Jelenkor – 1968. május
Álom – város – Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza /2022
MOCSÁR GÁBOR
Pajzán triptichon
/részlet/
CSINGILINGI
Egyik igen népszerű irodalmi folyóiratunk nemrégiben (kell, hogy emlékezzenek rá), vitát indított a modern építészet kérdéseiről. “Építészet és ember” – ez volt a vita címe, ha jól emlékszem. Mindenféle okos embereket megszólaltattak ebben a vitában. Ne vegyék dicsekvésnek, ha azt mondom, engem is felkértek, szóljak hozzá. Nem azért, hogy okos vagyok, hanem azért, mert köztudott, hogy úgyis mindenbe beleszólok. Gondolták ott a lapnál, hátha most véletlenül valami okosat mondok. Ők nagyon bölcsen tudják, hogy sok minden kitelik az embertől. Node, valóban, miért ne érthetnék én a modern építészethez? Nem vitás, az építészettel magával, konkrétan elég korán kapcsolatba kerültem, mert ha emlékezetem nem csal, legföljebb tízéves lehettem, amikor apám a balkezembe nyomta a rövidre fogott gyeplőt, a lóhajtó ostort pedig a jobbkezembe, s azt mondta: hajtsd körbe körbe. Én álltam a sártenger közepén, forogtam a saját tengelyem körül, így hajtottam magam körül öreg kehes lovunkat, így vágtuk, gyúrtuk-dagasztottuk – elismerem, konzervatív technikával – a sarat, amiből mi magunk aztán házunk falát felraktuk. Később kitanultam a vályogvetést, de egyéb módokon is (bunkerépítés, falbontás stb.) kijutott nekem az építőipari tevékenységből, nem részletezem, ennyit is csak jelzésképpen, hogy igenis, minden jogcímem megvan ahhoz, hogy hozzászóljak a modern építőipar problémáihoz, az emberről nem is beszélve.
Hozzá is szóltam. Mégpedig nem holmi szakbarbár módján, okoskodó zsargonnal teletűzdelt száraz és unalmas fejtegetést küldtem az említett irodalmi folyóirathoz, hanem – a közérthetőség jegyében – egy mélyértelmű, tanulságos történet elmondásával próbáltam megvilágítani a modern építészet és az ember kapcsolatának a lényegét. Legnagyobb megdöbbenésemre hozzászólásomat nem közölték. Sokfelé feltűnést keltett, hogy én nem szóltam hozzá, nem is lett semmi haszna a vitának, nem úgy, mint a többinek, amibe beleszóltam.
Teljesen elfogadhatatlan magyarázat kíséretében adták vissza a kéziratot. Olyasmit próbáltak nekem bebeszélni, hogy én (Én!) teljesen félreértettem a dolgot, ők ugyanis az építészet elvi és gyakorlati kérdéseiről akarnak vitatkozni, nem pedig holmi szexuális aberrációk mibenlétéről. Hozzászólásom – szerintük – nem visz közelebb a kérdés megértéséhez, mellékvágányra siklana a vita, ha az én hozzászólásomat közölnék. Próbáltam velük okosan beszélni, de oda se figyeltek, sőt azt mondták sokat sejtetőn (ismerős módszer!), hogy én csak hallgassak, mert már régen figyelnek engem, és észrevették, hogy nekem mindenről ugyanaz jut az eszembe, és ez már több mint gyanús, én csak hallgassak, örüljek, hogy élek. A kéziratomra bökdösve azt is felhánytorgatták, hogy tele van kétértelműségekkel, annyira, hogy az már nem is lehet kétértelmű, meg illetlenségek vannak benne, sőt, pornográfia, meg trágárság, úgy hogy éppen ideje lenne indítani valahol egy vitát azzal a címmel: “Trágárság és irodalom”.
Nem tudtam velük zöld ágra vergődni. Elhatároztam, nem vitatkozom velük, örökké csak vita, vita, vita? Meddő civakodás helyett inkább közkinccsé teszem a szóban forgó hozzászólásomat. Tessék, itt van, változatlan szöveggel. Döntse el a józan ítéletű olvasó, vajon nem az-e, aminek én szántam: hozzászólás a modern építészet elvi és gyakorlati problémáihoz?
Történetem hőse egy fiatalasszony. Csinos, természetesen, mert ha már fiatalasszonyt választ az ember, az legyen csinos, vállalkozó természetű, meg minden, ami belefér. Nos, ez a csinos, eleven kedélyű és vállalkozó hajlamú fiatalasszony – különös, de ha egyszer így van! – szerette a férjét. Ragaszkodott hozzá, s beérte vele. Nagy szó! Férjének rendes és jól fizetett szakmája volt, ami életüket anyagilag is biztonságossá tette, hiszen mindenfelé óriási építkezések indultak akkoriban, szükség volt a jól képzett kőművesekre, s a férjének éppen ez volt a szakmája. S hogy az asszonyka minél közelebb lehessen a férjéhez, ő meg a darukormányzást tanulta meg, ami tudvalevőleg nem megerőltető és pont nőknek való munkakör. Rendszerint sikerült is ugyanazon az építkezésen dolgozniuk, s ez még külön is kényelmessé, zavartalanná, mondhatnám, harmonikussá tette életüket. A férj szürke overállban, az asszonyka is feszesen rászabott kezes-lábasban ment a munkahelyre, karonfogva, hazafelé is együtt ballagtak, karonfogva és bizakodón előre tekintve, mintha a május elsejei plakátról éppen most léptek volna le.
