Fejér Megyei Hírlap – 1992. április 25.
Régi feljegyzések az utakról
Kocsizási veszedelmek 1819-ben
A XIX. századi Fejér megye úthálózatáról Fényes Elek 1836-ban azt jegyezte fel, hogy a megye “országútjai jó karban tartatnak; s mindaz mely Mártonvásáron Velencén keresztül Fejérvárnak, s onnan Veszprémnek, vagy Nagy Kanizsának; – s mindaz, mely a Duna mentében Érden, Ercsin, Adonyban, Duna-Pentelén által Eszékre és Pécsre vezet, az országnak legjobb útjai közé számlálhatók.” Megfelelő utakra, azok karbantartására óriási szükség volt, hiszen a kereskedelem forgataga el sem képzelhető jó utak nélkül, másrészt az egyre megnövekedő postaforgalom is az utak karbantartását, illetve kiépítését sürgette. Ez időben a megye postaállomásai Ercsiben, Adonyban, Dunapentelén, Martonvásáron, Velencén és Székesfehérvárott bonyolították a forgalmat, működésük biztosításához is szükség volt arra, hogy a megye gondot fordítson az utak állapotára.
Székesfehérvár városa a XVIII. század negyvenes éveitől kezdődően foglalkoztatott útbiztost, melynek feladata volt a város útjainak, hídjainak fenntartására való felügyelet. Ugyanakkor kötelezővé tették a város polgárai számára az utak, hidak, töltések javításán való munkát. 1743-ban, és az azt követő években is szorgalmazták az úgynevezett közmunkán való részvételt. Akinek igásállata volt, az azzal tartozott megjelenni és az utak javításához anyagot szállítani, aki pedig nem rendelkezett fogattal, az kétkezi munkájával volt köteles hozzájárulni a város útjainak, hídjainak javításához.
Vlagyimir Bronyevszkij 1810-ben járt Székesfehérváron. Szerinte: “Székesfehérvár nem túlságosan nagy, de külvárosaival együtt eléggé kiterjedt, utcái szélesek, jól rendezettek. A főtér új módi szerint emelt kétemeletes házakkal épült be.” Más utazók véleménye jórészt eltért ettől, mint ahogy másként vélekedtek a város útjairól a fővárosi lapok tudósítói is. Ezek a vélemények jórészt közelebb álltak a valósághoz. Csatáry Ottó szerint 1840-ben a város “utcái rendesnek nem mondhatók.” Székesfehérvár szűk, kanyargós utcáinak elsősorban a burkolata volt az, amely komoly gondot okozott a járókelőknek és a fogatoknak egyaránt. “Lábficamító kövezetről” adtak hírt a tudósítások, arról, hogy az idelátogatók részére számos bosszúságot okoztak a város rossz útjai, másrészt különösen az esti órákban a kocsik zaja szerintük felverték a pihenni szándékozók nyugalmát.
Székes-Fehérvár: Főplacz /Rajz. Zombory Gusztáv
Magyarország képekben 1868
Érdekes módon már évszázadok mélyéről is vannak adatok arról, hogy a városban a kocsik zavarják a polgárok nyugalmát. Julius Caesar törvényjavaslata szerint “Mostantól semmiféle kerekes jármű nem bocsátható be a Város belterületére napkeltétől egy órával alkonyat előttig.” Az igaz, hogy a fehérvári polgár nyugalmát ilyen szigorúsággal soha nem védte törvény, de ismeretes, hogy már a XVIII. században kapuőrök és sorompóőrök vigyázták a városba vezető utakat. Az első kapuőrt akkor állították, amikor járvány behozásától tartottak, 1710-ben.
A reformkorban egyre inkább figyelmet fordítottak a városok útjainak állapotára. Számos írás jelent meg a fővárosi lapokban a vidéki utcák tarthatatlan állapotáról, amely különösen esős időkben okozott óriási gondot, s tette próbára az emberek tűrőképességét. Annak ellenére, hogy a városok gondoskodtak az utcák söpréséről, különösen vásáros napokon, de az összegyűjtött szemetet nem hordták el, meghagyták töltésnek.
