Kortárs – 1967. április
Dunaújváros építészeti problémái
– Hozzászólások Szíj Rezső cikkéhez –
Kathy Imre
Már az elején elnézést kell kérnem azért, ha mellébeszélek, vagy talán helyesebben másról is beszélek. Szíj Rezső eléggé mélyrehatóan feltárta a várossal kapcsolatos problémákat, ehhez biztosan sok történeti anekdotát lehetne még hozzátenni, de az mit sem változtatna azon a nem valami pozitív képen, amit cikkében felvázolt. Dunaújváros már megvan, olyan, amilyen, sokat már nem változhat, hiszen fejlődése nyilvánvalóan mérséklődik, hogy jobbulna arra még kisebb a lehetőség, mert utóbb is inkább romlott, ami a kapkodásnak, a túlzott jobbítási igyekezetnek a következménye. Dunaújvárosnak nincs karaktere, induláskor sem volt, éppen ez az alapvető meghatározó hiányzott belőle, utólag megadni neki, ez gondolom olyan vállalkozás lenne, mint az embereknél hetvenéves korban kezdeni a jellemformálást. “Szocialista város” így is szokták nevezni. Őszintén szólva én nem érzem városnak. A város mivolt meghatározása máig sem egyértelmű, de adott esetben a helyszínen járva szinte egyértelműen meg tudjuk állapítani egy településről, hogy város-e vagy sem. A városiasság jellemzésére igen sok meghatározót szoktak felsorakoztatni, ezekből Dunaújvárosban szinte mindből, többszöröse van annak, mint sok egyértelműen városnak elismert településünkben, mondjuk Egerben. (Ilyen meghatározók pl. közművesítés, különböző magasabb rendű szolgáltatások, közlekedési ipar, lakásmilyenség, egészségügyi ellátás stb., stb.) Ezekből mind több van (persze sok fontos hiányzik is) mint máshol, pl. csak érdekességként, a szállodában – egyedülálló helyzet az országban – bármikor lehet szobát kapni, és mégis?… A “Szocialista” mibenlétet mindmáig nem értem (talán sokan mások sem). Az ipar döntő szerepe tenné azzá, de kapitalista országokban van még iparibb város is, ez a meghatározás különben is sértené az ország többi települését ahol ilyen mérvű ipar nem képzelhető el, de lehet, hogy egyáltalán nem is lesz ipar. Az országos átlagnál magasabb szintű ellátottság (közmű, közintézmény stb.) tenné azzá, de őszintén szólva ez egy kicsit éppen ennek az átlagnak a rovására történt így. A benne lakó emberektől válna azzá, ez rossz ízű kivételezést jelentene azokkal szemben, akiknek mostohább körülmények között kell dolgozniuk. Amennyiben ez csak annyit jelent, ami ma nálunk épül az szocialista, mint ahogy kapitalista az ami egy kapitalista országban épült, akkor még elfogadható, de nincsen értelme. Amennyiben azonban ez egy olyan színvonalat jelent, amit majdan minden településünkben el kell érni, akkor megtévesztő, mert ennek a “városnak” sok olyan alapvető műszaki és egyéb fogyatékossága van, hogy ebből a szempontból példaképnek tekinteni hiba lenne. Olyan korszerűtlenségek (sőt szakszerűtlenségek), találhatók itt, amelyek a létesítéskor már világszerte túlhaladottak voltak, de azóta a nem túlságosan korszerű szemléletű hazai városrendezés is meghaladta azokat. Ezeknek a meghaladott elveknek a megdicsőülése pedig feltétlenül ártana városépítésünk mai gyakorlatának és jövőjének.
A legalapvetőbb hiba természetesen az volt, amikor egy végzetes politikai meggondolás alapján az eredetileg kijelölt helyszínt, Mohácsot feladták. (Úgy látszik történelmünk allergiás Mohácsra.) Milyen lehetőségektől esett el egy város, amely előtt egy pillanatra felsejlett a nagyvárosi fejlődés lehetősége?! Milyen lehetőségektől esett el egy országrész, lakosságával együtt, amely előtt megcsillant (“Mohács” után először és utoljára) egy nagytávlatú ipari fejlődés lehetősége?! Micsoda lehetőségektől esett el az egész ország, amikor itt egy a mostoha történelemből adódó súlyos gazdasági egyenetlenséget tehetett volna jóvá az egész ország javára, arról a jelentős együttműködési lehetőségről nem is beszélve, ami itt természetesen adódott volna abból a körülményből, hogy a határokon túl is messze távolban nem található komolyabb ipari bázis (nehéziparnak pedig a lehetősége sem). Amilyen mértékben indokolt és országos jelentőségű lett volna a Mohácsra helyezés, olyan mértékben indokolatlan és értelmetlen (mindegy melyik kukoricaföldre) a jelenlegi hely.
