Népszava – 1952. szeptember 3.

SZTÁLINVÁROSI GYEREKEK

Sztálinváros sajátságos zajából sokáig hiányzott a gyermekhang. Abban a hősi korszakban, amikor az emberek nekivágtak a szeszélyes, löszös talajnak, hogy vasművet építsenek rá s várost varázsoljanak a cuppogó sár helyére, nem volt helyük még ott a gyermekeknek. Csak amikor a felvonulási telep tömegszállásairól a vakolatlan házakba költözködtek a dolgozók s a hepehupás utakat szigorú beton takarta, telt meg a város gyermekzajjal. Ez a gyermekzaj jelentős állomás volt Sztálinváros életében. A rend kezdetét jelentette, az állandóságot, azt, hpgy elérkezett az ideje annak. hogy a családi élet melegével épüljön tovább a szocialista város.
Kerek egy esztendeje annak, hogy a Petőfi-ligetben épült iskola falai közé bevonultak az első diákok. Az iskola folyosóin talicskák hevertek, a mogyorószínűre pácolt padok egymásra rakva gubbasztottak, “Dunapentele” felírású vasúti cédulák virítottak a szekrények ajtaján, az asztalfiókok egy csomóban várták a hozzájuk való asztalt, az asztalok meg a hiányzó fiókokat…
A beiratkozó gyerekek az igazgatóval, tanítóval együtt láttak neki a rendcsináláshoz s a szalmával, malterral teleszórt tantermek, folyosók néhány nap alatt takarosán, ünneplőbe öltözve köszöntötték az első fecskéket.


Dunapentele, 1951. június 19.
Vidáman játszó gyerekek az építkezésen
MTI/Kotnyek Antal

Kétszáz gyerek gyűlt össze a mész- és festékszagú iskola két tantermében. Mert tanítók híján a négy alsó s a négy felső tagozat együtt tanult. Majd megérkeztek a tanítók, az osztályok széjjelváltak, nyolc önálló osztály kezdte meg új életét az ifjú városban. Nyolc osztályban gyűlt össze az a gyermeksereg, amely kíváncsian, új és új benyomásoktól fűtve, várakozón, harcrakészen vágott neki a tanulásnak. Persze olyanok is akadtak szépszámmal, akik a látszólagos rendetlenségben pompás kalandlehetőséget szimatoltak s olyanok is, akiket tisztelendő urak “jóságos Intelmei” kísértek el. Ezek ellenkezésre készen, dacosan bújtak össze…
Az első időkben bizony felütötte fejét a klikkszellem. Külön akartak ülni a budapesti gyerekek, külön az ipari vidékről valók s külön a falusi gyerekek. S e csoportosulásokon belül még külön kasztrendszer is alakult. A vasas gyerekek csak a vasasokkal álltak szóba, a falusiak lekezelték a tanyaiakat, a budapestiek pedig valamennyinél különbnek érezték magukat. Sok idő és türelem kellett hozzá, amíg megértették, hogy csupán tanulmányi eredményük, öntudatos magatartásuk különbözteti meg őket egymástól.

Egy esztendő múltán lelkesítő eredmények bizonyítják, hogy a sztálinvárosi gyerekeket át- és átjárta a mindennapi hőstettek eleven árama s a sztálinvárosi pedagógusok ráirányították figyelmüket, hogy a szemük előtt lezajló hőstetteket hogyan hasznosíthatják saját területükön. Az önmaguk felett győzelmet arató dolgozók, akik naponta nőnek, izmosodnak öntudatban, fegyelmezettségben, szinte egy fedél alatt élnek velük s így percenként meggyőződhetnek arról az igazi, mély hazaszeretetről, amely e kezdő várost erőddé emeli s az itt élőket harci csapattá edzi, őket pedig olyan ifjúgárdistákká, akik majd továbbviszik a harcot.
Úttörőpajtásai az úttörő díszszázadba jelölték a “kis Müllert”. A 11 éves fiú nagyot nyelt s a következőket mondta: – Nem érdemlem meg a megtiszteltetést. Ma nem készültem el a leckével. Szerencsésen megúsztam a felelést, de én tudom, ha felszólítottak volna, egy szót sem tudok kinyögni.. Ezért mást “javaslok magam helyett.”
Az iskola szorosan, elválaszthatatlanul fonódik össze az építkezés életével. Számtanórán Makszimenko gyorsfalazási módszerét rajzolják a táblára s egy 13 éves fiú a következő számtanleckét adta fel tanulópárjának: “Elmúlt hónapban a Villám-brigád nyolc taggal 120 százalékot ért el. A következő hónapban egy elvtársat pártiskolára küldtek. A brigád 150 százalékot ért el. Hányszázalékos a termelési emelkedés?”
Magyar órán “A mi városunk” címen írnak Sztálinvárosról. S többen próbálkoztak már versírással. A “Béke dala” című költemény becsületére válna sok fiatal költőnknek. (Péter János verse.)

