Balogh Gyula /1989
Fotó: Hevesi Szemle

Balogh Gyula Bogumil

Mi, sztálinvárosi gyerekek

1.

1954. július 26-a sorsfordító nap volt családunk életében. Elérkezett megszokott tanyasi életünk magunk mögött hagyása. Apánkat már egy éve Sztálinvárosba helyezték, mint esztergályost, mert a Mechanika műhelyben kellettek az esztergályos, lakatos és más vasipari szakmunkások.
Nagyanyám levágta a veres kakast és utolsó ebédként kitűnő húslevest és kakaspörköltet készített nekünk. Érzékeny búcsút vettünk nagyszüleinktől, unokatestvéreinktől és a Tisza-parttól. A teherautóra kevéske cókmókjainkat felpakolták és mi gyerekek a platón gubbaszkodva néztük az egyre távolodó tájat. Úgy éreztem, megszakad a szívem.
A Dunaföldvári híd elé érve szemünk elé tárultak a magas löszdombok. Fenn a Kálvária, a legmagasabbik domb tetején. Ámulatomban összecsaptam két tenyerem és odaszóltam húgaimnak: – Istenem, mekkora hegyek! Ugyanis az Alföld sík vidékén csak halvány elképzelésem volt arról, hogy is néz ki egy hegy.

A hídon átérve már a Dunántúlon jártunk. Hamarosan megálltunk egy kétemeletes épület előtt. A Beloiannisz út 16-os szám volt új lakhelyünk. Ez az úgynevezett szekció épület volt. Az egybefüggő házsorban 8 lépcsőház volt. Mi a Bartók kultúrház és az Üzletház szomszédságában kaptunk lakást. Ez volt akkor a város közepe.
Az Üzletházra merőlegesen a Május 1 utca helyezkedett el. A Beloiannisz út keresztezte a Sztálin utat, majd az Úttörő utcán át az akkor 10 tantermesnek nevezett iskola állta utunkat. Holminkat pikk-pakk lepakolták és felhurcolkodtunk második emeleti lakásunkba. Szüleim bútora bőven elfért a nagyszobában.
Mi, gyerekek gondnoksági bútorotokat kaptunk. Egy szekrényt, két vaságyat, egy asztalt és három darab támlás széket. Miután kicsodálkoztuk magunkat a fürdőkáddal rendelkező fürdőszobán, a vízöblítéses angol WC-én, anyánk elkészítette szegényes vacsoránkat.
Másnap hétfő lévén kezdődött új életünk. Mindhárman klott gatyában, mezítláb elindultunk a szemközt lévő 10 tantermes iskola napközi otthonába. Rögtön megbarátkoztam az utcánkbeli Lehoczki gyerekekkel, Müller Lalival, a Kálmán igazgató bácsi három fiával, Tóth-Szabó Zolival és még több leendő hetedikes osztálytársammal. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy mindenki lábán szandál van. Mi még életünkben nem hordtunk eddig szandált, mert mezítláb rohangásztunk a Tisza parti hatalmas réteken.
A második meglepetés az ebédnél ért. Tálcán kaptuk az ebédet és mellé kés, kanál, villa dukált. Lopva figyeltem, hogy melyik eszközt hogy használják, mert mi a tanyán csak a kanalat ismertük. A másik meglepetés volt a footbal labda. Hívtak új barátaim focizni a hatalmas udvarra. Ezelőtt sosem láttam focilabdát. Hamar belejöttem megvallom.
Hazatérve nekiszegeztük szüleinknek a kérdést, hogy nekünk miért nincs szandálunk. Anyánk lejött velünk az Üzletházba és kaptunk egy-egy pacskert, amit mi krisztus papucsnak neveztünk egymás közt. Másnap már pacskerban feszítettünk napközibe menet.
A másik élményem csak ezután következett. Ebéd után csendes pihenő volt a tornateremben a birkózószőnyegeken. Újdonsült ismerőseim rávettek, hogy szökjünk ki, és menjünk le az Édenkerthez hasonló elhagyott, kisajátított löszdombokon és alant elterülő gyümölcsöskertekbe. Dézsmáljuk meg, mert sem gazdája sem csősze nem volt a gyümölcsösöknek,
Pár napja járogattunk le a gyümölcsösök dézsmálására, amikor az ügyeletes napközis tanár, a Bartkó tanár elvtárs fülön csípett bennünket, köztünk Öcsi nevű fiát is, aki szintén osztálytársam lett később a gimnáziumban fél évig. 1956-ban szüleikkel együtt Angliába disszidáltak. Fiacskáját sem kímélve jól kipofozott bennünket. Ettől kezdve egymás közt csak így emlegettük: “Bartkó a rongyember”
Így telt el nyár hátralévő része. Természetesen a gyümölcsösök dézsmálásával nem hagytunk fel. Az utcabelink volt a két Üveges gyerek is. Nekik az apjuk akkor focizott a Sztálinvárosi Vasasban. Többször kimentünk a mai Barátság városrész helyén lévő edzőpályára nézni őket. Akkor még tanyák és termőföldek voltak azon a környéken. Mondják a társaink, a kukoricatábla szélén kókadozó hatalmas napraforgó fejek láttán: – Lopjunk szotyit! Ezt a szót eddig nem ismertem. Mentem velük, és amikor a napraforgókhoz értünk, akkor ugrott be, hogy errefelé ennek a csemegének ez a neve.
Már letörtünk pár fejet, mikor a gazda görbe botjával elkezdett kergetni bennünket és két vicsorgó ebét ránk uszította. A focimeccsre tartók átkozták, hogy miért meri az ártatlan gyerekekre ráuszítani a kutyákat. Úgyhogy majdnem meglincselték szegény gazdát. Ezt a verést megúszva a pálya szélére kuporodva jóízűen rágcsáltuk a szotyit.
Napközi után pedig örökös harcban álltunk a parkőrökkel, mert a fűre lépni tilos volt. Mi pedig ott fociztunk. Hamar elrepült a nyár és eljött szeptember elseje, az iskolai évnyitó napja.

2.