Budapesthez közel lévén egészen szűk környezetén túl semminemű vonzásszerepe nincs. A főváros mellett mindig jellegtelen “vidék” marad. A magas löszfal, amely – mint Szíj Rezső említette -, igen kedvező lehetőséget biztosított volna a város térbeli megjelenéséhez és mint tudjuk igen sokba került, talán örökre elvágja annak a lehetőségét, hogy vonzását a Duna túlpartjára is gyakorolhassa, pedig ez talán nem is érdektelen.
Na de Dunaújváros a jelenlegi helyén van, ott kell vizsgálni, ha … nélkül, a legfőbb hibája pedig nem abból adódik, hogy az utcái egyenesek vagy görbék, hogy szélesek vagy keskenyek, hogy a házak szoc.reálok vagy „modernek”, a lakások kicsik, vagy nagyok, rosszak és jók, alacsonyak vagy magasak stb., stb. Ezek önmagukban lehetnek mind igen fontos tényezők, de én már láttam igen jó városokat, amelyekben kizárólag egyenes utcák voltak, de olyat is, amelyikben éppen ellenkezőleg, csak görbék voltak. Láttam igen szép és jó széles utcákat, ugyanilyet keskenyben is. Láttam igen szép és jó városokat, amelyekben voltak kicsi és rossz lakások is, láttam modern házakból épült pocsék és rossz város-városrészt, és le merem írni, el tudom képzelni, hogy egy szocreál házakból álló város is lehetne jó, sőt, Isten bocsá’ még szép is (persze egyelőre tudjuk nélkülözni). Az alaphiba az, hogy Dunaújváros mindezeknek az önmagukban se nem ilyen, se nem olyan tényezőknek egy hallatlanul primitív és szellemtelen konglomerátuma, ahol ezek a tényezők a lehető legrosszabb arányokban és mértékben keverednek, a lehető legrosszabb körülmények között. Az összetartó szervező alapeszme hiányzik, amit nem pótolhat semmiféle belemagyarázás és semmiféle utólagos kozmetikázás, sőt, mint láthatjuk csak tovább növeli az eredendő káoszt. Jó példa erre az ún. központ, ahol minden út a kórházba vezet. Ez egyébként Dunaújváros egyetlen kiemelkedő építészeti alkotása, amelynek nyilvánvalóan az lett volna a feladata, hogy saját térbeli megjelenésével és tervezője (Farkasdy Zoltán) nevével értelmet és fényt vigyen a környező sötétségbe. Ez azonban nem sikerült, mert nem sikerülhetett (aki korpa közé keveredik…), mert minden szempontból értelmetlen cselekedet volt.
Az új dunaújvárosi kórház /1965
fotó: MTI/Percze Lajos
Elkészült Dunaújváros új kórháza
- Kórháznak nem a városközpontban van a helye.
- A központ kialakítás utolsó lehetőségét a helyet is elvette.
- A Duna felé fordulás, megnyitás utolsó lehetőségét is elfalazta
- A környezet sivárságát és színvonaltalanságát a kontraszthatással csak még jobban kihangsúlyozta.
- Saját térbeli értékeit is csökkenti az értelmetlen környezet. (A kórház tervezője ezekről nem tehet.)
Példázat a rossz szakácsról, aki értelmetlenül és aránytalanul keveri az étel alkotórészeit. A legjobb nyersanyagokból sem lesz jó étel a rossz szakács kezében, sőt… Az összehasonlítás nem méltatlan, nem véletlenül beszélünk szakácsművészetről. A sehonnan sehova nem vezető főútvonal (Vasmű út) sem nyer értelmet azzal, hogy a két végére egy-egy magasabb épületet tesznek, hogy mégis vezessen valahová. A szellemi vonalvezetése és irányultsága továbbra is megoldatlan.
Most veszem észre, hogy eredeti ígéretemtől eltérően mégiscsak belebeszéltem Dunaújváros valóságos problémáiba, de ezek talán már olyan elvi kérdések, amelyekkel átkapcsolódhatunk az építészet-városépítés (valójában csak építészet van) alapvető kérdéseihez.
