Csillag – 1954. május
SÁNDOR ANDRÁS
ÉN, AZ EGYSZERŰ VASÖNTŐ…
HOVATOVÁBB ODAJUTUNK, hogy rövidítési szótárt kell kiadnunk.
Az új élet teremtette új szervezetek és intézmények elnevezése rendszerint bonyolult és hosszú; a szavakból csak a kezdőbetűk maradnak meg és elszakadva a szó többi részétől, önálló társulásra lépnek, így keletkeznek a rövidítések.
A vasmű és a város történetében ezt a szót lehetett legtöbbször hallani: NEB.
Lépten-nyomon felbukkant a titokzatos három betű. Ha valamilyen Gulliverhez hasonlatos, messziről jött utazó elvetődött volna a mi városunkba, alkalmasint a bennszülöttek istenének vélte volna ezt a NEB-et. Mert mindennek az eleje és a vége ez volt: NEB. Aki megérkezett, azt először a NEB-hez küldték. Aki szállást akart, annak a NEB-től kellett kérnie. De legfőképpen pénzt kértek a NEB-től, sok-sok pénzt, százezreket és milliókat.
Az utazó megállapíthatta volna, hogy a NEB-et itt imádságaikba ás káromkodásaikba foglalták, mindenhatósága valószínűleg félelemmel töltötte volna el őt. Ezek után ideje, hogy felfedjük e rejtelmes és hatalmas bálvány kilétét, leleplezzük és feltárjuk a misztériumot. A NEB teljes neve: Nehézipari Beruházási Vállalat, ő a gazdának, a népnek itteni sáfára, pénztárnoka, a megrendelő, az építtető képviselője, minden építés legfőbb irányítója és ellenőre.
A Nehézipari Beruházási Vállalat első irányító irodája 1950-ben
A NEB…
Ennek a hivatalnak az élén egy kohómérnök állt, aki meg is szervezte magának a beruházó vállalat szervezetét. Messzetekintő és terveket kovácsoló ember, szikár és csontos, szemüvege hidegen csillog.
Az ő helyettese a vasöntő. Nevezzük vasöntőnket, mint a magyar népmese hősét általában: Jánosnak.
Nagyon izgalmas foglalkozás a vasöntőé. A darabos alaktalan ércből vöröses izzó, ragyogó szikrákat, csillagokat hányó, folyékony vasat önt, olyan iszonyú hatalmat tart a kezében, amely ha kiszabadulna, minden életet elpusztítana: a tüzet. Hej, ti morajló kohók, öntödék, érclávával teli kupolókemencék! Mily Hephaistosok és kyklopsok igazgatnak benneteket, mily Heraklesek, kik engedelmességre bírnak? Ti lobogó lángok, sistergő szikrák, kik éjszakánként, a napot megelőzve, bíborszínű hajnalt festetek az égre! Négyezerfokos hőség izzik a kemencében. Lángol a koksz, a vasérc birkózik a tűzzel. Mindig az érc marad alul. A lángok forró ostroma megolvasztja a vasat, amely elválik az erőszakos, rabtartó salaktól, s izzó folyamként fortyog, akár a tűzhányóhegyek lávája. A kemencében óriások, elemek csatáznak a vasöntő parancsára s ő, mint a hadvezér a távcsövön, úgy néz be a kemence színes üvegablakán. Amikor már szinte fehéren izzik a kemence belseje, mintha egy darabja volna a Föld rejtelmes méhének, vagy az életadó Napnak, akkor a vasöntő kezébe veszi fegyverét, a hosszú vaslándzsát, a “dugót”. Rohamra indul a vasért. Megostromolja a kemence falát. Mint mikor kinyitják a vadállat ketrecét, az oroszlánét, vagy a bengáli tigrisét, amely már ordítva tombol odabent és csattogtatja fogát, azt hinnéd menten darabokra szaggatja vakmerő gondozóját, de ennek egy szavára mégis megjuhászkodik, lehajtja fejét s akár kocsi elé lehetne fogni – ilyenek a kemence megnyitásának pillanatai is. Odabent zúgva, bőgve tombol a tűz, az izzó vas, amely egy perc alatt porig éget mindent, amit csak megérint s az öntő a vadállat előtt bontja a börtön falát. Az öntőcsatorna alatt tátottszájú üstök öblös, tátongó gyomra várja a világ legtüzesebb italát. S midőn a “dugó” áttörte végre a falat, megjelenik a vadállat körme, az első vékonyan kibuggyanó vascsepp, amely rohamosan dagad, duzzad s végül mint rohanó vaspatak, forró, lángoló tűzpatak árad végig a csatornán, tüzes, vörös csillagokat szórva zuhog bele az üstbe.
A vasöntő boldog ilyenkor, mint a paraszt, aki ott áll a friss tarlón és végignéz az aranyos kereszteken. Győzött.
A vasöntő minden nap érzi a győzelemnek ezt a diadalmámorát. János egy szerelmes rajongásával csüngött a szakmáján. Különös élettörténete van: minden máskép történt, mint szerette volna és élete csupa váratlan fordulat. Amikor született egy kiló nyolcvan deka volt és azt hitték, nem fog megmaradni. Végül is szélesvállú, nagyerejű ökölvívó lett belőle. Kisgyermek korában a bordélyos foglalkozás ragadta meg a figyelmét, és amikor inaskorba cseperedett, sok gondot okozott az apjának.