Az évnyitó az akkor 20 tantermesnek nevezett, mai nevén Vasvári iskolában volt. Az udvaron felsorakoztunk. Felhúzták a csapatzászlót és a tanárok felsorakoztak velünk szemben. A Schindele igazgató bácsi mondott ünnepi beszédet. Jó ember volt, de hamar eljárt a keze. megfigyeltem, hogy mikor tajtékzott a dühtől habzott a szája.

Volt pár szavalat, talán még valaki szónokolt, aztán minden osztály megkapta osztályfőnökét és bevonultunk a számunkra kijelölt osztályokba. A hetedik “B” fiúosztályunknak a Solymár tanár elvtárs lett az osztályfőnöke. Történelmet tanított. Azzal kezdődött az első osztályfőnöki óra, hogy az újonnan érkezetteknek be kellett mutatkozniuk.
Büszkén mondtam, hogy egy Szolnok melletti tanyáról jöttem, és a hatodik osztályt Szolnokon a Kitűnőek iskolájában orosz tagozaton végeztem. Apám munkás, anyám irodista. Ez a származás jó pontot jelentett az újonnan épülő proli fellegvárban. Ezután jött a szétválasztás. Az 1954-es évben a Sztálin úttól a Duna felé lakókat a Tiztantermesbe , a többit pedig a húszasba irányították.
Így is maradtunk vagy harmincan. Aztán megkaptuk az órarendet és szép lassan megismertük leendő tanárainkat. A magyartanárunk az óvárosból felkerült Szabari tanárelvtárs lett. Mivel szerettem a magyart, hamar elfogadtam őt. Földrajz tanárunk egy zsidó öreglány az Elek Izabella lett. Ő nem sok vizet zavart. Úgy éreztük, mintha állandóan bocsánatot akarna kérni, hogy létezik.
A matekot a Hargitai tanár bácsi tanította. Nem szerettük, mert szeretett pajeszt húzogatni, pofozni. Az éneket, ma is élő Csokonai Erzsike tanította. Közel lakunk egymáshoz és kedvesen elbeszélgetünk, ha a buszon, vagy valamelyik boltban összetalálkozunk. Tornatanárunk a Hammerl Feri bácsi volt. Ő volt gimiben az elsős osztályfőnökünk. A rajzszakkört is ő vezette. Gyönyörű képeket fest mai napig is. Minden érettségi találkozónkon jelen van. A fizikát a Kalina Erzsébet tanította.
Róla annyit jegyeznék meg. hogy a Pálfi Pistivel az első padban ültünk. Ő pedig valami gyertyás kísérletet mutatott be, de amint elfordult elfújtam a gyertyákat. Akkora pofont kaptam, mikor hirtelen visszafordulva észrevette ügyködésemet, hogy azt hittem, körbe tekeredik a fejem. Felküldött az igazgatóhoz raportra. Tudtam, hogy milyen a habzó szájú vadállat igazgatónk és azt gondoltam ezt nem élem túl.
Mentő ötletem támadt. Bár még csak 11 óra volt, bekopogtam az igazgatóhelyetteshez a Rojkó tanár bácsihoz, hogy mennék az ebédjéért, ugyanis a közeli Béke étteremből hozatta az ebédjét. Kezembe nyomta az éthordót én meg eliszkoltam vele. Így megúsztam az igazgatói verést. Mi egymás közt csak Csilicsala bácsinak hívtuk. Áldott jó ember volt. A légynek sem tudott volna ártani. Állattant tanított.
Tóth Károlyné tanította a biológiát. Áldott jó lélek volt. Kémiát a Samu bácsi tanította, aki aztán a gimiben is tanárunk lett. Varga Sándor volt a tisztességes neve. És meg kell említenem a kis Polgárdi Mihályt, orosztanárunkat. Ő állítólag partizán volt, és ennek ellenére fogságba esett és Nyizsnitagilban tanult meg úgy-ahogy oroszul.
Én a Szolnokról hozott orosz tudásommal leiskoláztam szegényt. Visszatérve, a jobb szeme üvegszem volt. Állítólag kiverték neki a ruszkik. Ebből lett egy kis kalamajka. Nyáron a Keszonoknál fürödtünk a tanárelvtársnak kiesett az üvegszeme. Legalább félórát kerestük a víz alatt, mire megtalálta valamelyikünk. Volt egy olyan érzésem, hogy napról-napra órára készülve velünk együtt tanulja a nyelvet. Katasztrofális volt a nyelvtudása.
Rajztanárunk a Tamás Károly volt. Nekem nagyon ment a rajzolás, vízfestés. Nem is volt addig baj, amíg rám nem bízták az osztály faliújságjának a szerkesztését. Mivel imádtam karikírozni feltettem két gúnyrajzot. Az volt az egyik témája amint a Tamás tanár elvtársat kikarikíroztam, ahogy valamelyikünk pajeszát húzkodja, és a másik keze meg ütésre lendül. A címe: Makarenkói pofon.
Mondanom sem kell, mit kaptam tőle. Azonnal leváltottak a faliújság felelősi posztról.
1956-ban végeztük a nyolcadik osztályt és ma már hihetetlenül hangzik, de kisérettségiztünk. Tételeket kellett húzni és felelni. Ezen is túlestünk. Elballagtunk és ősszel már ugyanabban a 20 tantermes iskolaépületben a másik szárnyon lévő gimnáziumban találtuk magunkat.

3.

A gimnáziumban 1956-ban indult az első osztály, mégpedig kettő. A miénk koedukált lett, 13 lány és 17 fiú. Hamar megszoktuk, hogy lányok is vannak közöttünk. Ekkor hozták be az oroszon kívüli idegen nyelvtanítást és mi német tagozatúak lettünk. Némettanárunk az igazgató néni dr. Salgó Dezsőné lett. Kis alacsony zsidóasszony volt. Később elmesélte mikor harmadikosok lettünk, hogyan élte át Auschwitz borzalmait kislányként.

