Dunaújvárosi Hírlap – 1996. február 3.
Az utolsó dunaújvárosi vízimalom
Malmok a pentelei Duna-szakaszon, az 1800-as évek végén – még képeslapra is rákerültek
Hogyan, nem tévedés ez? – vetődhet fel a kérdés a cím olvastán. Nem, valóban nem tévedés, az utolsó – és egyben az első – dunaújvárosi hajómalom történetét szeretném elmondani. Dunapentele már Dunaújváros Óvárosa volt 1963-ban, midőn a hajdan híres vízimalmok utolsó maradványát el kellett bontani.
A pentelei vízimalmok történetét már sokan megírták, nem velük kívánok vetekedni, inkább saját élményeimet szeretném az olvasókkal megosztani – ahogyan emlékszem rájuk.
1896-ban, amikor még a Szalki-sziget neve Zátony-sziget volt és nem félsziget, mint most, hanem valódi sziget, a Duna jobboldali ágában még 21 hajómalom őrölte a lisztet, mint ahogyan ezt a Darányi Ignác földművelési miniszter részére készített jelentésben olvashatjuk.
1902-ben elzárták ezt a Duna-ágat, megfosztva ezzel a malmokat is természetes energiaforrásuktól. Párhuzamosan fejlődött a technika: néhány éve már működött a Gőzmalom utcában a Bruck testvérek Első Dunapentelei Gőzmalma, 1910 után épült a volt Újvári kastély kertjében a Dunavidéki Ipari és Kereskedelmi Rt. gőzmalma, amely egyúttal villanytelep is volt és ellátta villanyárammal a Magyar utcán, valamint a templomban felszerelt néhány villanylámpát. Létezett a református templom helyén Kovács Ferenc darálója is. Ezek a versenytársak, valamint a falu házsorai előtt lévő, – most már állóvízű – Kis-Duna okozta, hogy a malmok száma gyorsan fogyott, a ’30-as évek elején már csak egynek a kerekét forgatta a Duna sodra. Ott volt kikötve minden évben a sziget sarok nagy Duna felőli oldalán.
Nehogy a jég kárt tegyen bennük, a tél elől a Kis-Dunára vontatták a malmokat
Több társtulajdonosa – főként szalkszentmártoniak – voltak, de volt közöttük pentelei család is. Minden télen bevontatták a Kis-Dunába, ott telelt a rakpart előtt, a Lebuki patak torkolatánál. Különös hangulata volt ennek a malomnak. Barátommal sokszor voltunk benne, mivel a rokonság révén nekik is volt valamilyen közük hozzá. Amint a ladikkal mellé ereszkedtünk a part oldalából, máris látszott a végéről lelógó zsineg, amelynek horgairól rendszeresen jutott a bográcsba halászlének való. A malomház deszka oldalának szabad felületei kitapétázva az Aller képes családi lapjából kivágott képes történetekkel (ma talán képregénynek neveznénk). A kovásszal felragasztott lapok bőséges olvasnivalót kínáltak az őrletésre váróknak.
Belső berendezése szinte teljesen fából készült: a tengelyek, a fogaskerekek, a garatok, a zsákemelő csörlő, az állványok, mind-mind fenyőfából voltak. Egy-két szita, rosta volt csak vasból. Kinyúlott az oldalából a készség tengelye, melynek másik végét a völgyhajó tartotta. Külön feladat volt ennek a tengelynek – a görömbőnek – a cseréje. Messze földről, hegyek közül tutajozták le azokat a szép, hibátlan fenyőtörzseket, amelyek erre a célra alkalmasak voltak. A készség lapátainak monoton csobbanása, a lapátokról lecsurgó víz, a malomház és a völgyhajó orrán megtörő habok zenéje, valamint a belső fogaskerekek zörgése, a malomkövek súrlódása, a szíjáttételek csattogása ma már sehol sem hallható, csodálatos élményt nyújtott. A rakpartról naponta szállították az őrleni valót egyetlen ember vedlizett a jól megrakott dereglyével.
Készség – a malom meghajtó vízikereke
A telelésre bevontatott malom rendbentartása Jóska barátom feladata volt. Naponta vágtuk körülötte a jeget, nehogy összeroppantsa, az öreg iszkábák már elég sok vizet engedtek a malomházba és a völgyhajóba. A jeget hosszú nyelű szapallal hánytuk ki, utána mehettünk korcsolyázni.