Nem akart tanulni. Nem tetszett neki semmiféle szakma. Cipésznek adták, egy napig se maradt ott. Asztalosinasnak állt, két napnál tovább itt sem bírta. Pék, nyomdász, szabó és még ki tudja, hányféle mesterség hívogatta, neki egyik se kellett. Már-már úgy látszott, hogy csavargó lesz belőle, amikor a nagybátyja, aki egy kis öntödében dolgozott, érte jött. Éppen volt inasfelvétel, elvitte. János nem igen akart kötélnek állni, megelégelte a szakmákat. A nagybácsi elcipelte.
Amikor beléptek a műhelybe, éppen öntöttek. János kelletlenül, ellenségesen, morcos képpel lépett be, aztán meggyökerezett a lába és fennakadt a szeme. Még a szája is tátva maradt. Életének eldöntő pillanata volt ez, mint a népmese királyfiának, amikor a néki rendelt szépséges leánykával találkozik. “Őt meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt.” – János beleszeretett az öntésbe. Még aludni se igen akart hazamenni. Többé nem lehetett elhúzni az öntödéből. Lám, mit tesz az emberi jókedv és akarat! Sokkal gyorsabban tanulta az öntés mesterségét, mint a többiek.
Így lett az ország egyik legjobb öntője. Ilyen elsőrendű öntő vagy négy-öt volt az országban. Jánosnak minden lehetősége meglett volna, hogy kiügyeskedje magának a leggondtalanabb életet, olyan munkásarisztokrata lehetett volna, mint a pinty. Pusztán az ügyetlenségén – vagyis emberségén, mert az akkori társadalom szóhasználatát alkalmazom, – múlt, hogy nem így történt. Mert Kispesten ugyan tudott magának otthont teremteni, mely immár harminc esztendeje megvan, de a családja éppen úgy a konyhában összehúzódzkodva élt, mint bármelyik segédmunkás-család. És János a szociáldemokrata félisteneknél is kegyvesztett lett, mondom, ügyetlensége miatt. Naiv, derűs kék szeme ugyanis mindig csodálkozva nézett, ha valahol szándékkal meghamisították az igazságot, és nem a pénzt szerette, hanem a szakmát, az öntést…
Mindig öntőmester szeretett volna lenni, de sohase lett. Éppen azért, mert az öntést szerette és nem a pénzt. Mindazonáltal igen takarékos ember volt. Sohasem adott ki pénzt fölöslegesen, igaz, hogy fölösleges nem is volt. De az a legfurcsább: nem ivott. Sajnálta rá a pénzt. De nem úgy nem ivott, hogy részeg nem volt soha, hanem egy csepp ital se ment le a torkán, csak akkor, ha már nagyon kínálták. Erről a tulajdonságáról úgy beszéltek, mint valami csodáról, az öntők ugyanis nem messze maradnak el a közmondásos kefekötőktől, ha ugyan meg nem előzik ezeket. Az öntödében ugyanis forróság van, a levegő tele porral, fémmel, szénnel, aki néhány órát az öntödében tölt, még másnap reggel is feketét köp tőle. De maga az öntő mesterség is erőfeszítést kíván, nem csoda, ha az öntők szeretnek sokat enni és inni. Aki öntődébe megy dolgozni, eleinte mindig lefogy, van úgy, hogy egy hónap alatt hét kilót is, csak később kapja vissza a súlyát és válik egészséges, edzett öntővé. Hogy a mi vasöntőnk hogyan lett mégis az ország egyik legjobb öntőjévé, amikor a szeszt és a dohányt tartják az emberi élet forrásának? Jánosnak, ha nem filozofálgatott is sokat, más volt a véleménye.
1945-ben már-már öntőmester lett. Most már szabad volt a levegő, gondolta, neki is felvirradt. Hanem aztán megint csak meghiúsult az álom. Megint az igazságérzet döntötte bajba. Az igazgatóság megtagadott bizonyos öntvényeket az akkori Weisz Manfréd-gyárrtól, a mai Rákosi Mátyás Művektől és János látta, hogy az öntvények legyárthatók. S mivel abban az időben tudvalevőleg kettős hatalom volt, kettős hatalom az üzemekben is. A WM kommunistái hozzá fordultak az öntvény ügyében.
És a vasöntő végrehajtotta első önálló tervét: az igazgatóság tudta nélkül elkészítette az öntvényeket.
Ebből nagy kavarodás lett, őt fegyelmi elé akarták állítani, de végül is az igazgatóság húzta a rövidebbet és a vasöntőből vállalatvezető lett.
Nagyot sóhajtott, mert az öntőmesterségnek megint búcsút mondhatott. Eddig nem érte el, most meg átugrott rajta. S ezentúl is az maradt a szíve vágya. Remélte, hogy egyszer visszakerül öntőmesternek. Mint vállalatvezető, minden idejét a kemencéknél töltötte. Nem tudott elválni az izzó vastól. Időről időre kérte, helyezzék vissza az öntödébe.
EGYSZER AZT HITTE, megtörténik, megdobbant a szíve, de elszomorodott, még messzebb került a vastól. A Nehézipari Központba helyezték. Ott irodai és szervezőmunkát kellett végeznie, majd elepedt az öntés után. Milyen a sors! Sokan irigyelték, szerettek volna a helyére kerülni, ő meg vágyódon tekintett a kemencék felé.