dr. Salgó Dezsőné
fotó: Széchenyi István Gimnázium

A mi osztályunkat a hatalmas kémia szertárban helyezték el, mert kevés volt az osztályterem. Aztán harmadikban egy másik terembe kerültünk, mivel létszámunk objektív okokból lecsökkent. A tanáraink közül megemlítek párat. Először is a tanulók és a lányok rémét a hatalmas kövér Gábor Gabriellát, aki később Jávor László, alias Malacka felesége lett és a szemünk előtt volt terhes két gyerekével és még kövérebbre hízott. Nem tehetek róla meg kell említenem, hogy hatalmas pofonokat osztogatott ki olykor. Rettegtünk tőle.
Egyszer egy beszólásomért igazgatói intőt kaptam a Pipi néninél, alias Nagy Pálnétól biológia órán. Éppen a színjátszókört vezette és jókat nevettünk a próbán. A próba végén megszólított: – Gyere be az irodámba! Bementem. Benn volt a takarítónő és port törölgetett. Arra gondoltam, de jó lenne cserélni vele. Gabinéni megállt velem szemben, hatalmas didkói remegtek mikor megszólalt. – Tudod mért vagy itt? – Bólintottam. Mit csináljak most veled: adjak két nagy pofont, vagy menjek el a szüleidhez? Természetesen a pofonokat válaszoltam, mert az apám nadrágszíja nem volt olyan vonzó. Lehúzott két nagy pofont, majd fújtatva megszólalt.
– Meggondoltam magamat, elmegyek a szüleidhez is! – Ész nélkül rohantam haza, és mondtam a szüleimnek, hogy jön a Gabinéni. Elmondta apáméknak, hogy milyen szemtelen, elvetemült csibész vagyok, de ő már megfenyített, azért apámnak nem kell a szíj terápiát alkalmazni, csak figyeljenek oda rám. Egyébként imádtam a történelmet és mindig utána olvastam a könyvtárból kivett könyvekben a másnapra feladott leckéknek. Ezt azzal díjazta, hogy a feleltetések után táplálkozási szünetet tartva kihívott és felszólított, hogy tartsam meg az órát helyette, mialatt ő tömi a fejét.
Még egy apropó. Mikor már híres gyógynövényes voltam a nyolcvanas években eljött hozzám, hogy adjak a cukorbajára és elhízás elleni gyógyteát. Sírva mesélte el, hogy ő szegény kis zsidólányból ösztöndíjjal került egyetemre és hálás akart lenni a rendszernek a kitaníttatásáért. Ezért bizonyos szolgálatot (jelentéseket) vállalt a szerveknek. Kérte, hogy bocsássunk meg neki ezért. Minden érettségi találkozónkon ott volt. Mikor már alig tudott járni én fuvaroztam el és haza a buliból.
Ötös tanulóként a verseken kívül és a szótárazáson kívül nekem nem kellett otthon tanulnom. Öt szakkörbe jártam: magyar, két színjátszó, rajz, történelem. Több színdarabot is előadtunk a Bartókban. A másik színjátszó csoportnak a Siklósi, alias Siki latin tanárunk volt a vezetője. Emlékszem az ő csoportjában adtuk elő a Mátyás király juhásza című színdarabot.
Nem szabad kihagynom Abaffy Lászlóné magyar tanárnőnket, aki máig is minden találkozónkon jelen van. Az volt akkoriban a szokás, hogy minden évben szavalóversenyt tartottak. Kötelező volt mindenkinek egy verset elmondani. Büszke vagyok rá, hogy a Pató Pál c. verssel hatodik díjat nyertem a kétszáz versenyző közül.
Nem maradhat ki Éva néni, Nagy Jenőné. Ő tanította az oroszt és a logikát, mint új tantárgyat. Imádtuk a humoráért. Akkor sem tört meg, amikor 1956 októberében mosolyszünetként felfüggesztették egy hónapig, amíg a Kádár nem lett úrrá a helyzeten, az orosz nyelv tanítását. Megtanította nekünk franciául a Marseillaiszt és elkezdte a logika oktatását. Máig tudom a szöveget. Haláláig minden érettségi találkozónkon részt vett. Mikor már a Városi Tanács Művelődési Osztály vezetője volt ő húzott ki a csávából. A Könyvtár technikusaként én kezeltem a titkos szobában lévő stencilgépet. Egy megyei farsangi bálra csináltunk egy vicclapot Kemény Dezsővel együtt. Én rajzoltam a karikatúrákat, ő írta a szövegeket. Elvittük a bálba és osztogattuk. Óriási botrány lett belőle. Éva néni mentett meg a kirúgástól.
Ötvenhatról annyit, hogy a Dibusz Sándor tanár elvtárs bölcsen bezárta a kaput és egy hét iskolaszünetet rendelt el. Neki köszönhetjük, hogy nem keveredtünk bele az eseményekbe. Ennek ellenére a negyedik osztály fele disszidált.
Pipi néni alias Nagy Pálné. Bűbájos kis teremtés volt. Biológiát tanított nekünk. Nem volt ráírva, hogy ő volt a párttitkár. Sajnos a kilencvenes években öngyilkos lett. Pali bácsi, a férje tanította az általam gyűlölt ábrázoló geometriát. Állandóan szájában volt a cigaretta. Halála után lett öngyilkos a Pipi néni.
És akkor jön második osztályfőnökünk Albekker István, alias Puding. Reménytelenül próbálta megszerettetni velem az algebrát. Jakó Pali bácsi disszidálása után, aki igazi mestere volt ennek a szakmának ő friss diplomásként nem értett a nyelvünkön. Sajnos két év után visszament Pestre kollégiumi tanárnak, de minden érettségi találkozónkon ott volt eddig. A negyedik osztályt már Dibusz tanár elvtárs vitte velünk végig érettségiig.
Még megemlíteném Dobák Józsefet, aki a földrajz tanárunk volt. Jó humorú, vagány, belevaló tanár volt. Sajnos harmadikban már nem volt a földrajz tantárgyunk. Úgy emlékszem,hogy vidékre költöztek és ott tanítottak feleségével Edittel. Hogy mi okuk volt rá, ne firtassuk.
Albekker István után negyedikben megkaptuk Gombos Sanyi bácsit, akit állítólagos nőügyei miatt száműztek hozzánk Sárbogárdról. Imádtuk a humoráért. És nem volt nála bukás. Virtigli pedagógus volt.
Ennyit a tanárokról.

4.

