Kritika – 1973. november
Ötszemközt Somogyi Józseffel
(A szeptemberben pergetett tévé-interjú fontosabb részleteit közöljük. Az elhangzott mondatokon csak akkor változtattunk, ha az olvashatóság ezt feltétlenül szükségessé tette.)
VITRAY TAMÁS: Hát elsősorban: hadd mondom, és ahol hibázom, ott lehet javítani… Tehát ugye 1916. június 9-én született Somogyi József, Félszerfalván, ami ma már Ausztriához tartozik. 1941-ben végezte a főiskolát, 45-től 63-ig a képzőművészeti gimnáziumban tanított, 63-tól mind a mai napig a főiskola tanára. 1954-ben Kossuth- díj…
SOMOGYI JÓZSEF: Pontosan fel vagyok derítve…
VITRAY: Nem a leckét mondom, hanem azt, amit mindannyiunknak tudnunk kell. 1954- ben kapta a Kossuth-díjat és 56-ban a Munkácsy-díjat. Nos, itt van az első kérdésem: jóformán egyedülálló eset, hogy a rangjában nagyobb díjat kapta először, és a Munkácsy-díj, ami szűkebben vett szakmai díj, de rangjában mégis kisebb, jött csak később…
SOMOGYI: Hát… én nagyon sokat gondolkoztam ezeken a… ezeken a díjakon; általában a díjazásnak a módján. Van egy olyan érzésem – lehet, hogy egy kicsit ünneprontó dolog, amit mondok -, hogy ezek a korai díjak nagy részükben devalválódtak…
VITRAY: Miért?
SOMOGYI: Hát ma már… ma már a fiatalabb korosztály, tehát a negyvenévesek, hogy úgy mondjam, tulajdonképpen nem hiszik el és nem tudnak erről a dologról úgy gondolkozni, ahogy ez valójában volt… Hiszem, hogy nem félreérthető, amit most én elmondok, de feltetted nekem a kérdést, pláne, hogy itt nem látok semmiféle instrumentumot, amellyel engem most képre vesztek, tehát egy picikét a gátlásom is oldódik, könnyebben is beszélek erről… Majdnem úgy, mintha csak veled lennék: – Én a Kossuth-díjat egy nagyon jelentéktelen kis dologért kaptam…
VITRAY: Koreai fiú, ez volt a mű.
SOMOGYI: Egy portrét mintáztam a művészeti gimnáziumba akkor járó koreai kisfiúról. Ha nagyon őszinte vagyok, nem volt ennek semmiféle politikai vagy egyéb tendenciája, vagy akkor divatos, mondjuk opportunista, mellékzöngéje… Nekem nagyon tetszett ez a ferdeszemű, szép alkatú, szépcsontú fiú, akit természetesen szerettem és együtt is éreztem vele… Tehát nem voltam én kívül azért ezen a dolgon, de elsősorban ő engem formailag fogott meg és ezért mintáztam róla egy fejet… Az én szívügyem akkor a Martinász volt. Ugyanerre a kiállításra beküldtem a Martinászt, beküldtem a Dózsámnak az első variációit, beküldtem ezt a kis koreai fejet. És tulajdonképpen, szerintem, a leggyengébbre kaptam a Kossuth-díjat…
VITRAY: Az indoklás hivatalosan mi volt?