1948 vége felé jártunk ezekben a napokban. A vasöntőt a pártközpontba hívták. A hívás izgalmat okozott neki. Talán valamit rosszul csinált? Gondosan átnézte a munkáját, minden iratot rendbetett, hogy felelni tudjon, ha kérdezik.
– Vajjon miért hívnak engem? – kérdezte főnökét, fürkészően, pillantva a szikár arc és csillogó szemüveg mögé.
– Nem tudom – vonta meg a vállát közömbösen a főnök és mindjárt másról kezdett beszélni.
Vastagon megtömött dossziéval a hóna alatt ült a vasöntő a kádertanács szobája előtt. Mondták neki, hogy a kádertanács elé megy és ő találgatta, milyen is lehet egy ilyen kádertanács. A torkában dobogott a szíve és egyszer csak szólították.
Belépett. A teremben hosszú asztalt látott, pirossal letakarva és az asztal mellett hosszú sorban a kádertanács tagjai, kétoldalt. Az asztalfőn, a terem legvégén K. elvtárs, a KV tagja.
Rettentő zavarban volt. Alig találta meg a széket, amikor hellyel kínáltak, az asztal innenső végén, szemben K. elvtárssal.
– No, mi újság, B. elvtárs? – kérdezte K. és barátságosan mosolygott. A vasöntő is mosolygott és igyekezett valamit felelni, de a szó legszorosabb értelmében egy szó se jutott az eszébe. Még az se, hogy “köszönöm, semmi különös”. A többiek látták a zavarát és összenéztek.
– Még mindig úgy szeret önteni? – kérdezte újból K. elvtárs. A vasöntőnek most már megjött a szava. Bólintott.
– Nagyon. Legjobban a világon.
– Szeretne újra önteni? – kérdezte K.
– Szeretnék – felelte János és hirtelen nem tudta, mit gondoljon.
– Nézze B. elvtárs, mi nagyon szép feladatot szántunk magának, öntés lesz a vége.
K. egy pillanatra elhallgatott és mosolygott. Aztán befejezte:
– Úgy gondoltuk, hogy maga lesz a Dunai Vasmű egyik szervezője. Érti? felépít egy akkora vasművet, amelyben annyi vasat fognak önteni, mint most az egész országban együttvéve. Mi a véleménye erről? Tetszik magának a dolog?
János mosolygott, de úgy érezte, hogy egy szót se ért az egészből. Felépít… Építkezés… Minderről fogalma sincs, sohasem csinálta. Ha a párt mondja, tetszik. Mit lehet erre szólni?
– Tetszik… – felelte kicsit értetlen mosollyal, kerekre nyitva kék szemét.
– Akkor rendben van – bólintott K. elvtárs. – A főnöke továbbra is a főnöke marad. Hamarosan meg fogják kezdeni az előkészítő munkát.
Amikor kilépett a pártközpont kapuján és átadta az aláírt belépőt a kapuőrnek, egy percre megállt és körülnézett. Hirtelen nem tudta, hányadán van. Hóna alatt szorongatta a dossziét, amelyre egyáltalán semmi szükség sem volt és úgy látszik, most már végleg nem lesz szükség. Dunai Vasmű… Tudott róla, hogy lesz, olvasott róla, de hogy ezt ő fogja felépíteni! … Szent ég, hát sohase lesz már öntőmester? Csak legalább aztán, ha már felépítette, hagynák, hogy ott maradjon – öntőmesternek…
A főnöke, mielőtt ő egy szót is szólhatott volna, a maga nyers modorában így fogadta:
– No, megmondták neked?
A vasöntő meglepetten nézett rá:
– Meg … Hát te tudtál róla?
– Persze, hogy tudtam, akkor mindjárt lássunk munkához…
A “4-es utca” – a mai Május 1-utca, öt kockájának egyikében székelt az építkezés agya és szíve, itt volt a Vasöntő irodája is. Ezt a házat úgy hívták, hogy “négy kocka”, vagy másképpen “NEB-kocka”.
Abban az időben zöld volt a világ a nagy építkezésen. Nagyon erős tél szakadt Magyarországra, szüntelenül zuhogott és Dunapentele lösztalaja alaposan felázott. Még az “A”-úton is bokáig ért a sár, pedig azt már kora ősszel lebetonozták, hát még a négyes utcában! A “bivaly” előtt térdig merült az ember a sárba, a nagy teherautók agyig süllyedtek. Az állványokon bőrig áztak a kőművesek, sár és víz áradt mindenütt. Felülről hullott a víz bőven, de a föld mélyében egy csepp sem volt. A hatvan méter magasra feltöltött fennsíkon nem találtak ivóvizet. Sárban caplató lovacskák leszegezett fejjel húzták a nagy lajtokat, amelyek ivóvízzel voltak tele. A küzdelmes munka mellett sok szórakozást se találhattak az építők, csak ha rászánták magukat, hogy tengereken és ingoványokon át elvergődnek a hosszú és alacsony kultúrteremig a mindenesti táncra, vagy büffébe, amely a régi kis “NEB-palotában” rendeztetett be. Csakhogy ez is olyan kicsiny volt, hogy ha ketten be akartak menni, háromnak ki kellett előbb jönnie.
