Építés, építészet – 1951. március
A VÁTI műhely-kiállítása
Leheltéri házak. Terv: Schall József
A Városépítő Tervező Iroda feladata a városias településeik lakóházainak, kulturális épületeinek – például iskoláknak, kultúrházaknak, sportépületeknek – és az új lakótelepek beépítési terveinek elkészítése, valamint az ipar új gyártelepei terveinek kidolgozása. Hozzátehetjük még azt, hogy mivel országunk a maihoz hasonló kiterjedésű építő tevékenységet még soha nem folytatott és építészeink létszáma ehhez mérten aránytalanul kicsiny, ezért a tervezési feladatok összessége csak igen sokszor felhasználható típustervekkel oldható meg, sőt a típus-szerkezetek terveinek széles sorozatára van szükség. Így az iroda – konkrét tervezési munkája mellett – a típus-épületek és típus-szerkezetek terveivel, csomóponti rajzaival is messzemenően foglalkozik.
A VÁTI munkájáról a múlt évben rendezett műhelykiállításon adott összefogó képet a többi irodákban működő szakértőknek. A műhelykiállítás, amely a legerősebb ütemű tervezői munka közben jött létre, kis terjedelménél fogva csak egészen kivonatos képet adott a sokféle munkáról, amelyet az iroda végez, de a bemutatott tervek és modellek szűk választékában is kifejezésre jutott egyrészt az elvégzett munka összetett és terjedelmes volta s annak minősége is, másrészt az a kemény küzdelem, amelyet az iroda dolgozói a jobb és korszerűbb építésért folytatnak.
És itt érdemes egy pillanatra elgondolkozni azon, hogy mi is az, amit jobbnak és korszerűbbnek nevezünk? – Hiszen az az igen nagy forradalmi változás, amely lejátszódott, nyilván más értelmezést ad e szavaknak, mint építészetünk előző időszaka. Akkoriban az építészet a tőkét és a fasizálódott kormányzatot szolgálta ki, – most az építész első kötelessége az, hogy népéért alkosson, a legcélszerűbb és leggazdaságosabb megoldásokat keresse és az épületet a szocialistái felfogás, a marxi-lenini esztétika jegyében formálja meg. Tizenöt-húsz év előtt az építésznek terveivel a tőke minél nagyobb hasznát kellett biztosítania és a kizsákmányolásra épült hatalmat kellett kifejeznie. – Ma egyrészt a szocializmust építő népteremtő lendületét, a széles emberi rétegek jólétét szolgáló akaratát kell kifejeznünk, másrészt – mivel a nép munkájának eredményébol építünk – a legfelfokozottabb gazdaságosságra, kell törekednünk azért, hogy a népgazdálkodás által rendelkezésre bocsátott hitelekből a mindnyájunk munkájával termelt anyagokból minél több hasznos épületet teremthessünk. Az alapvető kritikai kérdés tehát az, hogy vajjon a tervezők az elmúlt évek során képesek voltak-e erre az új gazdasági gondolkodásra áttérni, vajjon képesek voltak-e a szocializmust jellemző esztétikára átállítani magukat?
A VÁTI kiállítása az iroda ily irányú igyekezetéről tiszta és világos képet adott, – aminthogy az építészet nyelve mindenkor a legigazmondóbb emberi nyelv. E kiállításon erősen érezhettük a tervezők igyekezetét, törekvését, hogy feladataikat az új szellemben oldják meg, – de természetesen azt is megfigyelhettük, hogy mint minden ilyen nagy átalakulási korszak kezdetén, az új törekvés mennyire nehezen keresztülvihető, hogy az újnak keresése minő nagy erőfeszítéseket igényel. A különböző, már megvalósult tervek és a meg valósulásra várók összevetése ezt egészen világosan tükrözte.