Lakásuk azonban nem volt. Ahogy lenni szokott, cipésznek jó cipője, kőművesnek jó lakása nincs. Albérletben húzták meg magukat, de jó volt azért ez így is, mert egy ágyban aludtak, melegítették egymást, kevesebb tüzelő fogyott ezáltal. De azért szerették volna, ha egyszer már a maguk otthonában lakhatnának. Nem meglepő tehát, ha rövid és megértő eszmecsere után úgy döntöttek, hallgatnak a munkaerőtoborzók szavára, és elmennek Dunapentelére várost építeni. Jó kereseti lehetőség kecsegtetett, s főképp az a perspektíva ragadta meg a fantáziájukat, hogy a felépülő első lakásokba ők, maguk az építők költözhetnek bele, előnyben természetesen a családosok, nemkülönben a házasok. Így kerültek Dunapentelére, már az építkezések kezdetén. A férj rakta a falakat, az asszonyka a magasból kormányozgatta a darut – tisztára idillikus házasság. Megelégedésük tetőfokra hágott, amikor végre valóra vált az ígéret. Lakást kaptak.
Mégpedig a város leghamarább felépült utcájában, azoknak a házaknak egyikében, amelyeket “bivaly”-nak nevezett el a pentelei közvélemény, minthogy csakugyan hasonlítottak is ezekhez az ormótlan, lusta állatokhoz. Két utcasort alkottak a bivalyok, ezek a teljesen egyformára épült behemót lakóépületek. Munka után most már a maguk otthonába, az egyik bivaly egyik lépcsőházának második emeletén lévő kétszobás lakásukba térhettek haza.
fotó: Sándor András – Sztálinváros
Gizus azon a napon is – mert a férje Gizusnak becézte asszonykáját -, alighogy lemászott a daru kalickájából, sietett hazafelé. Az a feszesen rásimuló kezes-lábas volt rajta, amire már céloztunk az imént. Férje más irányból ugyan, de ugyanezen az időben tért haza bivalybeli lakásukba. A kezes-lábast szívesen viselte Gizus, mert lépten-nyomon tapasztalta, milyen hatása van annak az egyszerű ténynek, hogy a feszes nadrágban, járás közben ingerlően adja ki magát a csinos, kerek feneke. Amerre elhaladt, a félkész házakon dolgozgató férfiak hangos és zaftos és teljesen egyértelmű megjegyzéseket tettek rá, úgy látszik, megmozgatta a fantáziájukat a házak között ellépkedő asszonyka, és mindenfélék jutottak az eszükbe. Illetve, legyünk pontosak: mindegyiknek pontosan ugyanaz jutott az eszébe. Gizust ez nem keserítette el, sőt. Alaposan jóllakatta hiúságát, mert hogyne lett volna hiú egy olyan csinos, eleven fiatalasszony, mint ő? Mindenki arra hiú, amije van. Jól esett neki, hogy ennyire meg tudja mozgatni a férfiak fantáziáját. Olykor viharos jókedvre hangolta ez a sokféle megjegyzés, mert tudta értékelni, milyen előny az életben, ha valaki ennyire fel tudja piszkálni a másik nemet. Nos, épp ilyen felhangolt érzelmi állapotban sietett hazafelé aznap, vidáman és szeleskedve kapkodta piskótáit, ahogy formás lábait a munkájukat arra az időre félbehagyó dömperesek, kubikosok, kőművesek, betonozók és egyéb szakiparosok nevezték. Hangos megjegyzéseik, elismerő füttyentéseik valósággal kézről kézre adták Gizust, akit alaposan felajzott ez a magasztaló kórus. Alig várta már, hogy hazaérve, férje két erős karjával felkapja őt a levegőbe, mert így szokták kezdeni.
Ugyanezzel a vidám lendülettel perdült be az egyik bivaly egyik lépcsőházába, s vidáman, kettesével szökellve a lépcsőn, haladt felfelé a második emeletre.