A mi vasöntőnk gondolatait egyetlen kérdés foglalta el: teljesítetni a tervet. Nagy lendületében kicsit elvétette a dolgot: inkább csak az anyagot és a papírt látta, az embereket nem. Nem jutott valahogyan az eszébe, hogy a tervet emberek teljesítik. Gyanakodva nézett az építkezés műszaki vezetőire. A munkás régi bizalmatlanságával úgy gondolta, ezek a “ravasz” mérnökök becsapják őt. És mert úgy vigyázott a rábízott pénzre, hogy még magától is megvont mindent, s ezt a szigorú önmegtartóztatást avval az ártatlan kék szemével megkívánta minden egyes embertől.
Az emberek meg, kubikosok, kőművesek, vasbetonszerelők, ácsok, segédmunkások háborogtak.
Még az volt a szerencse, hogy azt a magas, sovány motorszerelőt is ideküldték pártszervezőnek, aki fiatalember létére kivívta a győzelmet a szociáldemokraták egyik fellegvárában, a legnagyobb vagongyáriak egyikében. Turit nem a műszaki problémák, hanem az emberek érdekelték legjobban és igen jó füle volt neki arra, hogy meghallja, melyek a szív mélyében gyökerező hangok. Nemcsak most, már negyvenötben avval kezdte politikai pályafutását, hogy kikényszerítette a szociáldemokrata VB-elnöktől a hídműhely ablakainak beüvegeztetését. Turi hamarosan tisztában lett a helyzettel.
Közben kitavaszodott, kék lett az ég és a dunaparti akácerdők illata belengte az egész építkezést. Túl a Dunán, a kiskunsági rónák zöld szánt öltöttek, a négyes utcát immár aszfalt borította és a házak előtt – a NEB-kocsma előtt is – tarka virágágyak pompáztak. Május elsején avatták ünnepélyesen és a keresztségben ezért a Május 1-utca nevet kapta. Mai napig is így hívják és így is fogják hívni mindörökre, ha csak késői unokák egyszer meg nem változtatják a nevét.
SÁNDOR ANDRÁS: Egy sztálinvárosi utca születésnapja
A vasöntő még mindig fogához vert minden garast. Igaz, hogy az építkezéseken még mindig bosszantóan sok pénz úszott el hiába, a vasöntő ebből valamit megtakarított. Ha valaki belenézett a NEB páncélszekrényében őrzött könyveibe, mindig a “szociális” rubrikában látott tekintélyes költségcsökkentéseket. A vasöntő önteni akart és nem értette, miért nem akar közeledni az öntés napja, miért kell a tervezett augusztus 20-ról újra elhalasztani az öntöde avatását. Szeme előtt mindig a kész öntöde lebegett, képzeletben már látta a fekete szélfogókéményeket, amelyek élesen vágódnak bele a kék égbe, aztán még följebb emelte a szemét és már a kohó páncéltestét látta tornyosodni, mellette a léghevítő “kauperjeit” és nagyot sóhajtott. Csak az volt a baj, hogy ilyenkor mindig elnézett az emberek feje fölött, mert ő mindig csak épületekről, kemencékről álmodott, az emberek pedig a földön jártak.
Egy szép napon egyetlen tollvonással az 1952-es évbe tűzte a nagy üzletház felépítését, mondván, hogy az ráér, de az öntés nem.
Turi most már elhatározta, hogy észre téríti Jánost. Sokáig gondolkozott, mit tegyen. Honnan is szerzi be a vasöntő személyes szükségleteit? Nyilván a Népboltból, az egyetlenből, amely kétezer ember rendelkezésére áll. De hogyan? A titkárnő gondoskodik róla, vagy úgy, hogy elküld egy kifutófiút, vagy pedig közvetlenül az üzletvezető révén… Turiban sötét gyanú ébredt: a vasöntőt körülveszi egy gyűrű, amely elszigeteli az emberektől, osztályosaitól! Figyelmesen kiszolgálják, csak éppen a munkásokkal nem engedik beszélni. Ezért nem tudja, hogy az emberek munkateljesítménye kisebb, mert nincs szórakozási lehetőségük, mert egyetlen Népboltban kell órákhosszat ácsorogniok, mert… és így tovább! No, megállj, te takarékos vasöntő, kiszabadítunk ebből az andalító gyűrűből!
Az elhatározásra a végső lökést egy telefonbeszélgetés adta meg Turinak. Az egyes kockában volt, a magasépítők kettes számú alapszervezetének helyiségében, amikor lélekszakadva berengett az agit-prop titkár.
– Feri, azonnal gyere, a Rákosi-titkárság keres telefonon!
Turi kapta magát és futott. Leült az asztalhoz és fölvette a kagylót.
– Turi elvtárs? – kérdezték a vonal másik végén.
– Igen, én vagyok, szabadság!
– Egy pillanat, kapcsolom Rákosi elvtársat!
Turinak elállt a lélekzete. Minden csepp vér leszaladt a fejéből. Rákosi elvtárs? Hirtelenjében mindent elfelejtett, azt se tudta, hogy az apját hogy hívták. Nem tudta, a kagyló zúg-e, vagy a feje. A másodpercek úgy múltak, mint az évek.
Végre felhangzott az ismerős hang. Az a nyugodt, barátságos, jól ismert hang.
– Turi elvtárs?
– I-igen…
– Szabadság, itt Rákosi…
Turi felállt. Olyan önkéntelen mozdulat volt, hogy nem is tudott róla.
– Szabadság, Rákosi elvtárs!
– Mi újság van maguknál?