Hogy milyen volt az élet a gimiben négy év alatt? Heterogén. Osztályunk 8 lányból és állandóan változó létszámú fiúkból tevődött össze. A már a húsz tantermesben összekovácsolódott 12 fiúcsapat adta az osztály magvát. Páran jöttek a tíz tantermesből, aztán többen a környékbeli falvakból, kisebb településekről. Paál Huba, Báldi Imre, Piller Gyuri Pusztaszabolcsról, Tell Anti Mezőfalváról, Kéri Jóska Kisapostagról, Martonyi Zoli Békéscsabáról. Magyaródi Jóska, Németh Sanyi, Piri Jóska a Szórád iskolából, óvárosból. Meggyes Laci, Farkas Manyi és Kökény Marika Baracs- Apátszállásról. Zoványi Karcsi és a Schaáf Misi Rácalmásról, Nagy András Perkátáról. A létszám állandóan fluktuált. Ha pár társunkat kizárták, vagy önként elhagyott bennünket, jöttek helyettük újak. Például harmadikban Rákóczi Gyuri Soltvadkertről, de még ebben az évben Horváth Jancsi, Maros Jóska és Nagy Pista Székesfehérvárról.
Alighogy kezdtünk összeszokni beütött a forradalom. Bars Rut zsidó osztálytársunk családja disszidált Izraelbe, Koló a görög fiú családját áthelyezték Beloiannisz faluba, Bartkó öcsi családja disszidált Angliába. Azért maradtunk elegen. Karácsonyra már kialakultak a csoportok. Az én baráti köröm a húszasban járt osztálytársakból tevődött össze. Pálfi, Müller, Bánáti, Dobrik. Mi nagyon jól megértettük egymást.
Aztán voltak a tízesből idekerültek: Szalafai, Rutai, Tóth Attila. Ez nem jelenti azt, hogy később bővültek a baráti körök. Hogy milyen is volt az első osztályban az élet? Csínytevések sorozata. Nem felejtem el, hogy a Szalafai az utolsó padban elkezdett zümmögni és nézte a plafont, mintha légy repült volna be. Mindenki a plafont nézte. A tanár dühében az asztalt verte a mutató pálcájával.
Csengő nem volt ezen a fizika és kémia teremet magába foglaló szárnyon. Mindég a hetesnek kellett kolompolni egy réz mozsarat verve. Egyszer fogtunk egy verebet, beletettük és egy füzettel letakartuk. Eljött az óra vége, a kis Pálfi volt a hetes. Felkapta a réz mozsarat, a füzet leesett és a veréb eszeveszetten röpködni kezdett. Mi meg hajkurásztuk.
Aztán jöttek durvább dolgok. Egymás radírjait elcsenve apró darabokra vágtuk és köpőcsövet csinálva egymást lövöldöztük. Én az első padban ültem a kis Pálfi mellett. Már elsőben elkezdtem gyűjteni a régi pénzeket. A Pálfi úgy figyelt, hogy tátva maradt a szája. Én meg dobáltam bele a rozsdás régi pénzeket. Ő erre elkezdett csipkedni. Kaptuk a beírásokat a hetes füzetbe, meg olykor az ellenőrzőinkbe.
Az ítélet kiosztása a tornaórán következett. Osztályfőnökünk Hammerl Feri bácsi egy seprűnyéllel verte el a vétkesek fenekét. Nagyon szerettem a szertornát. A kötélre csak páran tudtunk ülőtartásban, nyújtott lábbal felmászni. A gyűrűn az ülőtartást, a fél krisztus keresztet, gyertyát, a nyújtón a haskelepet. A lovon a lólengést. Szóval minden ment csak a kosárlabda nem. Ennek köszönhettem, hogy amikor tiszti iskolába kerültem, és második évben már csapatszolgálaton a testnevelést is mi, szakaszparancsnokok oktattuk, minden gyakorlatot be tudtam mutatni az újoncoknak.
Száz szónak is egy a vége szétültettek bennünket. Farkas Tibi került mellém, hogy majd ő megjavít. Nem ment. Új padtársam a Szentkúti Tibi lett. Annak meg elcsenve a füzeteit, az utolsó lapokat karikatúrákkal rajzoltam tele. Botrány lett belőle. Szétültettek bennünket. Ekkor került mellém a Jánosházi Gyuszi. Nagyon jól kijöttünk egymással, amikor beütött a baj.
Anno a forradalom alatt a beöltözött forradalmárok eldobálva a fegyvereiket és a száraz, úgynevezett makaróni gyújtózsinórokat is elhajigálták. Mi csak füstnélküli lőporként neveztük. Én begyűjtöttem párat és tíz centisre darabolva a kabátom belső zsebében hordtam. Egyszer megmutattam a Gyuszinak. Addig kunyerálta, amíg öt régi pénzért eladtam neki. Ebből lett a baj. Gondolta, hogy megijeszti a nyolchónapos terhes Kalanyát (Kalina Erzsébet fizika tanárunkat)