SOMOGYI: Az indoklás kifejezetten erre szólt és – most már, hát persze, egy csomó dolog nyílt és ismert – voltak művészbarátaim, akik akkor ebben a bizottságban benne voltak, akik a Martinászra javasoltak. De nem engedtek a Martinászra Kossuth-díjat kapni, úgyhogy a Martinásznak, hát, egy olyan elég furcsa históriája van…
Erre a kis koreai fiúra kaptam a Kossuth-díjat, nem a Martinászra, és igen, az történt, hogy utána két év múlva vagy három év múlva, nem tudom pontosan …
VITRAY: 56-ban…
SOMOGYI: 56-ban, akkor csináltam egy kubikosfigurát, ami most valahol ott a Benczúr Gyula utcában áll, azt hiszem, a Magyarok Világszövetségének az épülete előtt – és arra kaptam Munkácsy-díjat. Olyan értelemben, hogy egy magasabb rangú kitüntetés után egy kisebb kitüntetést kap valaki, ebben én nem… ennek nem tulajdonítok semmi… jelentőséget…
VITRAY: Na, én csak a furcsaságát fogtam fel, amikor… olvastam…
SOMOGYI: Nagyon érdekes, hogy megkérdezed, mert amikor a Munkácsy-díjat kaptam, valaki akkor is megkérdezte tőlem, nahát, mi történt? – Hát nem lehet csak Kossuth-díjakban gondolkozni és nem lehet, azt hiszem, évente ismételgetni… Tulajdonképpen jobban örültem a Munkácsy-díjnak, ha ez most egy kicsikét hihetetlennek tűnik is, de talán az előzmények után…
VITRAY: … Indokoltabbnak érződött? …
SOMOGYI: Indokoltabbnak érződött és ha nem lettem volna konok, akkor a Kossuth-díj megtéveszthetett volna. Egy pillanatig nem hittem… még… – akik közel állnak hozzám tudják, hogy ez így igaz – még egy kicsikét bántam is utólag, hogy beküldtem a koreai fejet. […]
VITRAY: Hadd térjek át most akkor az úgynevezett köztéri szobraira. A Martinászról szó esett már. A Martinászt, úgy tudom, 1960-ban állították fel Dunaújvárosban. Aztán jött, ugye, a sokat vitatott Szántó Kovács-szobor Hódmezővásárhelyen, a Zrínyi Szigetváron – és hát a Dózsa-szobor… Na, most ha egy kicsit segítene abban, hogy végigmehessünk azokon a vitákon, melyek ezeket kísérték, legfőképpen, azt hiszem, a Szántó Kovács szobrát és a Zrínyi-szobrot…
SOMOGYI: … Annál kaptam a legnagyobb nyilvánosságot, a Szántó Kovácsnál.. .
VITRAY: De mintha a dunaújvárosi szobornál is lettek volna… – nem maguk a martinászok… -, de voltak, akik kifogásolták, hogy miért szakadt az inge a Martinásznak…
SOMOGYI: Igen… Hát ez még abban az időben volt…
VITRAY: Szóval akkor úgy várták volna el, hogy a Martinász csupán hősi fegyverzetben lépjen a köztérre?
SOMOGYI: Hát a Martinász, az tulajdonképpen nem is oda készült Dunaújvárosba… Dunaújvárosba már bekéredzkedett, hogy úgy mondjam… A Martinászt egy építész, Schall Jóska kérte tőlem ide a Soroksári Vasmű elé. Tulajdonképpen egy kicsit szimbolikus jelentőséget szánt a megújult Budapestnél, vagy a megváltozott társadalmi rendnek és hát Budapest egyik kapujában, itt a Soroksári úton szándékoztak felállítani. Na, ott nem engedték felállítani. Nem a művészeti szervek, hanem az akkori gyárnak az akkori igazgatója. Itt robbant először, hogy valami tulajdonképpen a széles társadalom felé… vagy legalábbis azoknak a hangadói felé… Nem hiszek úgy ebben, ahogy mondogatjuk: széles társadalom… – Szóval legtöbbször egy erősebb hangadó mondja, hogy én vagyok a széles társadalom, és a széles társadalom nevében nyilatkozik, holott a legszubjektívebb saját ízléséről vagy öröméről beszél… ő ott valóban akkor azt mondta, hogy: miért ilyen sovány, a szocializmusban, hogy képzelem. Szóval ez majdnem olyan volt… Volt egy olyan súlyos, nehéz időszak, amikor az Iparművészeti Főiskolán nem lehetett fekete vázát csinálni, mert á szocialista társadalomban – horribile dictu: egy fekete váza!
Somogyi József: Martinász, … a szűnni nem akaró martinász, vagy a zsiráfnyakú ember…
/Béke és Szabadság 1954
“Meddig kell várnom még a nyersanyagra?”