1941-ben társat kapott az öreg malom. Egy új, korszerű vízimalmot kötöttek elébe. Alkatrészei már vasból voltak, még saját áramfejlesztővel is rendelkezett! Mindenki – már aki járta a vizet – megcsodálta. Gyöngyéletük volt az idő tájt a vízimolnároknak. A Jurcsek-féle beszolgáltatási rendszer a nagy malmokba ellenőröket ültetett, de a kis dunai hajómalmokba nem jutott belőlük. Rendszeresen rakodtak a malmok oldalához kikötött kisebb hajók, vizijárművek. Az átrakott liszt nem volt bevezetve semmiféle nyilvántartásba!
Vízimalom Dunapentelénél /Búvár, 1941.06.
“Pentele és a Duna. A folyó a település életében”
1943 őszén ezt a malmot meglehetős késő ideig kint hagyták. Sok volt az őrleni való, dolgozni kellett. Hirtelen hidegre fordult az idő. A tócsák befagytak, metsző északi szél fújt, a Dunán már szórványosan jégtáblák úsztak. Horváth Ferenc barátom mesélte a további eseményeket: “Apámmal ebéd után mentünk a malomba, egy zsák lisztet kellett elhoznunk. Misa bácsi volt az ügyeletes, vele beszélgettünk róla, hogy nagyon ideje lenne már behúzni a malmot a Kis-Dunába. Mondta, hogy még erre a napra való munkájuk van, azt elvégzi és holnap már le is állnak. Az idő már semmi jót sem ígért, a hullámokat baljóslatúan verte a szél a malom oldalához. Búcsúzáskor még lelkére kötöttük: Misánk, a aztán el ne feledd leverni a jeget készségről! Nehogy baj legyen!
Estefelé hajósok szóltak be a hajóállomásra, hogy valami baj van a malommal. A lapátokra ráfagyott a jég, amely mindig vastagodott, ahányszor csak vízbe merült. A nagy súly következtében a völgyhajó elmerült, magával húzta a víz alá a malomházat is.
Mire Misa bácsi előkerült a Török korcsmából, a malom már teljesen megült a vízfenéken. A kötelek úgy-ahogy tartották, így másnap megpróbálták a fenéken a körülbelül 250 m-re lentebb lévő Kis-Duna bejáratig leengedni. Ez nagyjából sikerült is, de a bejáratnál lévő erős limány a malmot elfordította és ottmaradt, a víz és a jég megtette a magáét. 1944 tavaszán már csak a roncsait szemlélhettük a vízparton.
A másik, az öreg malom 1944-ben végezte be. Még az év nyarán egy úszóakna került alá, az robbantotta fel.
Adós vagyok még a dunaújvárosi utolsó vízimalomról szóló beszámolómmal. Ez a Téglás-féle malom ott állott a patak mellett a szárazföldön, hozzávetőleg a mai Horgász büfé és a Szent István híd közötti parton. Valószínűleg úgy vontathatták oda valamikor, mert ugyancsak szabályosan helyezkedett el. A végébe egy kis gépházat szereltek, időnként nyersolaj-motor pöfögött benne és köpködte a hűtővizet a patakmederbe. Még a Kiskrajcár című filmben is szerepelt az egyik romantikus jelenet háttereként. A 40-es években már nem őrölt: tulajdonosa csónakházként adta bérbe. Ott tartották a ladik felszereléseket, benne öltöztünk, vetkőztünk. Túlélte a második világháborút is, de nem tudott dacolni a városépítés alkalmával beköltözött mindeféle kétes elemmel. Ezek jobb híján a belső szerkezeteket – jó régi, száraz faanyag volt – tüzelték. A végén a tető már teljesen beroskadt, az életveszély elkerülése miatt kénytelenek voltunk 1963-ban elbontani.
Partra vontatott egykori hajómalom az óvárosi dunaparton
forrás: Dunapentele, Sztálinváros, Dunaújváros fényképeken
Búcsúzóul egy szomorú epizód a pentelei malmok történetéből: 1819. március 4-én Tóth Mihály és Tóth János malmosgazdák kívánták malmukat bekötni a vízre. Két dereglyében harminc pentelei segítette. Az egyik dereglye a kifeszített lánc alá siklott, amint belőle a másik dereglyébe akartak átugrani, egymást húzták víz alá. A partról segítségükre siettek ugyan, de tizennyolcan közülük a hullámokban lelték halálukat.
Az utolsó magyarországi hajómalom
Az utolsó malomról egyetlen felvételem van, amely az 1956. évi tavaszi árvíz alkalmával készült.
Őri Zoltán
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