A Schall-műterem Lehel-utcai és nagybátonyi lakóházai még arról az időről beszéltek, amikor az építész a tőkésbérház-építtető nyomása alatt állott és a maga művészi elképzeléseinek kifejezésére csak az építészi lényegtől néha elég távolálló formát használhatta fel, aminek a következménye egy stereometrikusan absztrakt forma-adás lett. – Ez csak természetes, hiszen a forma kényszerűen elszakadt a valóságtól és a külső nem tükrözte a belsőt. Igen jól tudjuk azt is, hogy az új építészet művelőit elsősorban egy intellektuell élite foglalkoztatta, amely kifinomodott ízlésben igen távol állott a széles népi rétegektől, az pedig a népművelés teljes elhanyagolása folytán értetlenül szemlélte ezt az idegenszerű formavilágot. A két felfogás közötti távolságot a tervezőnek szinte egy ugrással kell áthidalnia. Ilyen értelmű kísérlet a Schall-műterem egy típus-bérházcsoport számára készült homlokzati terve, amely az alaprajzi, térbeli és építőanyagbeli adottságokból kiindulva, tagolt ritmust és elevenebb életet kíván a házcsoportba lehelni s arra törekszik, hogy a ház több legyen, mint csak az alaprajz és metszet szigorú, rideg térbeli szintézise.
A Schall-műterem tervezte ötvenszemélyes munkásszálló az emberséges építészeti felfogás jellegzetes példája. Milyen távol vagyunk az egykori kegyetlenül rideg munkáskaszárnyák szellemétől! Ez a munkásszálló nem ilyenekre emlékeztet, hanem sokkal inkább hegyvidéki turistaházra, amely messziről hívogatja a feléje törekvő vándorkedvű embert. Ugyanezt ez emberies szellemet tükrözi a belső elrendezés, amely a legnagyobb tértakarékosság mellett, célonkint különválasztja a helyiségek csoportjait: tálalás és étkezés, tisztálkodás, pihenés és alvás számára, mégpedig olyan módon, hogy egyik funkció se zavarja a másikat.
112 személyes munkásszálló távlati képe
Dunai Vasmű. 20 tantermes általános iskola. Modell fotó
Dunai Vasmű. 20 tantermes általános iskola földszinti és emeleti alaprajza
Terv: Zilahy István
Másról szól Zilahy István Dunapentelére tervezett tizenhatosztályos általános iskolája, amely az egyszerűség és a világosan áttekinthető építési rend kereséséből fogant. A zártsíkú kőhomlokzat középső részének szép, kötött ritmusát erőteljesen fogja egységbe a két bejárat oszlopos portikuszának ámyékdús tere. Az alaprajzot figyelve, szembeszökő a különböző helyiségcsoportok kristálytiszta elrendezése: az utcáranéző szárnyban. A földszinten van az igazgatóság, az emeleten a különleges rendeltetésű terek, a két oldalszárnyban – minden emeleten a külső oldalon – négynégy osztályterem, s a jóarányú kertes udvar felé fordítva tanulószobák, úttörőotthon és hasonlók kaptak elhelyezést. Az egész terv: világosan felállított egyenlet tiszta megoldása.
Dunai Vasmű. 20 tantermes általános iskola. Homlokzatok és homlokzatrész
Dunai Vasmű. 20 tantermes általános iskola. Metszeti részlet
Az építésznek a dolgozók iránti megbecsülését fejezi ki Szrogh György tatai élmunkás-klubjának terve, amely külsejében, nagy egyszerűsége és tartózkodó formái ellenére, – vagy talán éppen ezáltal! – valami különös előkelőséggel teljes. Szinte azt mondja: “ez a ház a bánya legjobbjainak, legkiválóbbjainak gyülekezője és pihenője”. Úgy érezzük, a tervező egyénisége minden olcsó romantikától vagy úrhatnámságtól távol tudja magát tartani s tiszta anyagszerű építészetet tud alkotni, anélkül, hogy ehhez az absztrakt formák síkjára lépne, – vagy hogy ezért a múlt építészetének más társadalmi viszonyokból eredt formáit venné kölcsön.