Az ajtó előtt megállt, hogy szusszanjon egyet. Megpróbálta a kilincset – nyitva volt az ajtó. Ezt is így szokták: amelyikük előbb hazaér, nem csukja be kulccsal az ajtót, hogy a másik ne bajlódjon a nyitogatással, azzal se teljen az idő. Nyitva az ajtó, tehát a férje itthon van. Gizus beviharzott. A fürdőszobából jött valami hang, zörej: víz csurgott a csapból. Gizus benyitott. Rendkívül kellemes látvány várt ott rá. Férje, úgy látszik, kissé korábban jöhetett haza, mert már lezuhanyozott, és most kezd öltözködni. Az inggel kezdi. Két karja a magasban, s a fején át húzza magára lefelé az inget. Gizus – mert néha oktalanul is játékos a kedve -, nem bírt ellenállni egy fura ötletnek: ki kell használnia férjének azt a helyzetét, hogy az ingen nem lát át. Leguggolt férje elé, s megcsiklandozta a hasa alját. Ujja hegyét jobbra-balra mozgatta, mintha csengőt játszana, aminek az ütőjét jobbra balra lengeti. Kacarászva felkiáltott:
– Csingilingi!
És még egyszer:
– Csingilingi!
Aztán felnézett, mit szól férje ehhez az angyali ötlethez. Az öltözködő férfi gyors rántással magára húzta az inget, a feje kibukkant a gallér fölött, s egy vadidegen, ismeretlen, meglepetten bámuló férfiarc meredt Gizus megdöbbent arcára, melyre ráfagyott az iménti incselkedő mosoly. Gizus annyira megkábult ettől a váratlan döbbenettől, hogy valósággal megkövült, egyszerűen képtelen volt elengedni azt, amit fogott. S ebben a pillanatban a háta mögött iszonytató hang süvöltött fel. Asszonyi vad, dühös sikoly. A nő – nyilván ennek a vadidegen férfinak a felesége – vérig sértve tulajdonjogának megháborgatása miatt, dühének minden habját, indulatának minden átkát Gizusra zúdította. Hátulról belerúgott, a hajába ragadt, s a fürdőszobában egy pillanat alatt csörömpölő közelharc kavargott. Gizusra rászakadt a pokol, minden csúnyaságával. Valahogy kitépdeste magát az asszony kezei közül – a férfi mindvégig megbabonázottan, tétlenül nézte ezt a förgeteget -, megtalálta az ajtót, és lerohant a lépcsőn.
A bosszúszomjas feleség azonban űzőbe vette. A lépcsőház visszhangozva erősítette fel szitkozódását, az ajtók rebbenve megnyíltak, kíváncsi fejek kandikáltak ki minden fordulónál, minden lakásban szétáradt ez a fertelmes hangzuhatag. Gizus végre a földszintre érve, épp abban a pillanatban ugrott ki az ajtón az utcára, amikor feje fölött csörömpölve szétrobbant a lépcsőház üvegablaka: az üldöző feleség valamelyik fordulóban felkapott egy cserép muskátlit, odavágta, de csak az ablakot találta el. Ez sem akadályozta meg azonban abban, hogy kirohanjon az utcára, s ott is harsogva, süvöltözve szidjon minden cábár ringyó dögöt, aki az épülő új várost ellepte, s akik már arra is rávetemednek, hogy fényes nappal bemenjenek más tisztességes ember lakásába, és más tisztességes asszony férjének megrángassák a … s megmondta, az egész utca fülehallatára és szórakoztatására pontosan megnevezte, hogy az ő férjének micsodáját rángatta az az utolsó cafat, ami amott menekül már az utca végében.
A sajnálatos eset természetesen nem maradhatott titokban. A következmény akár tragikusnak is nevezhető: minthogy a menekülő Gizusra többen ráismertek, teljességgel lehetetlenné vált a helyzete a városban. Már, ha kilépett az utcára, és végigment az épülő házak között, mindenhonnan felhangzott az az átkozott csingilingi, képzelhető, miféle ajánlatok kíséretében, s elgondolható, a férje is miféle macerákat szenvedett végig a munkahelyén, a felesége miatt, a bosszút lihegő, bivalybeli feleség dühéről nem is beszélve: jó ideig nyomozott Gizus után, akit csak egyszer szeretett volna még a körme közé kapni. Vége szakadt annak is, hogy Gizus meg a férje kart karba fűzve sétálgassanak estefelé, – sötét felhő árnyékolta be a régi harmóniát, végtére is el kellett költözniök onnan, mentek más építkezésekre, ide-oda hányódtak, valakitől hallottam, azóta Gizus elvált a férjétől, sőt a második férjétől is elvált, most csak úgy él együtt egy termelőszövetkezeti nyugdíjas raktárnokkal, aki üti, veri, teljesen kisiklott az élete, és csak azért, mert Dunapentelén olyan átkozottul egyformára építették a házakat és a lépcsőfeljárókat.
Nos, ez volt az a történet, amelynek elmondásával hozzá akartam szólni az említett irodalmi folyóirat Építészet és ember című vitájához. Az olvasó most már maga is megítélheti, milyen szemellenzős szakbarbár volt az, aki azt mondta, hogy én (Én!) mellébeszélek a dolgoknak és hogy én (Én!) vagyok az, aki félreértettem a vita témáját és szándékát. Minden jórávaló olvasó megállapíthatja, hogy én igenis a lényegről beszéltem, és mindvégig építészeti szempontból világítottam meg egy sajnálatos eset tanulságait.