/Ludas Matyi 1976
– Hát no… szóval valószínű ez… ez akkor bosszantó volt; most visszanézve: komolytalanabb… De annyiban nem komolytalan, hogy át kellett élni. Tehát a művészetnek – nem a művészeknek, mert a művészek a társadalom gondoskodása folytán átélték, mert amikor a legparázsabb viták voltak is valami körül, az nem fenyegette az anyagi létünket. Tehát ez nem volt ilyen értelemben annyira életveszélyes dolog, mert azért mindig voltak, szerencsére, mondjuk a legfölsőbb szinteken olyan… olyan művészetpolitikusok, vagy vezetők, akik azért ezt a két dolgot…, tehát esetleg egy élesebb társadalmi ellenszenv megnyilvánulását nem realizálták rögtön abban, hogy: na most ennek a pasasnak nem merünk munkát adni, vagy nem tudom én mi… De akkor ezek keserű dolgok voltak… Ez aztán nagyon sok embert meg is zavart, mert legyünk őszinték: a Martinász … persze olyan nagyon nehéz dolog az embernek a saját dolgáról beszélni, pláne úgy, hogy most én valami rosszat mondjak rá… Szóval a Martinászt én nem tekintem többnek – szeretem, tehát szó sincs arról, hogy meg akarnám bántani azt a várost, amely annyi szeretettel befogadta, hogy én ettől valahol elhatárolnám magam – nagyon szeretem, az akkori életemnek egy darabja -, de tulajdonképpen nem tekintem többnek, mint a főiskola utáni első jelentősebb munkámnak…. Az első ilyen, hogy úgy mondjam, köztéri szobrom volt ez a Martinász, amit én bizony nagyon is meg akartam csinálni, nagyon is természetelvű akartam lenni, tehát egy kicsikét értetlenül álltam az egész …
VITRAY: …vita előtt…
SOMOGYI: … vita előtt…
VITRAY: Na, és hogy volt a Szántó Kovácsszobor körüli vitával? Jó volna, ha a hallgatóink tájékoztatására elmondanánk, hogv ott, Hódmezővásárhelyen, amikor a szobrot leleplezték, meglehetősen nagy vihar volt…
SOMOGYI: Te ez, egy … megint egy másfajta vita volt ám… Tudniillik Hódmezővásárhelyen nagyon nagy hagyományokkal rendelkező művészeti kultúra van. Az úgynevezett alföldi művészetnek napjainkban is nemesen megújult élete vagy tevékenysége folyik… – A Szántó Kovácsnál… én azt hiszem, részben formai dolgok voltak, amik a vitát kiváltották, mert általában a köztéri szobroktól az emberek elvárják, hogy azok nagyon művesen, felületükben is nagyon megdolgozottan, nagyon-nagyon… simulékonyan legyenek megmintázva… Tőlem ez teljesen távol áll, nem is tudom… annyiszor, annyiszor akartam már…
VITRAY: De hadd kérdezzek közbe: hibája-e egy köztéri szobornak, ha… – ez itt persze nem a legjobb megfogalmazás… – mégis: baj-e ha egy köztéri szobor, egy portré, tehát egy valaha létezett alaknak a szobra – hasonlít a modellre?
SOMOGYI: Nagyon jót kérdeztél, nagyon szívesen válaszolok erre. Ha az az ember, akiből köztéri szobor lett, olyan valaki volt, hogy szoborrá válhatott, úgy értem, hogy önmagában hordta a szoborrá, a monumentummá levés lehetőségeit, akkor természetesen nagyon jó, ha hasonlít. Nagyon sok ilyen…
VITRAY: Egy pillanat, ezt meg kell egész pontosan értenem… Tehát, ha maga az illető szoborszerű… szóval szép alakja is volt…
SOMOGYI: Nem biztos… Nem is szép alakot értek, nem is valami kitenyésztett szépségre értem, hanem… Nézd: kiből lesz köztéri szobor? Aki a nemzetben, vagy az irodalomban, vagy a művészetben, vagy a politikában – szóval valamiben kiemelkedő személyiség. Mondhatom most már tovább úgy, hogy egy monumentális valaki. Na, most, hogy valaki egy postamentumra felállva olyan monumentális atmoszférát sugározzon, mint amit a köréje gyűlt gondolat jelent, ennek plasztikai ára van. Hogy úgy mondjam, ennek megvannak a maga plasztikai… közhellyel élve… fogásai.