Makarenko szelleme érződik azon, ahogyan a híres “bandavezért” megzabolázták s forrongó indulatait a közösség szolgálatába állították.
Jelentéktelen külsejű, vékony gyerek R. J. s mégis volt benne valami, amivel magához vonzotta a többieket, rájuk kényszerítette akaratát, hogy iskola helyett a vadregényes szigetet járják, a kikötőben csatangoljanak s a Dunán horgonyzó uszályon bújjanak meg. Az igazgató elvtárs felismerte, mennyi, szervezőképesség, felfedezési vágy gyűlt össze ebben a kisfiúban. S mint ahogyan a hegyről lezúduló patak vizével turbinákat hajtanak, úgy fogta be R. J. képességeit. Olyan feladatokkal bízta meg, melyben nemcsak szervezőképessége érvényesült, de képzelőerejének is tág tere nyílott. Bevonta a Zsukovszkij modellező szakkörbe, a sportszertár vezetését rábízta, úgyhogy R. J. bandája rövidesen feloszlott s a kis bandavezérből megbízható, lelkes úttörő lett.
Egy év múltán a régi iskola falait kinőtték á diákok. A tanulók száma megkétszereződött. Az Úttörő utcában áll a tekintélyes külsejű, tíztantermes, új iskola, ahova éppen költözködnek.


10 tantermes iskola

A középületek tervezésének fejlődése a Sztálin Vasmű városépítésének tükrében

Az őslakók, a tavalyi növendékek buzgón sürgölődnek a halványzöldre festett tantermekben. Képeket szegeznek fel, üvegszekrényekbe rakják a verseny zászlókat, gondosan tologatják ide-oda a bútorokat, vizsgálva, hogy “mutat jobban”.
Az úttörők egy része nyáron Sümegen táborozott az igazgató pajtással, másik része pedig az építkezésen dolgozott. Amikor Sümegre indultak, azzal álltak az igazgató elé: Jó lenne a víztoronyról magunkkal vinni az ötágú vörös csillagot. Úgy megszoktuk, hogy mindig azt látjuk, bármerre megyünk. Mintha vigyázna ránk.

Víztorony makett az Intercisa Múzeumban

Kaptak hát egy ugyanakkora vörös csillagot, melyet ugyanúgy szögeztek fel, hogy úgy érezzék magukat, mjnt odahaza Sztálinvárosban.
Farkas József az igazgató. Egészen fiatal ember “Jóska pajtás”. Tömött, fekete a haja, barnára cserzett a bőre. Vájár volt az apja Nagybátonyban, ahol nyolc testvérével együtt élt a bányatelepi fabarakkban. A járványok úgy söpörlek végig a barakkokba zsúfolt családokon, hogy jóformán minden napra esett egy-két temetés. Neki hat testvérét vitte el a járvány, az éhség. Az édesapjára Móron rászakadt a bánya, ott pusztult el két bányásztársával együtt. Éjszaka égő vörös virágból koszorút helyeztek az elvtársak a három halott bányász koporsójára. Azok az elvtársak, akik kenyéren, vizen éltek évekig. Egy karéj kenyér, egy kulacs víz: ezzel szálltak le a föld mélyébe. De a vörös koszorút mégis összehozták. Másnap csendőrök vitték el a három áldozat családját.
Farkas József a Herendi Porcelángyárba került segédmunkásnak. Ott hallotta 1946-ban, hogy megnyílt a dolgozók tanítóképzője. Nappal a porcelángyárban dolgozott, este tanult. Amikor végzett tanulmányaival, Pusztaszabolcsra került úttörőcsapat-vezetőnek. S az ő iskolája nyerte meg a Rákosi-vándorzászlót. S egy napon kinevezték Sztálinvárosba igazgatónak. Nem hitte el. Sok Farkas József van a megyében, tán összetévesztik valakivel. Nem lehet az igaz, hogy őt bízzák meg ezzel a hatalmas feladattal: új iskolát szervezni ott, ahol az ország szíve dobog, ott, ahol új emberek kovácsolódnak a “káderkohóban.” Hiszen még megfelelő gyakorlata sincs.
– Mi bízunk benned, elvtárs – mondták neki a pártban. – Most már rajtad a sor, hogy bebizonyítsd, jogosan bízunk benned.


Sztálinváros, 1952. szeptember 2.
Csokanai Erzsébet tanítónõ Csáki Ferenc, Berkits László, Mohács Károly és Tóth László III. osztályos tanulóknak magyaráz
MTI/Járai Rudolf

Az új iskolaév kezdetén Farkas József elvtársat szorosan vesz: körül az úttörők gyűrűje. Azt tervezgetik, hogy az iskola környékét, melyet most rnég porlepte gaz ver fel, Micsurin-kertté varázsolják. Minden osztálynak lesz egy kísérleti kertje.
– Gyapotot is termelünk majd – mondja izgatottan az a tanyai kisfiú, aki tavaly még a tisztelendő úr szemét érezve magán, makacs ellenkezéssel vonta ki magát minden közös munka alól.
Minden úttörőnek lesz egy fája – határozták el. Az iskolaév kezdetén elültetik a csemetefákat s úgy ápolják, nyesegetik, hogy néhány esztendő múlva árnyékot adó, vastagtörzsű fák erdeje lombosodjon az Úttörő úton.
S a kedves, lelkes, csillogó gyermekszemek azt ígérik, hogy belőlük nő majd az a “csillagos sereg”, amely tovább folytatja azt a harcot, melyet csákánnyal, vakolókanállal, körzővel s ha kell – fegyverrel vívnak meg a békéért.

Palotai Boris

PALOTAI BORIS – SZTÁLINVÁROSI GYEREKEK
Stettner Béla rajzaival
1953

Dunaujvaros