Béke és Szabadság – 1952. március 16.
ANNA SEGHERS-SZEL SZTÁLINVÁROSBAN
– Sztálinvárosba megyünk – szólt Anna Seghers, a nemzetközi Sztálin-béke-díjjal kitüntetett világhírű német írónő a gépkocsivezetőnek, aki pontosan tudta, hogy ez a közlés nem az útirányra vonatkozik.
És Sztálinvárosban a fejébe nyomja szőrmekucsmáját s mitsem törődve a felcsapó latyakkal, indul előre, téglabuckákon, mély árkokon gázol keresztül, deszkapallókon kapaszkodik fel, szemmelláthatóan élvezi e felszaggatott tájat, melyet az ötéves terv fordított ki sarkaiból, a teremtés láza dúlt fel.
Mindent tudni akar, egy-egy kérdésnél hosszan elidőzik,nem elégszik meg az egyszerű felelettel, fürkészve, töprengve forgatja meg a választ, fejét rázza,homlokán két kis figyelő ránc fut össze. Nem, még nem látja elég világosan…
– Kommunista vagyok, író vagyok – mondja – mindennek a velejét akarom.
Megszólítja az útépítő munkásokat, beszédbe elegyedik az Erőműtelepen dolgozókkal, minden érdekli, mindenre szenvedélyesen kíváncsi.
Amikor vezetőnk azzal a sajátos büszkeséggel mutatja neki a hatalmas műhelyeket, mintha felserdült fiait mutogatná, Anna Seghers keskenymetszésű szeme kifényesedik.
A sztálinvárosi dolgozók akik megszokták a külföldi látogatókat, hisz minden ilyen látogatás baráti segítséget, testvéri támogatást nyújtott nekik, az írónő bölcs és meleg tekintetéből próbálják kiolvasni, milyen hát az ő Sztálinvárosuk, – az ő szemében. Megjelenik-e az ő arcán is az a meglepett, félig csodálkozó, félig zavart mosoly, amikor súlytalannak, fakónak érzi az ember az elismerő szavakat s percek múlva szólal csak meg, de úgy, hogy csupán kezetszorít…
– Az imperialista országokban is épültek erőművek, acélkombinátok – mondja Anna Seghers s a két figyelő ráncocska elmélyül a homlokán. – Csakhogy minden, ami ott a magasba tör, a mélységbe nyomja azokat, akik megteremtették. Minden, ami ott terebélyesedik, a dolgozó népet sorvasztja, fonnyasztja, hogy végülis áldozatul dobja őket a profitéhes, gyilkosháborús szenvedélyeknek. Itt pedig a jövőjét építi, a derűs életét építi a dolgozó nép, a falakból is életerő sugárzik, a kohók és hengerdék a tettre, készség, a harcos elszántság erődjei, ez teszi olyanná Sztálinvárost, hogy az ember szenvedélyesen vágyódik rá, hogy újból és újból lássa!
Benda Istvánt, az Erőműtelep kőművesét kérdezgeti Anna Seghers. Honnan jött, hogy került ide, mit hallott az építkezésről, mielőtt elhatározta, hogy idejön dolgozni. Benda hercegszántói, a község két kilométerre fekszik a jugoszláv határtól.
– Hogy jutott eszébe olyan messziről idejönni?
– A földim, Barna Gergely művezető hívott: “Benda bácsi, magának való hely az ott. Keresni lehet, tanulni lehet, mert előgyártott födémlemezeket csinálunk,ilyet maga még úgysem látott.” Hát eljöttem.
– S csakugyan azt találta itt amit várt?
Benda szemöldöke a magasbaugrik. – Úgy kell lenni, hogy többet kaptam, mint amire számítottam, különben nem hívtam volna ide a fiamat.
A sztálinvárosi dolgozók körülveszik Anna Segherst. Balról jobbra: az írónő, Szantaveg Margit sztahanovista, Horváth Erzsi segédmunkás és Laufer Tibor brigádvezető
(Dénes felv.)
Az egyik szálláshelyen éppen ebédszünetet tart egy huszonnégytagú brigád.
– Ki a brigádvezető?
Vékonycsontú fiatalember jelentkezik: Laufer Tibor.
– Maga a vezetője ennek a népes brigádnak?
– Én!
– Aztán hogyan lett maga a vezetőjük? Miért éppen magát választották?
Laufert meglepi a kérdés. Hogymiért éppen ő… Mert benne bíztak.
– De miért éppen magában bíztak? Mivel érdemelte ki? Hisz jóval idősebbek vannak itt magánál, több tapasztalattal, több gyakorlattal. Mit gondol, miért választották éppen magát?
– Mert érzik, hogy szívemen viselem a dolgukat – mondja mostmár meggyőződéssel a fiatal brigádvezető. – Mert apja vagyok a brigádnak – vágja ki és elpirul.
Drótszemüveges, idősebb kőműves helybenhagyólag bólint.
– Fiatal apa, de édesapa, azt meg kell hagyni. Ért a vezetéshez. Jó kezekben van nála a brigád sorsa, össze tud fogni bennünket, megszervezi a munkánkat. Mert az a fő: a szervezés. Érteni kell ahhoz.
Nemcsak az öntudatos jó munkások érdeklik az írónőt, de azok is, akiket mégcsak a pénzszerzési lehetőség húzott ide, azok, akik még morogva kelletlenül tapossák a sarat s a munkaidő lefújását jelző sziréna-búgást figyelik.
Nagy József tizenhétéves útépítőmunkás néhány hónapja dolgozik itt. Hívták, hát gondolta, megpróbálhatja éppen. Látszik időtologató motoszkáló mozdulatain, hogy még nagyon újsütetű legény ebben a lüktető tempójú városban, még tele van bizalmatlansággal, hazulról hozott előítélettel, mellyel sorsát féltő “jó kulálkok” tömték tele a fejét.
Anna Seghers megkérdi tőle, szeretne-e szakmunkás lenni. A fiú a vállát vonogatja. Csak dolgozik egy darabig… aztán majd meglátja.
– Fel kell jegyezni a nevét, szólni a DISZ-szervezetnek, vegye szárnyai alá, nevelje, sok gonddal, türelemmel, szeretettel. Én jövő héten újra eljövök ide s felkeresem mindazokat, akikkel most beszéltem. Nagyon szeretnék néhány hónap múlva, újra ellátogatni, hogy figyelemmel kísérjem azoknak az útját, akikkel itt találkoztam. Talán addigra Nagy József szakmát tanul, talán kieszel valami eljárást, amellyel anyagot takarít meg, talán egy másik Nagy József áll már elém. Harcolni kell ezért az ismeretlen parasztfiúért – mondja végül Anna Seghers. – Ez is a béke kérdéséhez tartozik, hogy a közösség szilárddá kovácsolja a dolgozókat, akiknek úgy kell a helyükön állni, mint a kohóknak, erőműveknek, vaskombinátoknak!
Palotai Boris
