenni, tehát a tényleges munka még nem indulhatott meg.
De ami késik, nem múlik. A század első évtizedében a töltés megépült. Mint érdekességet meg kell említenem azt a történetet (vagy mesét?), amely a munkához kapcsolódik. Úgy gondolták a vízépítő mérnökök, hogy a gyakorlatnak megfelelően kőszállító uszályokról majd vízbe hányják a nagy termés köveket és ebből azután épül a töltés. El is kezdték. Azonban az erős sodrás elvitte a köveket. Mit lehetett tenni?
Valakinek eszébe jutott, hogy rakjanak meg egy kimustrált búzáshajót színültig kővel, vontassák a sodrás közepébe és ott fúrják meg. Így is tettek.
A hajó rögvest elsüllyedt és a további kőszórás számára mintegy horgonyként működött, amelyhez már hozzá lehetett kötni a többi töltésanyagot, ráépülhet a korona és a bevezető út.
Ha valamikor elbontásra kerülne a szigeti töltés (aminek a valószínűsége igen csekély!), talán olyan épségben találnák meg a régi bárkát, mint a svédek a maguk Vasa-hajóját. De isten ments!, hogy lokálpatrióta érzéseim komolyan ilyen összehasonlításra ösztönözzenek! A hajó talán nincs is a töltés alatt, csak Édesapám meséjében…
Az utolsó dunaújvárosi vízimalom
Emlékezzünk meg a pentelei vízimalmokról, amelyek számára a töltés ebben az ágban a halálos ítéletet jelentette, mivel az “üzemanyag”, a friss folyóvíz megszűnt.
1882-ig a később elzárt és addig főágban körülbelül 24 malom létét regisztrálhatjuk, de a mellékágban, – amely most a főág – 8 malmot számolhatunk, amelyek valószínűen az alföldi érletési igények kielégítését szolgálják, amelyet az is alátámaszt, hogy számos alföldi dűlőút erre a dunai partszakaszra vezet.
Legjobb tudomásom szerint a malmok legnagyobb része a Duna alsóbb szakaszára került, és Kalocsa környékén mint paprikamalom működött.
A jelenlegi főágban – a sziget alsó végénél – még a II. Világháborúig is működött két vízimalom. Ezeket azután szétbontották, de tudomásom szerint az egyik remekbe faragott orrtőkéje a mai napig is épségben megvan.
Ami pedig az elvégzett munka hivatalos, műszaki részét jelenti, arra hadd idézzem az illetékes vízügyi szakember 1912-ben megjelent hivatalos tájékoztatását, amelyet a Vízügyi Közlemények 4. számában publikált:
“Minthogy a községet (mármint Pentelét) elzártuk a folyóvíztől, gondoskodni kellett, hogy megfelelő berendezésekkel kárpótoljuk, e célból hajókikötő- és rakodópartot létesítettünk a nagy Dunán, amelytől kitűnő műút vezet a szigeten és az árvíz fölé emelt elzárógáton végig az országúthoz, illetve a községbe.
Folytatás hamarosan…
Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1994. január 20.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