Tatabányai Újító és Élmunkás Klub földszinti alaprajza. Terv: Szrogh György
Bejárati homlokzat
Hosszmetszet
Az iroda ipari tervezőosztálya elsősorban két nagyszabású gyárépülettel mutatkozott be. Az egyiket Vincze Pál tervezte s szigorú szakszerűségében és formáinak nagy egyszerűségében már önmagában is monumentális hatású. De a tervező úgy érezte, hogy – a gyár termelő munkájának nehéziparunkban betöltött fontos szerepének megfelelően – az útvonal felé néző főhomlokzaton ennél többet is kell adnia. A monumentalitást jól kiegyensúlyozott arányokkal és nagyvonalú ritmusokkal kell fokoznia, – természetesen anélkül, hogy az így keletkezett formák a szerkezetileg szükségestől, a tömegtől bármiképpen is elszakadnának.
Gyárépület. Terv: Vince Pál
Forgács Ernő téglagyár-tervéről hasonlókat lehet mondani. De e tervnek további érdeme, hogy végsőkig tisztán felépített külső megjelenéséből szinte még a téglagyártástól távol álló is leolvashatja azokat a munkafolyamatokat, amelyek az egyes épületrészekben lejátszódnak: középütt kazánház és gépház, kétoldalt a kemencék terei, felettük a szárítók, hátul pedig az előszárító pajták csoportja látszanak.
Téglagyár, modellje. Terv: Forgács Ernő
Kisebb terjedelmű, de ugyancsak világos elrendezésű a Szívó Pál-tervezte laboratórium, amelynek rendeltetés-formálta tömegei kitűnően egybefogottak, zártak és felépítésük különböző jellegénél fogva együttesükben tetszetős, jól kiegyensúlyozott tömegcsoportot alkotnak.
Szerelőműhely modellje. Terv: Szívó Pál
A műhelykiállítás néhány tárgyának e rövid isimertetése bizonyos értelemben megnyugtató eredménynek tetszik. Persze visszagondolva a kiállítás itt be nem mutatott terveire, talán mást is lehetne mondani. A közvélemény, az építtető közösség nyugodtabb és ugyanakkor tagoltabb, hagyományt követő formát vár az építészettől, amelyet a szovjet-orosz építészet számos alkotásából jól ismerünk. Elvárjuk a tervezőktől, hogy e példákból tanuljanak. Hogy ez észszerűen és a jelenlegi viszonyok között a végsőkig fokozott takarékosság mellett hogyan oldható meg, – olyan probléma, ami igen sok tanulást, gondolkodást és kísérletet fog még igényelni. Bizonyosra vesszük, hogy a VÁTI legközelebbi kiállításán választ fogunk kapni erre is és ott lesz megítélhető, hogy tervezőink ez úton mit értek el, de az is, hogy mi az, ami e vonalon majd kielégítőnek lesz minősíthető. Mert nyilvánvaló, hogy az olyanfajta megoldás, amelyet az egyik kiállított modellen láttunk – 30 méter magasban alkalmazott görög
meanderdisz! – talán senkit sem elégített ki! A klasszikus formáknak külsőséges szervetlen alkalmazása önmagában még nem hozhatja a megoldást. Viszont, amint napjaink több jeles építésze egyes műveikben megmutatta, helytálló Peter Meyemek, a Werk szerkesztőjének tíz év előtt leírt gondolata: “a klasszikus formákat ruganyosságuknál fogva a mai anyagokkal és szerkezetekkel új életre lehet kelteni, – persze ezek az új formák semmiképpen sem lehetnek a régieknek szolgai másolatai, ezeknek a mai épületekből, azok szerkesztéséből és anyagából kell új életerőt meríteniük”.
Dr. Borbiró Virgil