Turi összeszedte magát. Pattanásig feszült minden idegszála.
– Most szervezzük az augusztus 20-i versenyt…
– No jó. De most azt mondja meg, megvan-e már a piac?
Turi ijedtében majdnem kiejtette kezéből a telefonkagylót. Megfordult vele a világ. Piac? Még az üzletházat is el akarják halasztani…
– Még nincs meg, Rákosi elvtárs… Még vitatkoznak az összegen, a főorvos követelményei túlságosan sokba kerülnek…
– Ez pedig nagyon fontos dolog, Turi elvtárs! Hol szerzik be most a dolgozók a zöldséget? Lehet ott friss gyümölcsöt kapni?
Turi tudta, hogy mindez naponta elhangzik az emberek ajkáról, de sokszor ő is hajlandó volt az ilyesmit a demagógia rovatba írni. Most pedig Rákosi elvtárs kéri számon…
– Hát… Ez most… Még nehézségekbe ütközik… Amilyen gyorsan csak lehet.
– Nagyon gyorsan, Turi elvtárs! Hány közért van ottan?
– Ebben a pillanatban csak egy…
– Hogy’ tűrhetik ezt maguk? Turi elvtárs, ezen sürgősen változtatni kell. Élelmiszer, friss gyümölcs, zöldség bőven álljon rendelkezésére a dolgozóknak. Új boltokat kell nyitni és sürgősen megszervezni a piacot. További jó munkát kívánok, sok sikert. Szabadság!
– Szabadság, Rákosi elvtárs…
Turi letette a kagylót és lehuppant a székbe. Az öklével megtámasztotta a homlokát és megcsóválta a fejét. Milyen szégyen!
Nagy a forgalom a Vasmű Népboltjában.
A KIS FEKETE VAUXHALL kigördült a Május 1-utcai állomáshelyről. Túuri félszemmel a mellette ülő vasöntőre sandított. Irány a gyárépítkezés, – és ezúttal csak látszólag… Már kész terve volt. Az ötös kocka kapuja előtt hirtelen megszólalt:
– Te, János, most megint lehet citromot kapni. Nem akarsz venni?
A vasöntő szórakozottan felriadt:
– Citromot? Az nem volna rossz… A gyerekeknek…
– Akkor mehetnénk a Népbolt felé – mondta Turi olyan közönyös hangon, ahogyan csak képességeiből telt.
– Rendben van, Tóth elvtárs, a Népboltba megyünk előbb! – szólt a vasöntő a gépkocsivezetőnek, teljesen elfeledkezve róla, hogy a titkárnő gondoskodásából este már a lakásán úgyis várja két-három darab citrom.
Tóth elvtárs jobbra tekerte a kormánykereket és a kocsi befordult az A-útra.
Turi az órájára nézett: hat óra múlt öt perccel, éppen a legalkalmasabb idő. Egy órával lefúvás után…
A téren hatalmas zsúfoltság és lárma fogadta őket. Sorban indultak a ponyvás teherautók, amelyek a környékén lakókat szállították haza. Valóságos csoda, hogy naponta nem történt szerencsétlenség. Az emberek és autók olyan ügyesen cikkáztak egymás között, hogy még a két római mérföldkő is csodálkozott, amely némán állt a hármas útkereszteződésen, egy kis földkupacon. A kis Vauxhall is akrobatikus mozdulatokkal keringett az embertömegben, s a vad TEFU-kocsik között, amíg odakanyarodott a Népbolt elé.
Egy fehérre meszelt barakkot rendeztek be Népboltnak. Hosszú ideig magának a helynek a jellegét is megadta ez a barakk-Közért; az autóbusz-megálló neve is “Népbolt” volt. Ma már Béke-tér s az újak nem is tudják, hogy az “ős-sztálinvárosiak” ma is, ha a kalauznő kiáltását hallják: “Béke-tér!”, – magukban azt mondják: Népbolt. Mert azokat az időket sohasem lehet elfelejteni.
Az út felől fakerítés állott és a kerítésen kapu. Ezen a kapun át lehetett járni az udvarra, ahol örökké rakodtak, ládákat, csomagokat, dobozokat, meg mindenfélét. Az udvarról nyílott a bolt ajtaja. Még világos volt, nyüzsgő tömeg hullámzott a szűk kapun ki és befelé, taszigálódva, nyomakodva, nevetve kurjongatva, káromkodva. A vasöntő mellett egy tarkasálas koma ölelgetett egy szemérmetesen kuncogó leányzót. A pult ellőtt s a pénztáraknál hosszú sorok álltak és a levegő tele volt méreggel, feszültséggel, káromkodással.
– Ide is jöjjön már, az anyja úristenit magának! – Úgy robbant a kiáltás, mint az üveg nyalkából kivágódó dugó, ha a pezsgő bor eléri forrpontját. Nyilván a kiszolgálónak szólhatott, aki leírhatatlan feleletet adott. Azután hozzátette:
– Álljanak sorban türelemmel, mert nekem is csak két kezem van…
Egy asszony panaszkodni kezdett:
– Az istenit ennek az egésznek, aki kitalálta!… Az ember egész nap dolgozik és akkor avval tölti az estéjét, hogy itt sorban áll!