Az építészet egy téves munkamegosztás következményeit szenvedi, különvált építészet és városépítés, de mivel ez utóbbi nem természetes képződmény és önmagát kevésnek találta, magába szívott egy sor kisegítő szak- és tudományterületet, (közlekedés, szociográfia, statisztika, közgazdaság stb.), amelyek aztán elnyelték, végképp megszűnt létezni – hiszen eredetileg sem volt -, mert ebben a tudományegyvelegben egy a százhoz arányban, semmi esélye nem maradt. Tudomány nem lett, hiszen csak jól, rosszul kombinálja a belészorult tudományok jó-rossz eredményeit (a legnépszerűbbet, divatosabbat mindig eltúlozva). Művészet mivoltát pedig az építészettől elszakadva természetesen elvesztette, ilyen irányú érdeklődéstől különben is elvonta a szemét eltakarítás módozataival való odaadó foglalkozás.
Az építészet pedig kezdeteitől fogva egységes, minden épület egy sajátos új térbeliséget teremt környezetében, a városépítés pedig ennek legmagasabb rendű formája, mert az ember legnagyobb arányú térbeli tevékenysége. Ezen nemcsak esztétikait értek, hanem az ember minden irányú tevékenységének, életvitelének optimális térbeli megszervezését, amiben természetesen benne van egy minden irányú használhatóságon túli magasabb rendű hivatása is. A legnagyobb problémák – nem véletlenül – éppen a városépítésben jelentkeznek, hiszen ez az a nagy keret amibe minden alkotásnak, sőt az embernek is bele kellene illeni, vagyis ennek kellene meghatározni az arányokat, mindennek a mértékét és milyenségét. Ez pedig éppen ezért nem lehet egy – akármilyen magas színvonalú – szupertechnikai alkotás, mert akkor nem töltheti be előbb vázolt magasabb rendű hivatását, ha még technikailag is alacsony színvonalú, akkor pedig különösen nem.
Sajnos, a városépítés áldozatául esett egy sor – bár a városalkotásban rendkívüli fontosságú – építészeten kívüli technikai- és szellemtudománynak. Az építészek – egy része lázadozva ugyan, nagyobb része egyenesen eszközzé válva -, tűrik ezt a külső nyomást. Ennek egyik, kétségtelen, oka az, hogy képtelenek úrrá lenni ezeken a külső erőkön. Ez csak akkor lesz lehetséges, ha az építészek képesek lesznek asszimilálni ezeket a jelenleg kívülről ható, de az építészeti alkotásban elhatározó jelentőségű tényezőket. (Ez a történelmi építészet nagy korszakaiban mindenkor így volt, többek között ezért is érdemes azt tanulmányozni.) Ezeknek csak az építészeten keresztül, építészeti megfogalmazásban szabad hatniuk, fel kell szívódniuk az építészeti közegbe, mint ahogy az élő szervezetbe átlényegülve felszívódik az eredetileg másmilyenségű táplálék. A nehézség itt abban van, hogy ezek az építészeten kívüli meghatározók megjelenésükben legalább annyira másmilyenek az építészettel szemben, mint amennyire másmilyen a táplálék az élő szervezettel szemben. Az építészet-városépítés pedig, éppen megosztottságából következően, jelenleg képtelen erre az átlényegülésre. (A példák azt mutatják, hogy erre jelenleg, világviszonylatban is csak néhány építész képes.)
Légi felvétel a városról /1964
fotó: MTI/Járai Rudolf
Ez annál inkább nehéz, mert ezek a külső tényezők szinte kizárólag tudományos jellegűek, vagy legalábbis tudományos köntösben jelennek meg, az ezzel együttjáró megmásíthatatlan képletekkel, szabályokkal, amivel eleve nyomást gyakorolhatnak a képletekkel, szabályokkal alig rendelkező építészetre. Az építészet-városépítés ugyanis nem tudomány, hanem egy sajátos alkotásforma, amely művészi, tudományos, technikai és egyéb módszereket egyaránt alkalmaz (ez nem jelent valami öszvért, ez sokirányú rendeltetéséből fakadó alapvető sajátossága) ezek viszonyított mértékére jellemző, hogy az építészet lényegi törvényszerűségei egyértelműen képletekbe nem foglalhatók, azok más sajátos módszerekkel közelíthetők meg. Ez az építészet számára feltétlenül hátrányt jelent a külső tényezőkkel folytatott harcban, a ma építészete-városépítése jelentős mértékben ennek az egyenlőtlen harcnak a korképe. Például a városépítésben direkt módon elsőrendű architektonikus meghatározóként jelennek meg olyan – bár rendkívül fontos, de mégiscsak – másodrangú külső meghatározók (légtérarány, benapozás stb.), amelyek illetéktelenül alapvetően formálják a város egyéniségét, holott ezeknek szinte észrevétlenül kellene helyes megoldást nyerni.