Mikor láttuk, hogy nagy hasával tolat az ajtó felé a folyosón, Gyuszi meggyújtott kettőt. Azok sisteregtek, mint a kígyók. A tanárnő rosszul lett és majdnem elvetélt. Jött a retorzió. Sorba állított Gabi néni bennünket, és megkérdezte ki volt a tettes. Senki sem jelentkezett. Elkezdett mindenkit végigpofozni. Senki nem árulkodott. Abbahagyta és más taktikát választott. Egyenként, négyszemközt vallatott bennünket az irodában. Hamarosan valaki köpött közülünk. Személyét fedje fátyol. Jánosházit azonnal kirúgták.
Úgy, ahogy eltelt az első év. Sajnos a nyár meghozta első halottunkat. A derékig érő Dög Dunában fürödtünk és a Tóth Matyi (Rex) elvágódott és belefulladt. Szívrohamot kapott. A második osztályba már öttel kevesebben iratkoztunk be, mert öt fiú átment ipari tanulónak a Vasműbe. A második osztály sem ment simán. Például az udvaron a kislabda dobást gyakoroltuk és feldobáltuk a lapos tetőre a labdát. Hárman felmásztunk és onnan hajigáltuk lefelé a labdákat. A szemközti irodából telefonáltak az igazgató néninek, hogy a kölkök rohangásznak a tetőn.
Mindhárman igazgató intőt kaptunk. Ebben az időben jött be az egyen (Bocskai) sapka és a köpenyviselés kötelezővé tétele. A lányoknak nem nagyon tetszett, mi beletörődtünk. A Bánáti Béla apukája volt a város tánctanára és beszervezett párunkat egy tánctanfolyamra. Ekkor szerettem bele a B. Irénbe. Mivel ritmusérzékem az nincs, nem is igen tanultam ki a táncolás mesterségét. Ezért még egy kurzusra beíratott a Béla, de azért nem kellett fizetni, mert ismétlő voltam. Szóval sosem tanultam meg tisztességesen táncolni.
Aztán itt volt a másik dolog. Este nyolc után diák nem mehetett ki az utcára. Tanárok járőröztek és járták az utcákat. Többeket elkaptak, sőt volt, akit szórakozóhelyen is. Gyűltek az igazgatói megrovások.
Én is majdnem rajtavesztettem. Apám fényképezett és reprodukciókat is tudott csinálni. Sok lány gyűjtötte a színész és főleg külföldi sztárok képeit. Én pedig csere-bere alapon lefényképeztem a képeiket, sokszorosítottam és árultam a suliban. Sőt régi pénzért is lehetett nálam kapni. Például a Németh Maritól egy arany Ferenc Jóska koronáért cseréltem öt Merlin Monroe képet. Eddig rendben.
A fiúk valahonnan szereztek pornó képeket. Rábeszéltek, hogy sokszorosítsam őket. Én meg is csináltam pár sorozatot és a két negyedikes megrendelő kifizette, majd árusítgatták őket. Természetesen lebuktak. Azonnal kirúgták őket, de volt annyi betyárbecsület bennük, hogy nem árultak be.
Eltelt a második év. Megint kevesebben lettünk, mert közülünk ötöt eltanácsoltak és Dunaföldvárra száműztek. Köztük Szalafai Sanyit, Farkas Tibit, Tóth Atillát, Báldi Imrét. Nem baj, jöttek helyettük újak.
A harmadikban megkaptuk az Albekker helyett a Gombos Sándor tanárurat. Remek tanár volt, nagyszerű humorral. Két példa. Volt az osztályban egy háromlábú szék. Mindig valaki alá odacsempésztük, hogy mikor leülni van, akkor esett egy nagyot. Esetünkben a Müller Lajos alá került. Puff: elterült. Mikor felkászálódott a tanár úr kajánul megjegyezte: keresel valamit Müller Lujza? A Müller önérzetesen kikérte magának ezt a megszólítást. Erre Sanyi bácsi megszólalt: jól van, Müller patkány.
A másik eset: a Pálfi mellettem ült az első padban. A pad alatt az Érdekes Újságot olvastuk mikor kiszúrta és kiszólította felelésre. Pist kérdően nézett rám és gondoltam, hogy megtréfálom és odasúgtam neki: Galvani, békacombok. Óriási röhögés lett. A tanárúr helyreküldte és beírt neki egy kettest. A Pisti majdnem agyonvert ezért a megszégyenítésért.
Engemet nagyon szeretett a Gombos tanár úr. Már előző nap feleltem, mikor galádul másnap is kiszólított. Tudta, hogyha feleltünk, akkor legalább két hétig nem tanuljuk meg a leckéket. Mekegtem, makogtam mire megszólalt. Jól van Juliánusz, beszélj nekünk a Juliánusz barátról. Beszéltem. Jól van: négyes, leülhetsz.
Hát ilyen tanáraink is voltak. Még beszélnék a KISZ megalakulásáról. Eszem ágában sem volt belépni. Mikor eljött a nyári szünet a nyeszlett kis Pálfi haverom, Müller Laja és még páran jelentkeztek a Fertő tó lecsapolására. Én meg az uszodában élveztem a nyarat.