– Az, hogy a rosseb egye meg! Egy kiló kenyérért három óra hosszat kell sorban állni… Először a blokkért, aztán a pénztárnál, aztán a kenyérért…
Turi figyelte a vasöntőt, aki még mindig gondolataiba merült, fejében milliók villogtak. Tízmillió ide, ötmillió oda, onnan leveszünk hárommilliót az nem olyan nagy dolog… Szépen, nyugodtan, szórakozottan odament a pulthoz és természetesnek vévén igazgatói tekintélyét, citromot kért. A kiszolgáló nem is figyelt rá. Az üzletvezető azonban észrevette és nyaktörő tüsténkedéssel karon fogta:
– B. elvtárs, parancsoljon… Természetesen soron kívül… Hanem ebben a pillanatban észrevették az emberek is, hogy ő ottan sorállás nélkül kap blokkot. Egy néhány kis kúnképű ember odasüvített:
– Hé, szaki, álljon csak sorba maga is! Ott a sor vége!
– Igen, tessék sorbaállni! …
– Nincs kivétel!… Mi itt már háromnegyed órája állunk!
A vasöntő zavartan mosolygott és azt mondta:
– Hja, itt sorba kell állni…
Egy pillanatra eszébe jutott, hogy ő ma a mechanikai javítóműhely építkezését akarta megnézni, de azért odaállt a sor végére. Turira nézett, – nem volna-e jobb hagyni az egész citromvásárlást? De Turi csak állt nyugodtan és intett: állj csak be a sorba! Meg aztán őt is elkapta ez a népbolti légkör, a célkitűzésnek ez a különös kényszerítő ereje, hogy már csak azért is megveszem a citromot, ha már eljöttem érte.
A nagy építkezés igazgatója, a NEB agya és szíve, kinek szemöldökrándulását mérnökök és hivatalnokok serege leste és kedvét kémlelte, a titkárságon mindig finom, halk hangon érdeklődvén a titkárnőtől a főnök hogyléte és hangulata felől, mielőtt beléptek volna hozzá, sorban állt a Népboltban, munkaidő után, az emberek között, két darab citromért.
A munkások között egy igazgató.
A kubikosok, kőművesek, vasbetonszerelők, ácsok között egy vasöntő.
Eleinte méltósággal telten és türelmesen várt. Aztán egyre sűrűbben pillantgatott az órájára. Már megolvasta, hány befőttes üveg sorakozik a polcokon és milyenek; észrevette, hogy a birsalma közé egy körte keveredett. A pénztár jellegzetesen csattogott szünet nélkül ontva a lebélyegzett blokkokat.
Csak a sor nem akart előbbre jutni.
Előtte kiabálni kezdtek:
– Ne tessék oldalt beállni! Akkor aztán állhatunk itt reggelig!
– Ne szolgálja ki azt a jampecet, az anyja mindenit magának! Nem látja, hogy úgy állt oda?
– Fogja be a száját, apuskám! – replikázott a jampec, akinek a kiszolgáló úgy látszik, barátja volt.
– Mit mondtál? – az előbbi ember, jó, nagytermetű kubikos lehetett, kiugrott a sorból és elrántotta a pulttól a jampecet, akinek széles szombrerókalapja lerepült a fejéről. Utána szó nélkül a jampec is utána repült, akkora pofont kapott. Nem is csattant, – durrant az a pofon. Nagy kavarodás lett a dologból, nevetés, kiabálás, káromkodás.
– Rendőrt! Rendőrt!
– Kérem, becsukom az üzletet,mindenki menjen ki! – ordította kétségbeesetten az üzletvezető.
– Így nem szolgálunk ki senkit! – kiáltották a pult mögül.
A vasöntő, akiben a pofon előtt az ingerültség már ugyancsak magas fokra hágott, most megdöbbenten figyelt. Mindezt ő eddig nem látta. Hogy’ lehet ez?
Mögötte egy asszony szólalt meg, egyenesen neki:
– Maga is irodában dolgozik, szaki?
A vasöntő megfordult. Az asszony folytatta:
– Mert tehetnének valamit. Szeretnék egyszer találkozni a vezetőséggel.
– Miért akar találkozni a vezetőséggel? – kérdezte János.
– Hogy’ megmondjam neki, mit ér! Hát szabad ezt csinálni a néppel? Itt öli egymást a sok ember estéről estére, mert ez az egy nyomorult bolt van az egész telepen! Avval nem törődnek… Hogy az ember egy darab vajat szerezzen, órákig áll sorban… Így aztán legyen kedve dolgozni az ember gyerekeinek… Annak van igaza, aki egy órával előbb abbahagyja és eljön megvenni, ami kell…
A vasöntő ebben a pillanatban csak egyre tudott gondolni: sürgősen fölépíteni az üzletházat. Még ma visszavonja a rendelkezést. Azonnal hozzákezdeni… És ezentúl jobban megnézi, mi van lent, hát ez borzasztó!… Hogy ezért a két nyavalyás citromért… És verekedés is… Így legyen kedve dolgozni az ember gyerekinek. Van benne valami…
Van benne valami! Ha ő most nem igazgató volna, hanem egy egyszerű vasöntő, ő is dühösen menne be az üzembe másnap.
Igazgatónak kell lenni, de mégis meg kell maradni, vissza kell változni egyszerű vasöntőnek, mert csak akkor… Csak akkor érti meg, amit a többi, hozzá hasonló egyszerű munkás szól.
– Mindjárt találkozni fog a vezetőséggel – fordult az asszonyhoz, aki meglepetten nézett rá. Ő maga kiugrott a sorból és szemével egy ládát keresett. A kavarodás még tartott, a kiszolgálás megállt. Kiszolgálók és vásárlók egymást okolták.
