Hírek a magyar népi demokráciából – 1953. június 6.
Kilencedik kerület, Úttörő-tér
Legéndi József – Ott épül Sztálinváros!
Valahányszor az Üllői-út, Mária-utca, Pál-utca táján járok, megrohannak gyermekkorom emlékei. A kapualjban zománctáblák hirdették, hogy koldulni és kintornázni tilos, hogy cselédek és hordárok csak a melléklépcsőt használhatják, valamint, hogy lármázni tilos. Ezenkívül volt egy egész sereg íratlan törvény: a “gangra” nem mehettünk, az udvarra nem mehettünk, egyáltalán semmit sem csinálhattunk. Hányszor megkergettek minket a Múzeum-kertben az erősebb gyerekek. Hányszor ránkkiabált a csősz. Hányszor odaadtuk volna mindenünket egy darabka játszótérért, tenyérnyi fűért, pár szál virágért!… A múltkor megint a Mária-utcában jártam. Gyerekek mentek az Üllői-út felé rollerrel és labdával. Ott játszótérnek kell lennie!
Megszoktuk, hogy lépten-nyomon uj játszóteret találunk. Huszonnégy óra alatt született a Nádor-utca melletti játszótér, gondos kezek virágot, padot varázsoltak még a poros, köves Alsóerdősorra is, homokozó van az Almássy-téren, hinta a Klauzél-téren; gyönyörű park lett a Vérmező. Mégis: szívdobogást kaptam a meglepetéstől és örömtől, amikor pár méternyire az Iparművészeti Múzeum hatalmas épülettömbjétől, a Kinizsi- és Köztelek-utcák között, megláttam a füves, virágos parkot, az apró fenyőket, fiatal lombos fákat és a táblát IX. ker., Úttörő-tér.
Az egyik sarokban a Knézits-utcai általános iskola negyedikesei rúgják a labdát. Lelkesen gyakorolnak, hogy, amint mondják, mire felnőnek, Puskás, Kocsis, Bozsík méltó utódai lehessenek.
– Mindig csak futballoztok?
– Nem mindig. Csak legtöbbször.
– Nem szedi el a labdátokat a csősz?
Álmélkodás. – Miért szedné el?
– Mit szoktatok még játszani?
– Építünk. Várat.
– És Sztálinvárost – szól közbe egy kékszemű, barnahajú kisfiú.
– Honnan tudod, milyen Sztálinváros?
– Mert láttuk. Éppen tegnap. Hajókirándulás volt – kiabálják kórusban. – Az iskolával mentünk. Megnéztük a házakat.
– Mi láttuk az öntődét is és a kikötőt.
– Olyan nagy hajón utaztunk… nagy fehér hajón. Egészen habos lett a Duna, amerre elmentünk. Láttunk hidakat, városokat. Mindent láttunk.
– Ha megnövök házakat fogok építeni én is ja az egyik kisfiú. – Mérnök leszek.
– Mi az édesapád?
– Lakatos a gyárban.
– Én orvos leszek… én mérnök… én is mérnök… az én apukám asztalos… az enyém vasutas volt, de meghalt.
– Én a világ minden iskoláját kijárom! – kiált egy szeplős, pisze kisfiú. – És tervezőmérnök leszek.
– Mit fogsz tervezni ?
– Nem tudom. Mindent.
– Olvasni szerettek?
– Persze. Könyvtárban is benn vagyunk – válaszolják öten is. A Timurt olvastuk, a “Légy jó mindhalálig”-ot, a Rejtelmes szigetet.
– Még moziban is láttam – teszi hozzá egy borzas fiatalember.
A tér Kinizsi-utcai oldalán rollerverseny van éppen. A homokozónál óvodások töltik meg apró vödreiket homokkal.
Egy nagyobbacska kislánytól megkérdem, mikor építették ezt a teret.
– Már régen – feleli elgondolkozva. – Lehet annak már…talán két esztendeje is.
Régen: két esztendeje. Két esztendeje még alig volt ház Sztálinvárosban. Két esztendeje még nem volt Petőfi-híd. Két esztendeje még nem volt betonút Budapest és Pécs között. És ha két esztendő is “régen” minálunk – akkor milyen mérhetetlen messzeségbe süllyedt a múlt, amikor félni kellett a csősztől és csak az álmok röppenhettek keresztül a gangok börtönrácsain. S a padlásfeljárók helyett igazi hajók és piros úttörővasút viszi a boldog utasokat, igazi erdőkbe, igazi folyókhoz tavakhoz és városokhoz és igazi hőstettek várnak valamennyiükre. S a tízéves kisfiúk kijárják a világ összes iskoláit és tervezőmérnökök lesznek, a kerek égvilágon mindent ők fognak tervezni is, meg alkotni is.
Fehér Klára