A Pesti Divatlap 1848 tavaszán fehérvári tudósításában megjegyezte “e nemzet életünk múltjában olly történelmileg nevezetes helyről először is azt kell mondanom, miként sarából még egyszer akkorára lehetne tán nagyobbítani.” Más források arról számoltak be, hogy a XIX. század közepéig Székesfehérvár utcáit nem sikerült járhatóbbá tenni “a régi rossz kövezet még most is tart…”A város utcáinak rendezetlenségét említi Lukács Béla is, aki a Nagy Miklós által szerkesztett és Pesten 1868-ban a Heckenast-kiadónál megjelentetett Magyarország képekben. Honismertető Album második kötetében a következőket írta Székesfehérvárról: “A város, amelynek mintegy 18 ezer lakosa van, bel-, felső-, rácz-, tó-, és vízivárosra oszlik. Utczái nagyrészt szűkek és rendezetlenek; némi rendszeres építés és csinosítási hajlam csak újabb időbe vert itt tanyát…”
Székes-Fehérvár: Vörösmarty-tér
Magyarország képekben 1868
A korabeli források alig említenek olyan esetet, amikor az utak állapota miatt konkrét esetben valakit, akár gyalogosan, akár lovas kocsival baleset ért. Legalábbis az eddig feltárt adatokból nem tudunk számszerűsíteni. Mindenesetre tény, hogy nemcsak a városba vezető utak, hanem a kocsik szerkezete sem volt mindenben megfelelő. A XIX. században, 1819-ben jelent meg az a munka, amely elsőként hívta fel a figyelmet a személyszállító kocsik rossz szerkezetére, és sürgette azok megjavítását. Az „Oltalom a kocsizási veszedelmekben ” mindenesetre széles körű érdeklődésre talált, hiszen a biztonság, elsőrendű követelmény volt a hosszú utakon.
A XIX. században 1848-tól szórványosan, 1857-től rendszeresen vannak adatok arra, hogy Székesfehérvárott megkezdődött a személyfuvarozás, nemcsak a város területén, hanem a városból Pestre. Évekkel később a választék kiszélesedett. A személyfuvarozás mellett az árufuvarozás volt jelentősebb. Ebbe bekapcsolódtak a környékbeli falvak gazdái is, akik saját szekerükkel hozták az árut a fehérvári piacra. Mindenesetre a forgalom az évek során mind szélesebb lett és mind jobb utakat követelt. Ennek megfelelően a város út- és kövezetvámot szedett a városba érkező idegenektől és a bevételt az utcák kövezetének javítására fordították. Amint az a fentiekből is látható, tennivaló volt bőven, hiszen a város utcái közül a legtöbb sóderral, vagy zúzadékkal volt borítva, amely az utak teljes járhatatlanságát eredményezte esős időszakokban.
Az a kocsiforgalom, amely a város utcáján a XIX. században bonyolódott korántsem jelentette azt, hogy a forgalom megzavarta a város lakóinak nyugalmát. Annak ellenére, hogy a vállalkozók éjjel-nappal az utazni kívánók rendelkezésére álltak, még nem beszélhetünk nagy forgalomról, hiszen a városi polgár csak a legritkább esetben vette igénybe a bérkocsifuvart, akkor is inkább, ha a szőlőkbe vezetett az útja. Hiszen a fuvar nem volt olcsó.
Az eddig feltárt adatokból megállapítható, hogy az utak építése óriási erőfeszítésbe, anyagi áldozatba került a város számára, hiszen az útépítés, a megfelelő utak kialakítása soha nem tartozott az olcsó beruházások közé. A belváros útjainak alakítása volt az elsődleges feladat, hiszen az idegenek itt fordultak meg elsősorban, a városból kivezető utak minősége, annak ellenére, hogy az 1836-os adatok “az országnak legjobb útjai közé” sorolták a megye útjait, azok állapotát természetesen nem a mai mértékkel kell mérni.
Szilvágyi Irén
Vásárról hazatérő csizmadia /Lotz után rajzolta Jankó
Magyarország képekben 1868
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