VITRAY: Ez már a hasonlatosság rovására megy?
SOMOGYI: Mehet a hasonlatosság rovására. Most én nagyon zavarban vagyok, de merem venni a bátorságot, mert magad szoktál magadra ilyen kis apró megjegyzéseket tenni…
VITRAY: Már tudom is, miről van szó!
SOMOGYI: Megengeded?
VITRAY: Tehát magyarul: ha én mint köztéri szobor állnék, kénytelenek lennének a művészek…
SOMOGYI: Tehát… ha te valahol egy monumentális szellem vagy … bocsáss meg … most nem tudom: hány centi vagy?…
VITRAY: 162.
SOMOGYI: 162 centivel nem lehet monumentális szobrot csinálni… Tehát annak most az az ára, hogy te egy… egy postamentumra felállhass és köztéri szobor lehess … hogy meg kellene változtatnom például a fejed arányát a testedhez. Tudniillik ez az egyik… Most ez egy kicsit komisznak tűnik, de…
VITRAY: … De ez jó, mert ezt most mindannyian megértjük…
SOMOGYI: Tehát meg kell bizonyos dolgokat változtatni, mert attól válik monumentálissá. A fejnek és a törzsnek az aránya például… a monumentalitás egyik lényege… a fejnek és a törzsnek az aránya… Érzelmileg ez néha bonyolult és nagyon nehéz… Mondhatnék nagy politikust, nagy forradalmárt is, akinek az emlékművével rengeteget kínlódtak a művészek szerte a világon, mert ő is alacsony ember volt… És emberközelben is van, tehát nagyon sokan vannak és élnek, akik még látták őt, vagy úgy vélik, hogy látták, tehát emlékeikben egy pillanatra felvillan – és egy monumentális alkatot kell belőle csinálni, egy sodró embert kell belőle csinálni. Annak ellenére, hogy lehet, hogy testi adottságaiban ez nem volt meg. A fejében volt!…
VITRAY: Van egy laikus ellentmondásom .. pontosabban a magamfajta laikus számára ebben, amit most hallok, van egy ellentmondás… Ugyanis az való igaz, hogy az emberek tudatában általában – maradjunk a Szántó Kovács eseténél – egy bizonyos “image”, emlékkép élt Szántó Kovács Jánosról …
SOMOGYI: Tehát felállították a maguk emlékképét.
VITRAY: Igen… Ez az emlékkép – itt volt, azt hiszem, a szobor körül is a vita -, ez az emlékkép egy idealisztikusabb, tehát egy nagyobb, egy derekabb, egy szebb, egy jobb kiállású embert őrzött meg. És a szobor, ha jól tudom, egy szikár, fáradt, elgyötört ember … És épp ez volt a baj: azt mondták, hogy nem ez a mi Szántó Kovácsunk… Tehát ez bizonyos fokig pont az ellenkezője …
SOMOGYI: Nem érzek én ebben a dologban ellentmondást. Egyrészt talán ott tennék egy kis osztályozást, hogy más az emberközelben levő emberről őrződött ismeret – tehát akit még ismertek… És más az évszázadok folytán esetleg kialakult emlékkép… Tehát emlékkép és ismeret. Az emlékképpel kevesebb baj szokott lenni, mert az már az életműből plántálódik a jelenbe, tehát a személyiségből, a szellemből. A jelenkor közelében levő viszont sokszor a testi ismérvből.
Na, most, a Szántó Kovács olyan feladat volt, hogy tulajdonképpen emberközelből nőtt monumentálissá a személye a társadalom számára. És még élnek az unokák vagy a dédunokák, akik ugyan nem látták őt, de őriznek róla egy-két kis amatőr fényképet, akár a bírósági tárgyalás fényképeit..