– Mit csinálsz? – kérdezte Turi, amikor János egy felfordított ládát húzott a pénztár mellé.
– Rendet teremtek – mondta a vasöntő.
Felállt a lábára, körülnézett és erős hangon elkiáltotta magát.
– Csönd legyen!
A határozott felszólításra valóban csönd lett és mindenki ránézett. Az arcokon a harciasságot kissé enyhítette a kíváncsiság, vajjon mi lesz most.
– Kedves elvtársak! – kezdte a vasöntő. – Én az építkezés egyik szervezője, a NEB igazgatója vagyok.
Az arcok kissé elkomorultak, mintha a szidást várták volna az emberek. Éppen most kellett itt lennie az igazgatónak? Vagy ide hívták?
– … Engem nagyon megdöbbentett, amit itt láttam. Éppen negyven perce állok sorban két citromért és még mindig nem kaptam meg, ellenben itt verekednek a pult előtt…
A pofozkodó ember közbekiáltott:
– Ha Jancsinak sorba kell állnia, akkor Pistásnak is kelljen!
– … Ez így nem mehet tovább, szaktársak! Igaza volt annak a szaktársnőnek, aki mögöttem állt, hogy így nem lehet kedvvel dolgozni.
– Nem bizony!
Egy jól megtermett, kékoverallos leány kiáltott, az előbbi verekedés izgalmától kipirulva, szőke haját egy fejmozdulattal vetette hátra. Turi feszülten figyelt, hová lyukad ki vajjon János.
– … Ebben a dologban elsősorban mi, az építkezés vezetősége vagyunk hibásak. Én magam is. Hogy ezen változtassunk, nemcsak a piacot nyitjuk meg néhány napon belül, hanem itt, most ünnepélyesen megígérem maguknak, hogy augusztus huszadikára felépítjük az üzletházat, megnyitjuk az új nagy népboltot, amely nagyobb lesz, mint ez. Ha nem tartom meg az ígéretemet, vonjanak felelősségre!…
Turi közbekiáltott:
– Jól van, szavadon fogunk! – Úgy örült, majd kiugrott a bőréből.
– Majd meglátjuk, úgy lesz-e! – kiáltottak mások. Sokan tapsoltak.
Megnyugodtak a kedélyek. Azon az estén csodálatosan nyugodt volt mindenki a Népboltban, egészen kilenc óráig, a zárásig.
A még épülő Üzletház Dunapentelén, 1951. június 19.
Fotó: MTI/Kotnyek Antal
A vasöntő másfél hónapig minden nap kijárt az üzletház építkezésére is vigyázott, hogy egy nappal se maradjanak le az ütemtervtől. Vigyázott az ígéretére, az adott szavára. Mert olyanoknak adta a szavát, akik előtt sokkal inkább meg kell tartani, mint a régi embereknek oltáraik előtt.
Munkásoknak.
*
1951. AUGUSZTUS HUSZADIKÁN, délután 5 órakor a Május 1-utcán és az 1-es utcán áradt a nép az üzletház felé. Finomívű ablakaival, galambszürke falával, mint valami toronytalan templom, ott állt az üzletház a Május 1-utca végében. Városiasan lezárta az utcát, amely eddig valahogyan a végtelenbe futott. Homlokán neonnal világított betűk hirdették: “ÜZLETHÁZ”. Egy másik utca felé forduló homlokzatán – akkor még ott nem volt utca – a felírás: “BÉKE-ÉTTEREM”. Az emelet szép faburkolatú étterem, függöny az ablakon. Lent pedig két nagy üzlet népbolt és textilbolt. A kirakatok tele áruval, sonkák és szalámirudak között borosüvegek, nagy tábla csokoládék. Az emberek, akik annak idején ott a népboltban verekedtek, meszes, téglaporos overallban, foltos munkaruhában, izzadtan, dühösen most ünneplőbe öltözve boldogan kerülgetik az új üzletházat, bemennek a boltba, majd újra kijönnek és mosolyognak. Nem kiabálnak egymással, barátságosan szólongatják egyik a másikat:
– Nézze szaki, milyen szép…
A bolt előtt hirdetőoszlop. Szabályos járda van itt, ha az ember a félszemét behunyja, hirtelen egy kész városban érzi magát. Különös, mennyi ember számára elég augusztus huszadiki délutáni programmnak, hogy az új üzletházban gyönyörködik!
Dunapentele, 1951. augusztus 18. – Nyitás előtt a dunapentelei üzletház
fotó: MTI/Magyar Fotó/Bereth Ferenc
Fent az étteremben be’ sok ember szorong! A megnyitó ünnepség folyik: zenekar játszik, fővárosi művészek énekelnek, szavalnak.
S az egyik asztalnál ketten ülnek. A vasöntő és a motorszerelő. Turi nézi a jelenlevőket. A cserzett, szélfútta, esőcsapta arcokat. Hogy ez a fényes étterem is nekik épült.
