Magyar Tűzoltó -1958. április
Már az alapok lerakásánál is ott voltak…
– A sztálinvárosi alosztály nyolc esztendejéből –
Hazánknak jóformán a középpontjában, a Duna adonyi kanyarja mellett büszkén él, virul és fejlődik – mintegy dolgozó népünk alkotóerejét megtestesítve – Sztálinváros, szocialista építészünk e gyönyörű, gigantikus alkotása. Pedig mennyi harc, áldozatos munka fűződik hozzá…
A magyar és szovjet mérnökök még 1949. novemberében kezdték kijelölni a pentelei fennsíkon a leendő város és a gyár helyét. S az eltelt pár esztendő alatt a szorgos munkáskezek nehéz, verejtéket, de annál felemelőbb munkával olyan várost és gyárat építettek, amely ma már modern köz- és lakóépületeivel, tágas utcáival, öles kirakataival, játszótereivel, iskoláival, bölcsődéivel, korszerű kórházával, de elsősorban az ipari termelésével mind-mind a dolgozók és a népgazdaság érdekeit szolgálja…
A város és a gyár fejlődésével együtt nőtt és erősödött Sztálinváros tűzoltósága is. Derék tűzoltóink már szinte az első földhányásoknál ott voltak, de nem hiányoztak soha a későbbiek során sem. Éberen őrködtek, hallatták figyelmeztető szavukat, s ha kellett – márpedig nem egyszer kellett! – bátran, merészen szembeszálltak az alattomos, de annál pusztítóbb lángokkal is. Éppen ezért – úgy véljük -, ha Sztálinvárosról, a város és a gyár építőiről, s egyben védelmezőkről beszélünk, nem feledkezhetünk meg a tűzvédelem sztálinvárosi élharcosairól sem…
Megjelennek az első tűzoltók
1951. január 1-én alakult meg – akkor még – Dunapentelén az állami tűzoltóőrs. Nem voltak sokan, összesen hatan, s mindössze egy nagy tartályos GMC-kocsi és egy 400 l/p-es kismotorfecskendő állott rendelkezésükre. Laktanyaelhelyezésük is kezdetleges: egy deszkából összetákolt barakkszerű szertárhelyiségben voltak összezsúfolva. De mindez beillett az akkori “városképbe” … Mert – emlékezzünk csak! – hogyan is “nézett ki” akkoriban Dunapentele? Hatalmas gépek gyalulták a dombokat és töltötték fel a völgyeket. A munkáskezek jobbára az utak és a vasutak kiépítésénél, a felvonulási épületek és a szálláshelyek “felhúzásán” szorgoskodtak. Csupán a “Négyes utca” épületei, a “kockák” jelentettek látványosabb építkezést.
– Meglehetősen nagy összevisszaság volt akkoriban nálunk – vélekednek többen is – s éppen ezért nem valami könnyű volt a szolgálatunk…
– A járőrözés volt akkoriban a legfontosabb feladatunk – emlékezik vissza Sebestyén Ferenc szkv. elvtárs. – Nemegyszer mély, csizma-marasztaló sártengerben, kukoricaföldek között mentünk, járőröztünk, alaposan körülnézve és vigyázva a raktárak tömkelege, no meg a szerteszét felhalmozott épületanyagok között. Különösen sok bajunk volt a hegesztésekkel, de nem kevesebb gondot okozott a munkásszállások megelőző tűzrendészete sem…
1952-53-ra nagyot változott a városkép: ekkor már valóban város volt Sztálinváros. Lassan kiemelkedtek a földiből az első gyárépületek betonoszlopai, s közben jónéhány rezsiüzem is elkészült és javában dolgozott.
Kenyérgyár
Ontotta a kenyeret a Kenyérgyár, s füstölgött a Tűzállótéglagyár is. Üzletek egész sora nyílt, s egyes családok – a törzsgárda – elfoglalták végleges lakásukat. Már folyt a kohó építése is…
A hihetetlenül gyors fejlődés tűzrendészet vonatkozásban is nagyobb követelményeket támasztott: 1952 őszén felállott a sztálinvárosi tűzrendészeti alosztály. Megalakulásával jelentősen emelkedett a létszám – köztük már tisztek is -, és erősödött a szerállomány is. Egy MÁVAG- és egy Klöckner-gépjárműfecskendő, egy tehergépkocsi és több kismotorfecskendő szolgálta ekkor már a tűzvédelmet. Megoldódott az emberek elhelyezése is: elkészült az új, korszerű, minden igényt kielégítő laktanyaépület, melynek szinte minden egyes tégladarabjához a tűzoltók áldozatos kezemunkája is hozzáfűződött. Élt és dolgozott ekkor már az alosztály pártszervezete is, nevelve és buzdítva a kommunistákat, de valamennyi elvtársat a nehézségek legyűrésére s a szolgálat fegyelmezett ellátására…
Nem volt könnyű
– Mert bizony nem volt könnyű abban az időben sem! – meséli Gradvolt tőrm. elvtárs. – Megelőző tűzrendészeti tevékenységünket nagyban gátolta a jobbára ideiglenes vállalatok sokasága és azok vezetőinek felelőtlensége. Nem törődtek semmivel, csak a “hajrá!” volt a fontos. Mentő tűzrendészeti vonatkozásban pedig főleg vízhiánnyal küszködtünk. Nagyon jól emlékszem el, hogy egy-egy tűzeset alkalmával még a locsolóautókat is riasztanunk kellett. Legnehezebb dolguk ekkor is járőrző tűzoltóinknak volt. A becsületes dolgozók között meghúzódó huligán elemek valósággal sutba dobták a legelemibb tűzrendészeti elővigyázatosságot, s figyelmeztetés esetén legtöbbször fenyegetőztek, sőt néha tettlegességre is vetemedtek. Bizony, nagyon nehéz volt!…