VITRAY: …És ez nem hasonlított a szoborra…
SOMOGYI: Nem is hasonlíthatott, mert még te nem láttál olyan parasztembert, vagy bárkit is, akit ha a bíróság megidéz – függetlenül attól, hogy ő tudja, miért idézik meg -, mégis valami gesztusból, akár önmaga megbecsüléséből és nem a bíróság megbecsüléséből – fel nem öltözik…
Tehát Szántó Kovács is felvette ünneplő ruháját, a kis gombos fehér ingét, szép fényesre vikszolt csizmáját, de nem ez volt a Szántó Kovács… Nota bene… hogy hadd mondjak még neked egy kedves kis sztorit ehhez, nem most árulom el… Amikor a nagy vita volt, a szegény Mihályfi nagyon a szívén viselte ennek az egész szoborügynek a sorsát…
VITRAY: … Mihályfi, a Magyar Nemzet fő szerkesztője…
SOMOGYI: … A Magyar Nemzetnek a főszerkesztője – és két vagy három év múlva felhívott engem Mihályfi Ernő és azt mondta: Gyere be, valami nagyon-nagyon érdekes dolgot fogsz tőlem kapni a Szántó Kováccsal kapcsolatban. – És előkerült valahonnét – a kezébe került, és nekem adta – egy egykorú felvétel: Szántó Kovács áll az emberpiacon. Dermesztően az én szobrom, mezítláb, feltűrt nadrággal…
Egy szobor, amelyet vita kísért: a Zrínyi Szigetváron.
Te, ezzel kapcsolatban hadd mondjak itt el egy tündéri kis sztorit!… Hogy hol lehetett a baj. Talán nem bántom meg a még élőket… Hát majd meglátjuk, hogy majd hogy lehet ezt a nyilvánosság elé…
Egyszer valamilyen kiállítás kapcsán Kádár elvtársat én kísértem végig a Műcsarnokban, utána, hát ugye, meghívtuk az irodába, megkínáltuk egy pohár kávéval… Nagyon meghatott ennek az embernek az a fajta figyelme, hogy még az én Szántó Kovács-vitámról is tudott. És amikor bejött, azt mondja: Na, nem irigyeltem magát azon a vitán – mondja ő. – És erről váltottunk egypár szót, és akkor a következőket meséli el:
Amikor a Váci Miska Kossuth-díjat kapott, elvitte a díjkiosztásra az édesapját is, és a szünetben bemutatta Kádár elvtársnak. Aki udvariasságból, vagy nem tudom miből megkérdezte: – Na hát kedves Váci bácsi, hát örül a fiának? Büszke rá? – Hát persze, hogy büszke vagyok, hát persze, hogy örülök, csak tudja, az zavar engem – mondja -, hogy annyit hazudik ez a gyerek! – Hogyhogy, annyit hazudik? – Hát tudja, mindig erről a francos szegénységről! Hát nem voltam én olyan ember, hogy ezeknek ne lett volna meg mindenük…
Persze, hogy a maga módján megvolt, biztos, biztos! – Na most én azt hiszem, hogy a formai vitán túl ez az érzelmi vita, hogy a… hogy a dédnagypapa mezítláb áll a város főterén – hát ez valami szörnyű dolog. És nem érzik meg, hogy attól, hogy mezítláb áll, attól, hogy nem ünneplő ruhában, attól önmaga; valamit leadva az unokák emlékében élő tárgyi igazából, mennyivel többet gyűjtött magába, mert tulajdonképpen részben egy osztályt képviselt, részben sok mindenről tudott vallani. Szándékom szerint legalábbis, szerettem volna erről a többről vallani…
VITRAY: A Fotográfia című magyar film voltaképpen egy kicsit hasonló témát pedz. Ebben arról van szó, hogy az emberek nem kíváncsiak igazán a valós arcukra. Nem a ráncos, nagyon vénséges vén anyókát akarják látni, hanem azt a retusált szebbet… Most a kérdésem az: nem kegyetlen dolog-e kiábrándítani az embereket?