A városi strand és uszoda látképe madártávlatból – 1960. július 1.
fotó: MTI/Bodnár László

Még egy dolog, amit nem hagyhattam szó nélkül. Minden fizika és kémia oktatófilmben az orosz tudósok fedeztek fel mindent az égvilágon. A Micsurin a Szibériai bőralmát, Popov a rádiót, Pavlov a reflexeket. Megkérdeztem a Samu bácsit, hogy az orosz tudósokon kívül van-e valaki a világon, aki felfedezett valamit? Meghökkent, majd kitérő választ adott. “Talán lehetnek páran, de nem lényeges.”
Negyedik tanév végén elballagtunk és vége lett a diákéveknek. Leérettségiztünk és várt bennünket a munka frontja, de ez egy másik fejezet lesz.

5.

Az osztály nagyobbik fele műszerész és villanyszerelő tanoncnak állt. A velünk párhuzamos “A” osztály lányai közül is többen választották az ipari szakmát.

MÜM 316 jelvény – saját gyűjtés

A MÜM 316-os Intézet az akkori Fékon (Férfi Fehérnemű Konfekció) üzem feletti első emeleten helyezkedett el. Igazgató Bene Károly. A beiratkozáson a Gattyán János elektro tanár elvtárs végezte az osztályok feltöltését. Mikor hozzám ért ezt mondta – villanyszerelő – én riadtan tiltakoztam. Mondtam neki, hogy félek az áramtól. Át is sorolt elektroműszerésznek.
Öt nap üzemi műhelymunka + egy nap iskola. Ez azért volt így, mert érettségizettként csak 2 éves volt a kiképzés és pár szaktárgyat tanítottak. Tankönyv még nem készült ebből a szakmából. Mi voltunk az első ilyen osztály. Jegyzetekből tanítottak bennünket villamos mérnökök és pár tanár. Megkaptuk egyensapkáinkat és az udvaron összegyűlve átestünk az évnyitó ünnepségen. Utána felmentünk a nekünk kijelölt osztályterembe.
Osztályfőnökünk a szakrajz tanár: Papp László. Anyagismeret Schnemelik tanár elvtárs. Elektrotechnika Gattyán János. Müszaki ismeretek Pintér Tamás mérnök. Másokra nem is emlékszem.
Másnap reggel hatkor a Martin 3-as volt irodaépületben kellett jelentkeznünk. Ez a Tömörítő mellett, a vasúti sínek mentén volt. Térdig jártunk a vörös ércporban mikor a síneken átkelve a Kohó étkezdébe mentünk ebédelni. Az ebédjegy ára 1 Ft volt egy hétre. Az első emeleten volt a mi tantermünk. Mellette a villanyszerelőké és a Forrasztároké. A folyosó egyik végében a férfi öltöző és fürdő, a másik végében a női öltöző és fürdő.
Itt összetalálkoztunk pár egykor Dunaföldvárra száműzött régi osztálytársunkkal: Szalafai, Farkas, Tóth Atilla Czékmány Imre csatlakozott hozzánk. Jöttek páran újak is Dunaföldvárról. A velünk párhuzamos lányosztályból Dávid Marika (Dzsini) Szeder Jusztina, Simon Ibolya, Kovács Ida, Simon Márti, Kegyes Éva, Sterczel Ica és még páran.
Az osztályban asztalok és satupadok álltak. Elhelyezkedtünk. Mellettem az első satupados asztalnál Kovács Ida ült. Mindkettőnknek jutott egy-egy satupad és szerszámos fiók. Kinyílt az ajtó és belépett egy 150 centis törpe, a Bór János oktató elvtárs. Bemutatkozásként elmondta a teendőinket. – Engemet oktató elvtársnak kell szólítanotok. A köszönés: jó reggelt oktató elvtárs! – Mondta, majd így folytatta. – Hetenként más a hetes. A hetes jelenti a létszámot és munka után kisepri, felmossa a tantermet.
Eligazítás után felveszitek a munkaruhátokat, bakancsokat a ruharaktárban. Mindenki foglal magának egy öltözőszekrényt. Abba rakjátok a civil ruhát átöltözés után. 10 órákkor torna az udvaron. Délben ebéd a Kohónál. Kettőkor zuhanyozás, átöltözés. Miközben tartotta az eligazítást kinyílt az ajtó és belépett egy jóságos ősz hajú bácsi. Ő volt Taliga Józsi bácsi a lakatos alapozó oktatónk.
Így kezdődött kétéves kiképzésünk az általunk csak Putyilov vagy Gettóként emlegetett Dunai Vasműben. Valóban egy Gettóra emlékeztetett a szögesdrótkerítéssel, járőrökkel körbekerített objektum. A bejárati kapukon csak igazolvány felmutatásával lehetett belépni, kifelé táskamotozás, hogy nem lopunk-e ki valamit a gyárból. Az eligazítás után felvettük munkaruháinkat, bakancsainkat, majd átöltöztünk. Délben ebéd.

 Dunai Vasmű – Tájékoztató pályaválasztás előtt álló fiataloknak

Ebéd után Józsi bácsi kiosztotta a reszelőinket és mindenkinek egy-egy kovácsolt, középen lyukas vadarabot. – Rakjátok be a fiókotokba, mert holnaptól elkezdjük a síkba reszelést tanulni. Mindenki elkészíti a harmincdekás kalapácsát. Ezzel el is telt az első nap. Felszabadultan léptünk ki a szabadba ebből a pokolinak látszó helyről.
Negyedév alatt elsajátítottuk a reszelés tudományát. Mindenki elkészítette 30, majd 50 dekás kalapácsát. Aztán a lombfűrész és vasfűrész kereteit is. Aztán negyedéves esztergályos kiképzés következett. Utána megtanultuk a fúróhegyek éleinek a köszörülését. Dobozkészítést domborítással. És még sok okos dolgot.
Hátra volt még a villanyszerelés. Az alapokat Bór János oktató elvtárs sajátítatta el velünk. A kábelcsatorna vésést a Központi Légópince vasbeton falán gyakoroltuk. Egy évig tartottak ezen alapismeretek elsajátításai. Ezzel párhuzamosan folyt heti egy napos iskolai elméleti kiképzésünk. Nekem nem ment a szakrajz. Utáltam a vonalvastagságok és térbeli rajzolás gyakorlását. Év végén megállt mellettem a Papp tanár elvtárs. Vállamra tette a tenyerét és így szólt. – Csak azért nem buktatlak meg, mert édesanyáddal jártam Szolnokon polgáriba. – Így derült ki, hogy ő is Szolnokról került a városba.
A második évben mesterek mellé osztottak be bennünket. Én először a Műszerüzembe kerültem a Hatszíníró javító műhelybe. Pénzes Józsi bácsi volt a mesterem. Itt volt bújtatott állományban a Leszli, későbbiekben Ligeti Béla focista. Nagyon szerettük. Farkas Tibivel aki a Vargáné Kati néni inasa volt lazításul próbáltuk lebirkózni Bélát, de lerázott bennünket, mint kutya a szőréről a vizet. Józsi bácsi, a mesterem ezzel kezdte okításomat. – Nem magyarázok semmit. Lesd el, hogy mit csinálok. Vegyél egy füzetet és jegyzetelj.
Mellettünk voltak az órások: Nagy Tibi bácsi és fia a másik Nagy Tibi és Pubi, a Deutsch Elemér. Szemben a Huszár István a műszerhitelesítő, aztán Pavisa László, Németh Imre, Balogh Béla, akik az árammérőket hitelesítették. Hátul, a nagy, esztergályos, mérleghitelesítő lakatos műhely. Teli csupa bújtatott állományú kézilabdással és focistával.
A Pincében a hegesztőkészülék javítók, hitelesítők, és a festőműhely. Azért soroltam fel ezeket, mert havonta máshova voltunk beosztva. Jártam ki a Pavisával árammérőket le- és felszerelni. Nekem az volt a dolgom, hogy egy csavarhúzóval zárjam rövidre a sorkapcson a feszültséget, amíg ő leszereli a villanyórát. Nem mondom remegett a kezem és arra gondoltam, hogy mi lenne, ha lecsúszna a csavarhúzó a sorkapocsról? Vajon kampec, lenne a Pavisának? A festőműhelyben szerettem a legjobban lenni. Megtanultuk a zsugorlakkos festést, a galvanizálás csinyját-bínját és természetesen a műszerházak alapozó festését, majd tükörfényesre csiszolását.
Félévkor hatunkat áthelyeztek a telefonközpontba. Nagyon szerettem ott lenni. Csodálatosan összeszokott közösségbe cseppentem. Én a Karalyos Sanyi bácsi földszinti lakatos és esztergályos műhelyébe kerültem, de a mesterem Erdélyi Sándor mellé voltam beosztva alközpontszerelő tanoncnak. Közben megkaptuk a vizsgamunkákat. Nekem egy 20 személyes kézi kapcsolású központot kellett elkészítenem.
Nem említettem, hogy félévtől a Magyaródi Jóskával együtt 60%-os szakmunkás ösztöndíjat kaptunk. Kettőnket szemeltek ki a meleghengermű műszerész csoportjába. A vizsgamunkám készítése mellett el kellett készítenem komplettül, lefestve a később általunk felszerelendő meleghengerműi diszpécser központ centallográf állványát.
Summa-sumárum a vizsgamunkám az országos versenyen második díjat nyert és 20 évig szolgálta aziparőrséget. Sikerült levizsgáznunk és 1962. szeptember elsejével kikerültünk a meleghengerműbe. Ott várt bennünket csak igazán a munka dandárja.

