117 éve született Weiner Tibor

Magyar Építőművészet – 1965. március

fotó: MTI/Mező Sándor

Ha köztünk lenne, szerényen elmosolyodna és elhárítaná magáról a dicséretet. Azt mondaná, csak kötelességét teljesítette. De mi, akik ismertük őt, tudjuk, hogy élete hősi élet volt, igaz ember, igaz kommunista és igaz építész élete. Olyan emberé, aki komolyan vette azt, amit csinált.
Halála súlyos veszteség a magyar építésztársadalomnak, még súlyosabb Dunaújvárosnak, annak a városnak, amelynek Weiner Tibor a szülőatyja. Ennek a városnak a fejlődése mindig az ő nevéhez fog fűződni, hiszen azok a tervek, amelyeknek alapján a várost építette, nem csak a mának, hanem a jövőnek is szólnak.
Ha Weiner Tibor életét, munkásságát méltatjuk, ez nem csupán az építésznek, de elsősorban az embernek szól. Emberi magatartása, az emberek iránti szeretete, megbecsülése tette lehetővé, hogy munkája nyomán olyan város szülessen, amely valódi emberi közösségnek ad méltó keretet. Az olyan embernek, aki, mint Weiner Tibor mindig meggyőződését követi, nem a saját, hanem a közösség érdekeit nézi, sohasem volt könnyű élete. Weiner Tibor is hosszú és nehéz utat tett meg, amíg fő művéhez, Dunaújvároshoz eljutott.
1929-ben diplomája elnyerése után Németországba ment, ahol a Bauhaus hallgatója lett. Baloldali politikai magatartása miatt 1930-ban kiutasították Németországból. Építészek egy csoportjával a Szovjetunióba utazott, ahol városokat tervezett. 1937-ben Franciaországba került különböző, párizsi tervezőirodákban dolgozott, majd 1939-ben Chilébe emigrált. Itt mint önálló tervező működött. 1946-tól 1948-ig a santiagói építészegyetem tanára volt. 1948-ban jött vissza Magyarországra, itt azonnal bekapcsolódott a bontakozó új életbe, egyik legelső munkatársa volt az akkor alakult állami tervezőirodának. Amikor az első új magyar ipari város építését elhatározták, Weiner Tibort jelölték ki várostervezőnek. Azóta, több mint 15 éve Weiner Tibor neve összeforrt az új város nevével. Dunaújvárosnak ma már több mint 40 000 lakosa van. A város neve, építészeti stílusa többször változott, de jellegére Weiner Tibor alkotó egyénisége kezdettől fogva rányomta bélyegét. Hallatlan energiával, áldozatkészséggel, kitartással, időt, fáradságot nem kímélve, ennek a városnak szentelte életét, tudását, egészségét. Amikor és ahol kellett, a rajzasztal mellett, az elnökhelyettesi székben, az épülő házak munkásai között, a lakosokkal folytatott megbeszéléseken mindenütt egy célért harcolt; egészséges, a nép igényeinek megfelelő, gazdaságos városrendezésért és építészetért.
Ezért a városért harcolt, lelkesen, hallatlan szívóssággal, ha kellett, elkeseredetten. Szerteágazó tevékenysége igen sok irányban hatott. Tanította, nevelte a körülötte dolgozó fiatalokat. Éveken át felelős szerkesztője volt a MAGYAR ÉPÍTŐMŰVÉSZET c. lapnak. Munkája eredményességének áldozata idejét, pihenését, családi életének teljességét.
Weiner Tibor – ha úgy vesszük – elérte életcélját. Áll a város, amely az ő alkotó munkáját dicséri, de halála súlyos veszteséget jelent a városra is és építészetünkre is. Most jött volna el az ideje annak a tevékenységnek, amit az utolsó években kezdett meg, az eddigi munka értékelésének, a tanulságok levonásának, újabb irányelvek kialakításának. Ezt a munkát az ő szellemében nekünk kell folytatnunk.
Weiner Tibor egyike volt legelső Ybl-díjasainknak. Kandidátusi címe, kitüntetései, nagy tudásának, lelkes munkájának olyan elismerését jelentették, melyeket annak az embernek a szerénységével vett tudomásul, akinek az életét és annak örömét az alkotó munka jelenti.