Az 1953-as esztendő nemcsak örömet, hanem fájdalmat is hozott a sztálinvárosiaknak. Fájt látniok egyes építkezések, leállítását, mások építési ütemének csökkentését. De hiába volt Nagy Imréék jobboldali gáncsoskodása, sőt az 1956. októberi ellenforradalom minden próbálkozása is, mert a fejlődésnek nem lehetett gátat vetni. Felépült és dolgozni kezdett az óriáskohó, munkába állott az erőmű, izzottak a Martin kemencéi is. Ugyancsak épült s 1956-ra elkészült a kokszolómű. Szinte napról napra emelkedtek a különböző gyárrészlegek, s nőttek ki a földből az utcák, a lakóházak és középületek. S amire a sztálinvárosi tűzoltók nagyon büszkék, Sztálinvárosban alig van olyan nagyobb létesítmény, amely – ha egyszer megszólalna – ne emlékezne meg a tűzoltók társadalmi munkában végzett építő tevékenységéről…
Javul a kapcsolat – nő a tekintély
1954-től kezdve mind nagyobb lépésekkel haladt előre a tűzrendészet ügye is. Fokozatosan, de állandóan javult a város és a gyár vezetőinek s a helyi tűzrendészet szervnek a kapcsolata. A járőrszolgálatnál sokkal fejlettebb instruktori szolgálati rendszer is egyre inkább éreztette hatását.
– Igaz, kezdetben nekünk sem volt éppen könnyű dolgunk, mert bennünket lenéztek és nem igen hallgattak a szavunkra… – emlékezik Simon 4. János tü. tőrm., de mindjárt hozzá is teszi. – Később azonban – elsősorban a jobb, közvetlenebb kapcsolat kialakításával, no meg a szabálysértési eljárások eredményeként – egykettőre megszereztük tekintélyünket.
– Persze, a dolgozók előtt nagymértékben növelte tekintélyünket az is – toldja hozzá egy másik elvtárs -, hogy számtalan nehéz és veszélyes esetben, így pl. a Kokszolómű beindítását megelőző egy hónapos kemény helyi készenléti szolgálatban is becsületesen megálltuk a helyünket.
A megelőző tűzrendészeti propagandamunka is éledezni kezdett. Egy-egy, a dolgozók részére rendezett előadásnál a tűzoltók is rendre-módra szót kértek s hallatták szavukat. 1956-ban már megjelentek az első társadalmi tűzoltók, s a tűzvédelmi bizottságok is kezdték szárnyukat bontogatni. Egyébként mindennél fényesebben bizonyítják a tűzrendészet és tűzoltási munka fejlődését a statisztika adatai, melynek tanúsága szerint 1954 óta a tűzesetek száma és kárértéke – 1955-öt kivéve – csökkenő irányzatot mutat. (1957-ben pl. egyetlen ipari jellegű tűzesetük nem volt!)
Ma már nincsenek alapvető problémák
S mi a helyzet jelenleg? … Nemrégiben, március 21-én a tűzrendészeti alosztály vezetői, a város és a Dunai Vasmű s a különböző helyi vállalatok és közületek vezetői, képviselői közös értekezleten beszélgettek a város és a Vasmű tűzrendészetéről, s értékelték a jelenlegi helyzetet. Mint az értekezleten is kiderült, ma már nincsenek alapvető problémák a város és a gyár tűzrendészeti és tűzvédelmi helyzetét illetően. Ha a megelőző tűzrendészet nem is vált még társadalmi üggyé, de már többé-kevésbé ott él az emberek 60-70 százalékában, foglalkoztatja őket, törődnek vele. Persze, azért még nincs minden rendben… Gyakran fogaskérdés pl. a nagyobb beruházást igénylő tűzrendészeti előírások megoldása. Egyes helyeken – főleg a Martinban és az Energia-gyárrészlegnél – bizonyos lemaradás mutatkozik a határozatok végrehajtásában. E két helyen – és ez jellemző – igen rossz a tűzoltóság és a gyárrészleg-vezetők kapcsolata. Megmondjuk őszintén: jobb lehetne az érintkezés az alosztályparancsnok és a Vasmű vezetője között is. Emellett sok kívánnivalót hagy még maga után az alosztály megelőző tűzrendészeti propagandamunkája is…
A meglévő fogyatékosságok – különösen, ha azt az óriási fejlődést nézzük, amely pár esztendő alatt Sztálimvárosban általában, de tűzrendészeti vonatkozásban is végbement – nem minősíthetők alapvetőeknek. Mégis, mivel jelenleg minden bizonnyal gátolják a további fejlődést, megszüntetésük parancsolóan áll a Vasmű vezetői, de elsősorban a tűzrendészeti alosztály kollektívája előtt. S mint annyi egyéb mással, ezzel is tartoznak annak a városnak és gyárnak, mellyel együtt fejlődtek és erősödtek, s mely pár év alatt olyannyira a szívükhöz nőtt…
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