6.

A Meleghengerműbe kerülve megkezdődött a munkás életem. Elsőre kaptam egy munkavédelmi kiképzést. Elmagyarázták mire kell odafigyelni ebben a folyamatos melegüzemben. A 72 méter magasan lévő darupálya tűzforró korlátjára figyeljünk, hogy meg ne égesse a kezünket. Nézzünk a fejünk fölé, mert a daruk bármit leejthetnek. És így tovább. Elborzadva hallgattuk az intelmeket.
Az üzemben aztán azzal szembesültünk, mintha egyenesen a poklok poklában járnánk. Mindenütt lángoló vaskígyók, hatalmas zaj, füst, korom. Első nap a darupályán végigfutó előre felszerelt forró, acél páncélcsövekbe kellett behúzni a leendő centallográf vezetékeit. Meg kellett tanulnom fél karomra akasztva engedni a behúzó embernek a vezetéket. Közben csorgott belőlünk az izzadság a legalább 70 fokos hőségben.
Ezt csináltuk egy hétig. Amikor végeztünk meg kellett csinálnom egy erősítőt a centallográfra, ami azt fogja mérni, hogy meddig időzik az öntecs, vagy a buga a görgősoron, meddig tart az előnyújtás, majd a készre hengerlés. Pár nap alatt készen lettem vele és beszereltem az állványra. Utána elkezdtük élesben, a tűzforró hengersoron a kormánypadokra, állványokra beszerelni az infra érzékelőket. Ezekkel adtuk be a jeleket a műszernek, ami percnyi pontossággal regisztrálta a holtidőket. Kegyetlen munka volt.
Mindegy, elvégeztük. Beüzemeltük a centallográfot, ami 22 év múlva, amikor eljöttem a hengerműből, még akkor is működött. Szeretnék pár mondatban megemlékezni, kikből tevődött össze az 1962 béli Meleghengermű munkás tömege. Sok velem egykorú 1960 körül végzett technikusból áll a hengerészek csapata. Viszont a forradalom után megszűnt és szovjet kézre adott laktanya tisztjei mind itt találtak munkát, már a csarnokszerelésnél, majd Ózdon és Diósgyőrben való kiképzéseken.

Meleghengermű
fotó: Dunaújváros története képeslapokon

Sokan települtek városunkban Ózdról. Például a Mélykemencénél a Saliga bácsira és a Novákra emlékszem. Egyébként ő is tartalékos tiszt volt. A P1-es kormánypadon mindhárom műszakban volt katonatisztek dolgoztak: Horváth József, Nagy Gyula és a Nagy János. Aztán a soron emlékszem a Pákozdi (Pocokra) ebből a merítésből. De még lehetne őket sorolni. A P2-őn Bernát Jánosra, emlékszem, aki később művezetőségig, majd műszakos üzemvezetőségig vitte. Ugyanitt a Herényire, alias, Szamócára, Kovács férfira, aki szintén üzemvezetőségig vitte. Vagy megemlíthetném még Galkovics Csabát, Hetényi Pistát és a P5-ön kormányosként kezdő Látos Lajost, akik üzemvezetőségig vitték. Az “A” műszakon a Sütő Gyuszi bácsit, mint P5-ös kormányost említeném még meg.
A Tolókemencén a Horváth Atilla, Nevezi Jóska, akiket először megismertem. A soron korombeli technikusok voltak. Váradi Jancsi (Bill), Duhony Pali, nálam pár évvel idősebb Stilu, alias, Domonkos Tibor és még sorolhatnám mind a közel kétezer embert, akiket megismertem. Hamar belejöttem a PGS (hangosbeszélő rendszer) javításába. Novemberben már a katonának bevonuló Simon Gyuri helyére ugrottam be műszakosnak az “A” műszakra, ahol a Diszpécserben még férfiak voltak. Tóth Laci, Markovics Sanyi, Keszi József és talán a Török Jóska.
Hamar elrepült ez az év és 1963-ban november 27-én bevonultam katonának. Előtte pár nappal ölték meg Kennedyt. Tartalékos tiszti iskolába kerültem Vácra. Mivel én egy vagány, nyitott, jó humorú fazon vagyok hamar feltaláltam magamat. Napi 8 óra tanulás, alaki kiképzés és szolgálat tette ki az időnk legjavát. Törzsőrmesterként végeztem az első évet. Második évben Székesfehérvárra kerültem az előre tolt hírszázadba első szakaszparancsnoknak. Nagyon jó zsoldom volt: 730 Ft. Az étkezésünk ingyen volt. Szállásunk is. Csak szórakozásra és italozásra kellett a pénz. 1965-ben alhadnagyként szereltem le. Azonnal leigazoltak Ercsibe az újonnan alakult Rádiórelés zászlóaljhoz K2-es Központ parancsnoknak. 1971-ben hathónapos hírfőnöki kiképzésre hívtak be Vácra, az anyaezredünkhöz.
Itt hadnagyi rangot és hadműveleti tiszti beosztást kaptam Ercsiben. 20 év alatt pontosan összesítve még egy évet ráhúztam a kétéves alapkiképzésre, mikor 1988-ban leszereltek, mint főhadnagyot. Ennyit a katonai karrieremről.