János boldog. Mit is mondjon? Megtartotta a szavát… Avval az ártatlan, kék tekintetével mosolygósan és büszkén néz az emberek szemébe. Megmondta és itt van. Turihoz hajol és a fülébe súg:
– Látod, Feri, ez a proletárdiktatúra! Én, az egyszerű vasöntő elhatároztam hogy itt augusztus huszadikán üzletház legyen és most itt ülök a megnyitásán!…
*
TALÁN NEM ÁRULOK EL titkot, ha elmondom, hogy a Sztálin Vasmű első vasának öntése nem akkor volt, amikor az egész világ tudta. Gondolom, mindenki el tudja képzelni, hogy előzőleg próbaöntésnek is kellett lennie. 1951. november 7-én volt az ünnepélyes öntés, – éjszaka pedig a próbaöntés, amelyen csak egy kis csoport, negyven-ötven ember vett részt.
A próbaöntést is a vasöntő vezette le. Izgatott és átszellemült volt, – jószerivel nem is lehetett vele beszélni. Délutántól fogva az öntödében, a vadonatúj öntödében sürgött-forgott. Befűtötte a kupolókemencét. Szép vasat akart, nagyon szépet, s így a szokásosnál valamivel több párnakokszot rakott a kemencébe. Újra öntőnek érezte magát.
Bent, a kemencében izzott a vas. Az öntőgödör körül lángoltak az üstök, előmelegítés céljából fahasábok égtek bennük. A lángok rőt fénybe borították a kemence környékét és megvilágították a megilletődött arcokat. Akik ott álltak, valamennyien taposták azon a helyet a sarat és nem tudtak betelni a csodálatos látvánnyal: kemence izzik, vas olvad, daru csikorog, lánc és kampó cseng-bong a tegnapi puszta sártenger helyén.
Még Wolff Johannának, a főmérnöknőnek szemében is könny csillogott, pedig be’ sokszor csapott össze a vasöntővel! Most ő is a vasat várta, büszkén és meghatottan.
A vasöntő elérkezett ahhoz a pillanathoz, amelyet az emlékezetes kádertanács óta annyira várt. Még egyszer, utoljára benézett a kémlelő ablakon. Odabent szikrázó-fehéren izzott a pokol. A vas megolvadt. A hőfok megfelelő. Itt a csapolás ideje.
Kezébe vette a dugót. Beledöfte a kemencébe. Oh, csapolás pillanata! Oh, régen érzett izgalma az utolsó perceknek! Még egy rövidke töredéke az időnek és megjelenik a vas…
Turi összeszorított foggal mormogta, féllábbal az öntőgödör peremén állva, feszült ívben előrehajolva:
– Törd át… Törd át, – az utolsó fal az első vas előtt…
Mert ez nem akármilyen vascsepp lesz. Az első…
A vasöntő pedig bontotta ezt a falat, gyorsan és könyörtelenül s akkor… Érezte, amint a dugó átszalad a falon, belefúródik a folyékony izzó vastömegbe és maga is fényesen izzani kezd.
Kibuggyant az első csepp. Ragyogó, fehér vascsepp volt, a legeslegelső a Vasműben. Elragadtatott moraj futott végig az embercsoporton, a vasöntő nézte a vasat, amint egyre bővebb folyamban végigfolyt a csatornán, tüzes, csillogó szikrákat, vörös csillagokat hányva zuhogott az üstbe.
Felzúgott a kiáltás:
– Éljen Sztálin!
Miért Sztálint éltették önfeledten, miért az ő neve tolult az ajkaikra? Azt emlegették ebben a pillanatban, aki megtestesítette a szívbéli érzéseket, az örömet, akit szívből szerettek. Aztán rákezdtek az Internacionáléra.
A vasöntő pedig állt, nézte a vasat, és csalódott. Azt hitte, ez lesz a beteljesülés, maga a boldogság, visszatérés az öntéshez, egyetlen nagy szenvedélyéhez. De az érzés elmaradt. A vas igézete szertefoszlott és a szerteröppenő szikrákban a vasöntő újabb célokat látott ragyogni, amelyek jobban izgatták, mint az áradó vasfolyam. Nagy városokat, soha nem látott gépeket, nagyolvasztókat, erőműveket látott és hullámzó embertömeget, az öntöde országgá szélesedett s ő úgy érezte magát, mint a gyermek, aki azt hiszi, most fogja meg a lepkét, mely az utolsó pillanatban elszáll. A megelégedés, a nyugalom elszállt, riadtan döbbent rá, hogy ő is örökké újra szomjas, messzeségeket, ismeretlen távlatokat kutató nyugtalan emberré vált.
Mint viszontlátott, régvágyott szerelmest köszöntötte a vasat és egyben búcsúzott is tőle.
Gondolataiból a főmérnöknő riasztotta fel. Odalépett mellé és azt mondotta:
– No, ugye, hogy megcsináltuk? …
Büszkén mondotta a főmérnöknő és dicséretre, elismerésre várt. Most ne dicsérné a vasöntő, amikor olyan boldog…
A vasöntő körülnézett és azt mondta:
– Az acéltisztító fölött még nincs befejezve és ott is hiányzik néhány hill-lap… A vakolás is hiányos még…
Olyan tárgyilagos hangon mondotta mindezt, hogy maga is csodálkozott. A főmérnöknő csalódott volt és elkomorodott. Bosszús hangon felelte:
– Maga soha sincs megelégedve…
A vasöntő ránézett és kék szeme mintha tovább tekintett volna a messzeségbe. A főmérnöknőnek és kicsit magának is mondotta bölcs mosolylyal:
– Sohasem szabad megelégedni.
A daru lánca megfeszült és magasba emelte az üstöt.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