A korszerűség (modernség) értelmezéséből, illetve félreértéséből adódik a legtöbb hiba. A modernet (maga a szó is több értelmű, helyesebb tehát a “korszerű” kifejezés) ma általában valami feltűnő külsőség jelenti elsősorban, holott a korszerűség mibenléte éppen a tartalmi lényeg, a belső tulajdonságok korigényből fakadó újszerűsége. A külső forma csak mint e tartalmiság szerves alkotórésze lehet jellemző. Konkréten fogalmazva (pl. a lakás terén) ez azt jelenti (XX. sz.-i európai szinten), hogy a család létszámának megfelelően differenciáltan biztosítja a pihenés, a munka, a szórakozás lehetőségét egymás zavarása nélkül, kellően véd a kellemetlen külső behatásoktól (éghajlat), a külső és belső zajártalmak ellen egyaránt védelmet nyújt, a kor technikai színvonalán álló működő felszereltséggel rendelkezik stb., stb. Egy olyan lakóház tehát, amelyikben a felvonó nem működik, azután a lakás belső kialakítása nem ad lehetőséget az egymástól eltérő jellegű tevékenységek elkülönült gyakorlására, ezen túl az utcai zajártalmak ellen nem nyújt kellő védelmet, a lakások között kellemetlen áthallások vannak, technikai felszereltsége primitív – nem lehet korszerű még akkor sem, ha külső megjelenésében, formájában még oly “modern” is. Ugyanez vonatkozik egy nagyobb építészeti alkotásra, egy városra, városrészre (lakótelep?) is, amennyiben nem elégíti ki a korszerű igényeket. Tehát pl. a benne levő lakóházak korszerűtlenek, a közlekedése megoldatlan, a közszolgáltatások nem elégítik ki az igényeket, levegője egészségtelen stb. egyszóval működésében korszerűtlen. (Tele legyen bár, ma modern csodaszernek hitt toronyházakkal.) Ugyanakkor korszerű lehet egy olyan város, amelyik esetleg évszázadokon át épült, kívülről nagyrészt nem mutat – mai értelemben vett – korszerű építészeti formálást, de a városban a szolgáltatások, a lakásviszonyok, a közlekedés stb., stb. megfelelnek a korszerű követelményeknek. (A mai korszerű szemléletet éppen az jellemzi, hogy történeti szemléletű, nem áll eleve szemben a megelőző korok alkotásaival, hanem képes felismerni és értékelni a mindenkori korszerűséget, sőt, képes azt mai életkeretébe beilleszteni is lakás- vagy városméretekben is.) Egy város tehát attól korszerű – elsősorban -, ha használatban, működésében korszerű (mint a lakás is). Egy város korszerűsége, lakóinak életvitele között szoros kapcsolat van, egy város általában nem lehet korszerűbb mint lakóinak életvitele.
Új építésű lakóházak /1964
fotó: MTI/Járai Rudolf
Vasmű út 10-12-14 és Korányi Sándor utca 1.
Az építészetnek-városépítésnek több ezeréves múltja van. (A sumer városokban ötezer évvel ezelőtt magas színvonalú városi élet volt, vízvezetékkel, csatornázással voltak ellátva, még aszfaltozott (!) utcák is voltak.) A város-mivolt bizonyos ismérvei évezredek óta nem változtak, mások – állandó változásban vannak, de törvényszerűségük – éppen az igényváltozással való összefüggésük folytán – megfogalmazható. Ezek a változó igényszempontok (illetve ezek nem arányos értelmezése) okozzák a mai zavarokat. Ezeket az új szempontokat gyakran főmeghatározóvá léptetik elő (mindig vannak, akik esküsznek egy szempontra, illetve a változó időknek megfelelően mindig egy más szempontra), ezek okozzák a torzulásokat. Nincs tisztázva mi a változatlan, mi a változó, s az milyen arányú, illetve milyen irányú.