A szerelő és a muzsika

Leszerelésem után 1965-ben azonnal visszatettek váltóműszakba. Sokakkal ellentétben én szerettem a katonáskodást és a váltóműszakba járást is. Leszereléskor 7 Ft-os órabérrel kerestem 1800 Ft körül. Volt egy technikusi mellékállásom a könyvtárnál, ahol 1500 Ft-ot kaptam havonta. Éltem, mint Marci a hevesen. Éjszakás műszakban tízkor megittam a diszpécserben a kávémat, éjfélkor megágyaztam a főnököm íróasztalán és bevertem a hédert. Csak akkor keltett fel a diszpécser, ha fontos volt kimenni hibára. Reggel ötkor ébresztő. Gyors lepakolás a főnöki asztalról, mert fél hatra már jött a főnök és a délelőttösök.
Hazatérve 2 óra szunya, majd irány a könyvtári másodállásom. Ha délutános voltam akkor 8-11 között elvégeztem a másodállásbéli munkáimat. Délben ebéd az irodaházi étteremben, majd indulás műszakba. Nyáron egész nap az uszodában voltunk, mi fiatalok. Tolltenisz, úszás, focizás, sörözés. Nyáron hat-hétig a könyvtár zárva volt, de a fizetésemet arra az időre is megkaptam. Mire leszereltem már beindult a hideghengermű. Ott is volt egy diszpécser központ és kiépült a hangosbeszélő rendszer is. Bár megnőtt a munkaterületünk, még így is gyöngy életem volt váltóműszakban.
El kell még mondanom, hogy a két hengermű között volt egy 4 emeletes irodaház. Mi csak ENSZ palotának neveztük. Annak a földszintjén a portásfülke mellett volt két szoba, ami a mi műhelyünk lett. Felettünk a diszpécser központ a félemeleten. Szemben velünk egy zuhanyzó és WC állt a rendelkezésünkre. Délután 32 takarítónő takarította az irodákat. Ez maga volt a kánaán. Neveket nem sorolva a fiatalabb műszerészeknek, velem együtt volt mindig ügyeletes nője. Úgy éltünk, mint török basa a háremében. Első megrovásomat is ezért kaptam. A takarítók csoportvezetője kilesett az egyik fiatal takarítónővel, amikor a negyedik emeleten a Bende főosztályvezető szobájában a bőrkanapén szeretkeztünk. Beárult és hónapokig nem mehettem fel az emeletekre.

Aztán mestervizsgát tettem és szakma mestere lett a rangom. 1 Ft órabéremelést kaptam. A hetvenes években sűrűsödött a munkánk. A diszpécser központra rákötötték a magnót, ami minden beszélgetést felvett. Aztán bekötöttük az ipari kamera rendszert, amit gyűlöltem, mert, ha egy kamera bedöglött le kellett menni az olajos, dög meleg kenőpincébe, vagy ahol a forró anyagot alakították és megjavítani vagy kicserélni. Szóval kezdett vége lenni a gyöngyéletnek. A FAM megépítése és beüzemelése rátett egy lapáttal. Az Acélmű és FAM közösen kapott egy új diszpécser központot. Ezzel megnőtt a munkaterületünk.
Én már szakszervezeti bizalmi voltam, amikor üzemi könyvtárnak elvették a helységünket és az öltözök végében alakítottak ki két helyiséget. Kivertem a dilit és kihívattam a főnökeinket, meg a Raabe Imre elvtársat, az akkori hengermű főmérnökét, hogy ne tegyék ezt velünk. Sajnos hiába. Oda lettünk száműzve. Hamar rájöttünk, hogy a fürdőhelységünk a női öltöző végéből lett lerekesztve. Valamelyikünk fúrt egy lyukat a válaszfalba és azon kukucskáltunk, a fürdőző nőkre. A nők jó félévre rá kiszúrták, hogy egy szemet látnak a falban. Óriási botrány lett belőle. Befalaztatták a lyukat és mind a négyünket megfenyítették.
A hetvenes évek végén, akkori élettársamat bevittem a tolókemencére operátornak. 78-ban húsvétkor délutános voltam. Délelőtt locsolkodni voltam és kissé pityókásan mentem be dolgozni, magammal víve szabadnapos barátnőmet is. Dobos Kálmán volt a diszpécser. Nem mondom, italoztunk rendesen, mert jöttek fel az üzemből a locsolkodók. Abból lett a botrány, hogy a Dobos lement az üzembe locsolkodni, én beültem a központba kezelni és a barátnőm meg az ölemben.
Egyszer nyílik az ajtó és belép a Mihályi Gábor főnök. Megáll velünk szemben és megkérdi, hol a diszpécser. Mondom neki, hogy lement locsolkodni. Következő kérdése: – Hát ez a kislány mit keres itt? – Barátnőm megszólal, – nem tetszik valami, nyaljon boxot! – A Mihályinak vérben forogtak a szemei. Rám szólt, hogy azonnal kerítsem elő a Dobost. Beszóltam a hangosbeszélőbe, hogy Kálmán gyere fel, mert itt a főnök és keres! Feljön a Dobos. Mihályi leszúrja, hogy mi ez a helyzet és már mondja is neki, hogy ezért ki van rúgva a munkásőrségből. Leszólt az iparőröknek hogy két fegyveres őr jöjjön fel és kísérjék ki a társaságot gyárból.
Behozatta a beugrós diszpécsert, a Halászné Erzsikét. Dobos úgy bőgött, mint egy marha. Mihályi lement az üzembe, mi meg kiszöktünk és magára hagytuk a Dobost. Lemenve a műhelybe részegségünkben összetörtük a telefonokat, pár műszert, majd amikor az ajtón dörömböltek az fegyveres őrök hátul kinyitva az ablakot kiléptünk és leléptünk. Másnap a barátnőmet lapátra tették, én pedig félhavi nyereségrészesedés csökkentést kaptam ezért.
Órákig lehetne sztorizgatni, de azért le a kalappal hengerműs barátaim előtt. Abban az eleven pokolban 8 órát lehúzni nem semmi volt. Nekem az tette be a kaput, amikor 1982-ben megszüntették az ügyeletet és otthon kellett ügyelnünk, délelőttös műszak után. Nem sokáig bírtam az állandó délelőttösködést és még abban az évben 1982. július 16-án leszámoltam. Ezzel véget ért 22 éves Vasműs pályafutásom. Új élet kezdődött a számomra.

forrás: Balogh Gyula Bogumil facebook oldala