SOMOGYI: Én azt hiszem, hogy itt a kisebb baj, hogy ha valaki ránéz a mai fotográfiájára, és azt mondja: hogy ez nem én vagyok! Ez az ember én vagyok? Ez még nem olyan kegyetlenség… Azt hiszem a kérdés akkor lenne bonyolult és nehéz, ha egy ilyen belső fotográfiát csinálnánk…
VITRAY: A közéleti Somogyi Józsefről szeretnénk hallani egy kicsit többet, hiszen túl azon, hogy a Képzőművészek Szövetségének elnöke, országgyűlési képviselő a VI. kerületben.
SOMOGYI: Teljesen le vagyok itt leplezve ma, amint látom…
VITRAY: Azt hiszem, ez eléggé köztudott. De azért hozom szóba, mert amikor legutóbb beszélgettünk, volt egy nagyon plasztikus kifejezése. Mégpedig a “szellemi élet őrmestereiről” – a szónak rossz és jó értelmében egyaránt. Azt hiszem, arról beszéltünk, hogy nagyon sokszor művészeti dolgokban is olyanok döntenek adminisztratív funkcióban, akiknek a rangjuk nem üti meg azokét, akik felől döntenek. Tehát valahogy úgy, mint a katonaéletben volt, hogy: tulajdonképpen igaz, hegy a tiszt parancsol, de a legénységgel az őrmester lévén kapcsolatban, a legnagyobb ember mégiscsak az őrmester volt!
SOMOGYI: Hát, nagyon nehéz erről az egész kérdésről beszélni, mert ez véleményem szerint előfordul, hogy így van… Hogy… hogyan fogjak ehhez… szeretnék én erről azért valamit mégis mondani, mert nem szeretek meghátrálni egy kérdés elől… – Nézd, meggyőződésem, hogy a szellemi életet, a kulturális életet minden társadalomban jó koordinálni.
Tehát… nem véletlen, hogy ezt a kifejezést használom, sokszor a szó lefordítása kevesebbet mond mint a… Szóval a koordinálásban sok minden több is benne van… Ebbe irányítás is, rendszerezés is van, perspektivikus elképzelés is van, tehát koncepció is van… Az irányítás, az nem biztos, hogy koncepciózus dolog, sokszor napi dolog… Azaz rövidebb… rövidebb távú dolog… Tehát, mint említettem, koordinálni lehet a szellemi életet.
Az bizonyos, hogy nagyon hitelét veszti a koordinálás, ha ad hoc csinálják azt, és ad hoc emberek is csinálják… Úgy értem az ad hoc embert, hogy véletlen, hogy most esetleg képzőművészeti kérdésben nyilatkozik-e, vagy más kérdésről is tudna és merne nyilatkozni… Bonyolult, amit mondok?
VITRAY: Nem, én szeretném azért mégis egyszerűbbre fordítani, csak azért, hogy én legalább félre ne értsem… Tehát arról van szó, hogy meglehetősen ötletszerűen kerülnek olyan helyzetbe emberek – maradjunk a képzőművészetnél -, hogy a vezetésben döntő szavuk lehet, jóllehet hát… – függetlenül attól, hogy nem szükségszerűen tagadható a hozzáértésük – semmiképpen sem állnak olyan fokon és olyan rangon, mint akik felől döntenek…
SOMOGYI: Na, most, nem az utóbbi a fő baj… Szerintem nyugodtan lehetne ezt csinálni, nem kell feltétlenül, olyan magas szellemi fokon, vagy a hozzáértésnek azon a fokán állni a dönteni kényszerülőnek… Azt hiszem, a véletlenszerűségben, az ötletszerűségben van a baj. Szerintem azon múlik, hogy a tanácsadóit, a zsűrijeit hogy válogatja meg valaki… Hogy a zsürorokat esetleg úgy hívja-e össze egy ilyen kérdésben… akikről már eleve tudja, hogy mi lesz a véleményük, vagy pedig azokat az embereket hívja egy ilyen zsűrire, akikről úgy ítéli, hogy a legszakszerűbb véleményt képesek mondani.