Preisich Gábor

Munka közben

Kedves jó Tibor – kedves Papa -, ahogy kortól függetlenül szólítottunk – búcsúzni jöttünk. Megrendülten állunk itt valamennyien elárvult barátaid, tisztelőid, volt és jelenlegi munkatársaid.
Még mindig hihetetlen, hogy a sűrűn látogató halál Téged is elragadott.
Az a majdnem két évtized, amit hosszú, kényszerű idegenben töltött éveid után újra itthon, együtt tölthettünk, nem csak a Te életedben, de hazánk – szűkebb értelemben véve építészetünk – modern történetében is nagy jelentőségű korszak volt.
Ennek a korszaknak Te voltál egyik legjelentősebb alakja. Te ezé a koré voltál szívvel, lélekkel, tudatosan, bátran és hittel.
Egy új társadalom új életformáiért harcoltál, minden gondolatoddal csak ezt a célt szolgáltad. Te értetted a dolgok lényegét, fenntartás nélkül hirdetted elveid, vállaltál sokszor közönyt, meg nem értést, nem inogtál meg hitedben. A szünet nélküli küzdelemben csak egyről feledkeztél el: saját magadról. Égetted életed és most itt hagytál minket.
Weiner Tibor a legelsők között küzdött egy új szellemű építészetért, egy tartalmában megújhodottért, aminek bár a forma lényege, mégis csak a felülete. A semmiből kezdett hozzá, kukoricaföldön várost teremteni. Nem voltak előképek, tapasztalatok, bevált módszerek, nem voltak még kialakult elveink sem, s közben forrongott, alakult az egész architektúra. Weiner Tibor bátran, ekkor is mert építeni, nem volt idő megvárni, mire minden tisztázódik.
Vadnyugati jellegű képek sorozatával kezdődött, sártengert dagasztó gépekkel, pufajkás, gumicsizmás emberekkel, és eközben a szakmában a lényeget nem értő formavitákkal. És mégis épültek rendre az első házak, a “görbe-utca” a “bivalyok”, a “csontok”, a Béke étterem és környéke, a Május utca – az első központ ebben a falunak-telepnek egyaránt nem nevezhető, városra akkor még kevésbé hasonlító valamiben, a Dunapenteléből ekkor lett Sztálinvárosban. És az első névadó kora kötelezett: ahogy a házak rendre sorjáztak, mint valami élő építészeti múzeum, rögzítették ezt a nehéz, vajúdó korszakot, építészetünk válságos időszakait.
Szerte az országban ugyanezek a jellegű formájú házak épültek akkor, de másutt elmosódtak a meglevő többi ház tengerében, – itt egybesűrítve megmaradt minden változó pillanat. Az emiatt Dunaújvárost igaztalanul érő szakmai kritikák nem szegték Weiner Tibor kedvét.
Bölcs nyugalommal tudta, hogy a külsődleges, felületi jegyek forrongásai – másodlagosak -, e városnak épülése, léte, szervezete a tény: – hogy van és lett – a döntő. Hitte, tudta, hogy város lesz valóban. Egy olyan város, ahol először teremtettünk valamit a semmiből, ahol először született új közösség a magyar földre, új humánum új keretei és itt először más módszerekkel.
Szakítva a hagyományos részletekre figyelő, lényeget felejtő kézműves építés egyedi módszereivel nagyüzemi módon, más léptékben.
Weiner Tibor tudta, hogy a türelmetlen kritikákkal szemben őt igazolja majd az idő. Tudta, hogy pár év alatt egésszé kovácsolódik az épültekor sok-sok heterogén részelem, megszületik majd ennek a városnak is sajátos, egyéni légköre, ahol az első idők előtt elemei a műemlék szerepkörét töltik majd be, amint önmagából megújuló élet beolvasztja majd erős folyamába a kezdet minden, akkor talán disszonáns elemét is.
A kiválasztottak fanatizmusa hajtotta át a nehézségeken, gáncs és gúny csak egyre eltökéltebbé tették – s míg a kétkedők ablakkeretek arányain vitáztak, Ő jól öltözött, városi lakosság korzóját látta esténként a neonfényes Vasmű úti üzletsoron, egészséges ifjságot, ápolt, tarka gyermeksereget, fákat-virágokat, jó levegőt, távfűtéses civilizált lakásokban élő boldog embereket.
Biztonságosan haladt a maga kezdte úton, fáradhatatlan volt az újrakezdésben. Egyre újabb és újabb módokat keresett, sohasem volt eredményeivel megelégedett, volt ereje hogy változtatni merjen korábbi elképzelésein, ha rájött egy jobbra-újabbra, mindig eldobta a régit, figyelme előre tartott, érteme előbbre járt, a múlttal mindig szembenézett.
És – bár megérte, valójában mégsem élvezhette álmai valóságát. Mi tanúi lehetünk a csodának: magas, tűsarkú szép lányok kopognak az aszfaltos utcákon, él a város. Dunaújváros város lett, van, létezik: a gyermek felnőtt lett, egyre erőteljesebb, önálló életét éli már. És egyre kevésbé jut majd eszébe mindenkinek, honnét, milyen körülmények közül indult, hogy ezt a mát elérhesse.
Ő leköltözött kedves városába, nem hivatala volt, hanem hivatása. Itt élt, itt dolgozott, szerette, megálmodta városát.
Kedves Tibor! Szörnyű kimondani, hogy nem vagy többé. Nem is igaz ez! Amig élet lesz a Te városodban, Te is élni fogsz! Ezekhez az utcákhoz, fákhoz tartozol, Téged idéz itt minden szeglet. Most talán átmenetileg üresebb a város, mert nincs már lehetőség találkozni Veled, leülni vitázni valamiről, egy fekete mellé, az Aranycsillagba.
De elmúlik az első megdöbbenés, és folytatni fogjuk mi és az utánunk következők, amit Te kezdtél és megszívleljük, amire áldozatos önzetlen életed példájával tanítottál. Azoknak pedig, kik utánunk jönnek, hirdetni fogjuk mi, akik ismerhettünk, tanulhattunk Tőled és szerethettünk:
Weiner Tibor építész volt, az első szocialista magyar város tervezője, – egyike a legnagyobbaknak – aki már egy új kor, új léptékében dolgozott!
Kedves Tibor! Isten Veled! Nyugodjál békében!
Farkasrét 1965. július 14.