Szerelmem, Dunaújváros

Dunaújvárosi Hírlap – 1970. június 30.

Sok szeretettel Dunapenteléről/Sztálinvárosból/Dunaújvárosból

Szerelmem, Dunaújváros

Elmúltak a hivatalos ünnepek, elmentek a vendégek, kettesben maradtam veled, Dunaújváros. Kikönyökölök az ablakon, nézem a város felett kavargó füstöt, fülelek a gyárból ideneszező zúgásra, hallgatom a közeledő, kedves lépteket, látom magam sétálni az utcán, ácsorogni a kapu előtt, és beledúdolok az éjszakába, pedig legszívesebben kiáltanék, hogy: szeretlek, régóta szeretlek városom.
Óh, te nem emlékezhetsz rám. Kamaszként fogadtál szívedre. Dajkáltál, ringattál, érlelted vágyaim, tanítottál küzdeni, győzni, csalódi, csüggedni és talpra állni, biztattál és engedted, hogy megfogjam a kezed, hogy veled növekedjek, engedted látni a jövőt. És milyen kitartó, kedves konoksággal formáltál a magad képére! Köszönöm.
Köszönöm, hogy hasonlíthatok rád, hogy rólad rám, és rólam rád lehet ismerni. Köszönöm, hogy az enyém vagy, hogy nem lakód, de gazdád lehetek, hogy idegenből a szerelmeseddé tettél.
Ha este van, ha éjszaka, hajnal, vagy délután – ismerlek, mint ez szerelmesedhez illik. Képed már bennem él, és ha bárhol, bármikor felidézem az ifjúságom, felderengsz előttem, mindig úgy, ahogyan megszerettelek: esti arcod a Duna-part felől, éjszakai csendben hazafelé ballagva, hajnalaid élénksége, a délelőtt tompasága, s a barátságos, meleg hangú délutánok. Neved nekem egy évtizedet jelent, a legszebbet, az ifjúságom.
Az ifjúság, mely bennem egyre múlik, tiéd városom. Te őrzöd házaidban, parkjaidban, padokon, játszótéri hintákon, hosszú sétákon koptatott járdáidban, víz felett szálló sóhajokban, öntelt férfi mosolyokban, elnyújtott füttyentésekben, egész életedben – az én ifjúságomat is. Emlékeztetsz, mindenre. És ezért hiszem én is, hogy csak az enyém vagy.
Közös emlékeink vannak. Rajtad és rajtam kívül senki sem tudja, milyen idő volt azon a reggelen, amikor először találkoztunk, csak mi tudjuk, hogy mikor léptem át az első munkahely küszöbét, hogy mikor mondta először a főnök: jól van öcsi. Csak te hallottál fogadkozni, átkozódni, te tudod, hol lakott az első szerelem csak te láttál, ha vártam valakit, te ismered éjszakai kóborlásom útvesztőit. Te mindent tudsz és mindent megőrzöl. Benned minden tükröződik, de csak én látom a tükörképet, mindent visszamondasz, de csak ha én faggatlak. Te jó barát.
És milyen boldogság az, ha már nemcsak én terád, de néha-néha te is büszke lehetsz rám! A hálám ez.
És néha veszekszünk is. Megengedted, hogy őszinte legyek hozzád, felneveltél, hogy igazat mondjak neked, és ha az igazság elmarasztal, nekem is fáj, amikor kimondom. Hányszor gondoltam már szakításra! Csak te tudod, mert mindahányszor itt marasztaltál. És mi tagadás én mindannyiszor vártam is, hogy szólj.
A vallomás, melyet ím leírtam, most már a tiéd, városom. Nézem a csillagtalan éjben lombosodó fáidat. A múlt után jövődön, jövőnkön tűnődöm. Már tudom, hogy örökre szeretlek.
Hadd hinnem, hogy viszontszeretsz!

Miskolczi Miklós