VITRAY: Na, hát, akkor tulajdonképpen itt nem a hozzáértésével lehetnek bajok, hanem a tisztességével…
SOMOGYI: … Nem, tisztességtelenséget nem érzek…, hanem inkább talán a dolognak a könnyebbik vége… megfogását érzem.
VITRAY: És erre, mondjuk, a képzőművészeti közéletben van precedens? – Már elnézést, nem provokációs célzattal mondom ezt – de mégis, hogy ne csak a levegőbe beszéljünk…
SOMOGYI: Te …, sajnos, azt hiszem, azt kell mondjam, hogy van.
VITRAY: …Hogy van.
SOMOGYI: Mutatja az is, hogy a művészeti közéletben, a képzőművészeti közéletben eléggé megélénkültek a viták, amiket részben a lapokban mutatott reflexiók is jeleztek…, hát, van azért a képzőművészeti életben is az utóbbi időben ilyenfajta feszültség. A véletlenszerűség miatt …
Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművész Martinász című szobra – 1960. június 25.
fotó: MTI/Lajos György
VITRAY: Miért is hoztam én most szóba ezt a közéleti tevékenységet: bennem feltámadt az a gondolat, hogy ha a legrangosabbja, ha az arra legalkalmasabbak volnának ott, vajon ezeknek az alkotó tevékenységét ez nem gátolná-e? És hogy egészen pontosan lefordítsam, amit mondandó vagyok, például a közéleti tevékenységnek ez a sokirányúsága éppen Somogyi József esetében nem gátolja-e az alkotó tevékenységet?
SOMOGYI: Nagyon sokszor… Nagyon-nagyon sokszor gátolja. Szerintem erre az irányító szerepre, vagy posztra, nem is lehetne, alkotóművészeket tenni, és tulajdonképpen ez egy kicsikét önmagába visszatérő dolog is, hogy azt mondjuk, hogy akik esetleg ezt irányítják, nem éppen – mondjuk – a legrangosabb művészek, vagy legrangosabb esztéták, de valahol azért kultúrpolitikusok. Csak ott érzem a dolognak a rugóját, hogy… hogy mintha nem szánnának arra elég fáradságot vagy energiát, hogy magukat rangos tanácsadókkal vegyék körül.
Mert egy jó művésznek, vagy egy jó esztétának egy órára elmenni egy műterembe és ott egy – tulajdonképpen a munkájához tartozó – dologról nyilatkozni vagy dönteni: az nem egy megterhelő dolog. De egy rendeletsornak a végrehajtása, … ahhoz már egy művész nem is ért, nem is ez a dolga.
Vagy azt hiszem, és ott érzem a bajt – talán-talán egy picikét most nyomára akadok a dolognak -, hogy múlhatatlanul szükséges a szellemi élet mozgásához, alakulásához, létéhez, működéséhez egy lebonyolító apparátus is. A felső irányító elvi testületeken kívül, amelyek fölül, mint ahogyan az országnak gazdasági, egyéb strukturális létét megszabják, ugyanígy körvonalazzák az irányulás szándékát, vagy az irányulás vágyát a szellemi életben is. Na, most ehhez kell egy jól működő lebonyolító apparátus is. És azt érzem, hogy ez a lebonyolító apparátus nagyon sokszor megkoronázza magát, és tulajdonképpen nem elégszik meg azzal, hogy én egy nagyon jó lebonyolító apparátus vagyok, aki azért vagyok, hogy ezeknek a művészeknek az alkotó tevékenységét – horribile dictu sorsát is – megkönnyítsem. Hanem nagyon sokszor úgy érzik, hogy tulajdonképpen őnekik kell a művészetet megteremteni…
Nem nekik kell a művészetet megteremteni… Nem tudják megteremteni. Sehol a világon nem teremti meg a művészetet egy lebonyolító apparátus, a művészetet a művészeknek kell megteremteni. A szellemi élet embereinek kell létrehozni és nem kis dolog jó művekért bábáskodni… Szóval érted […]