A korszerű városban pl. a térbeli viszonylatok lényegében mások mint a történetően más, ugyanakkor a mai épületek megjelenésében ez alig tükröződik, a városvetően más, ugyanakkor a mai épületek megjelenésében ez alig tükröződik, a várostervezés szinte egyáltalán nem vesz tudomást róla. A mi városi házaink lényegükben mindmáig ekletikusak, nem korszerű, (szabadon álló) térbeli viszonylatokra tervezettek, hanem síkokra, két síkra. Van fő- és hátsó nézete (homlokzata), így is nevezik, és van egy nem létező nézete a bütü, ez amolyan kellemetlen szükségszerűség. (Ez nem homlokzati probléma, ez alapvető, a használhatóságot lényegében érintő komponálási kérdés.) Mai városépítési gyakorlatunkban csak fellazított eklektikáról beszélhetünk. (A fellazítást néhány külső tényező, technológiai, egészségügyi stb. végezte, de nem az építészeten keresztül, nem építészeti fogalmazásban, tehát torzulást okozva a lakóházak terén is, hiszen azok többsége is kiterített és felszeletelt eklektika. Valóban korszerű térbeli szervezésű épületfajtánk alig van, ezért nincsen korszerű térbeli szemléletű várostervezésünk sem. E téren kölcsönhatás van odavissza.
Dunaújváros /1962
fotó: MTI/Járai Rudolf
Félreértés ne eshessék – miután sok szó esett korszerű térbeli megjelenéséről, térbeli formálásról -, hivatkoznom kell a korábban mondottakra, hangsúlyozva, hogy korszerű térbeli formáláson nem esztétikait értek elsősorban, hanem az emberi élet korszerű (tehát XX. századi igények és lehetőségek alapján álló) térbeli megszervezését lakás-ház-város méretben, amiben természetesen benne van az esztétikai is. A Nagyformáról, a teljes emberi élettérről-környezetről van tehát szó, amit talán nem teljes értékűen fejez ki a ma divatos környezet-esztétika szó. Manapság sokat írnak és beszélnek környezet-esztétikáról, látás-művészetről (gyakran olyanok is, akik nem tudják mi az), mialatt szemünk láttára pusztítják el az olyan értékeket, amelyek szűkebb vagy tágabb környezetben – elmélet előtti – valóságos, szemléltető képviselői és ingyenes propagálói ennek az elméletnek. Az elmélet nagyon fontos, de csak akkor, ha a valóságon alapszik, azt szolgálja. A valóságtól elszakadt szép szavak eddig minden konkrét esetben csődöt mondtak. Elég hivatkoznom a toronyházak (Duna-part, Margitsziget, Belváros) kérdésére, vagy az immáron permanens példára a Blaha Lujza térre, ahol a XX. századi technikával odavarázsolt feledtető “zöldségeskert” kisszerűségével csak még inkább emlékeztet arra, hogy volt jobb. Mondjam rá, hogy régimódi, elavult, ezeréves, nem mondhatom, mert ezer évvel, sőt ötezer évvel ezelőtt kitűnően csinálták, de még harminc évvel ezelőtt is jól csinálta minden kisvárosi kertész. A felületes és értelmetlen modernizálásra jellemző ugyanitt a Corvin költséges “korszerű” csomagolása. (Ezen az áron az aluljáró mozgólépcsős kialakítása valóban tartalmi korszerűség lett volna, s állítom látványosabb is.) Reméljük, hogy az itt tervezett további lépések módosulnak és a Rókus, mint a környék utolsó építészeti-városképi értéke és jellegadója végül is marad.) Az élet automatikáját a város fejlődésébe, formálódásába is be kell kapcsolni – helyesebben nem kell kikapcsolni -, mert ez a legjobb és legolcsóbb automatika.
Végül is egy-két következtetés. A városépítés elsősorban ne új városok építését jelentse, hanem a meglevők továbbfejlesztését, a korigénynek megfelelő értelmes átfogalmazását, a korszerű térbeli szervezés komplex értelmében. Nálunk jelenleg lakótelep-építés folyik a már említett külső tényezők nyomása alatt, nem hagyva érvényesülni a helyes összefüggéseket. Ez a módszer kétségtelenül egyszerűbb, néhány szabály (nem építészeti) ismeretében sémák alapján, egy sor más jellemzőt, meghatározót teljesen mellőzve. Ezek a kirekesztettek pedig éppen a tartalmi, lényegi jellemzők, amelyeket “Nagyforma” néven említettem, vagy korszerű térbeli szervezésnek neveztem.
Az építészetnek-városépítésnek végül is azonosulniuk kell eredendő értelemben, ugyanakkor el kell határolódniuk az egyre bővülő – de mint láttuk az építészetben jelentős szerepet játszó – más szakterületek, segédtudományok dzsungelétől, amelyben már-már elmerülni látszanak. Itt éppen fordított viszonyra van szükség, az építészetnek kell magába olvasztani ezeknek a más területeknek az eredményeit, irányítani inspirálni kell azokat, eredményeiket pedig szelektálni. Az építészet csak így nyerheti vissza eredeti értelmét és méltóságát.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
