Kalász Márton – Téli bárány XVIII.


Jelenkor – 1985. május


Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza /2019

KALÁSZ MARTON

Téli bárány

Pénteken délután munkáshajó ment, azt mondta valaki, iparkodjam, időben érjek oda, mert nem férek föl. A hajó nem a hajóállomásról indult, hanem a vasmű környékéről, a magas agyagpart mellől. Rengeteg ember várakozott a part alatt. Bőrönddel, faládával, batyuval, mindenféle motyóval jöttek le a nyaktörő ösvényeken. Egy kis deszkabódéból adogatták ki a jegyeket. Az emberek egyik része már ittas volt, ott téblábolva is meghúzta ki-ki a szeszes palackot, a sorban hangoskodtak. Az egy hónap alatt, amióta itt éltem, megszoktam, hogy sok a részeg. Ennyit odahaza egész eddigi életemben nem láttam. Mindig arra gondoltam, Pauli vajon mit csinálna itt? Inna, mint a többiek, elkártyázná a fizetését, mint a szálláson sokaktól láttam? Amíg kint a Duna-parton, a Radarban laktam, a barakkok közt sose volt tisztességes világítás, az őszi esőben, nem-múló sárban csúszkáltak, düledeztek, kornyadoztak mindenfelé, egyik-másik már csak hörgött. A büfék tájékán a sötét estékben tipródtak az emberek, fönt a láthatatlan esőben örökké szólt a zene a hangosítókból. Ismertem részint ezeket a dalokat, nem a rádióból, az nekünk odahaza nem volt, hanem a nagyobb faluban levő moziból meg a táncmulatságokból. Be-bebámultam az ablakokon, ha ugyan be lehetett látni rajtuk, egyedül bemenni azonban sehova se mertem. Hazamenve is féltem átvágni a kiserdőn, a gödrökön, inkább kerültem az új betonúton. Az is merő sár volt, annyi latyakot fölhordtak rá a teherautók, a dömperek, a lovastargoncák. Pedig itt az emberek úgy nem bántották egymást. Összeverekedtek, igaz, józanul is késelt némelyik, loptak, de arról nem hallottam, hogy úton egyszerűen leütöttek volna valakit.
– A faszesz teszi, az az oka mindennek. Az bánik el velünk – mondta egy öreg a radarbeli szálláson, aki maga is minden este támolygott. Az öreggel szomszéd ágyasok voltunk, csak ő a maga oldalán alsó ágyon feküdt, mi Józsival felsőn. Nézett rám az öreg reggelenként, mintha sose látott volna, s megkérdezte Józsit, ki vagyok. – Földid a gyerek, ja – hümmögött. – Hagyja most már békémet, fater – dühöngött Józsi. A többiek kezdtek megszokni, tudták, amíg nincs munkám, szállást nem adnak sehol, s megtűrtek. Az ösztövér Józsival nem volt könnyű egy ágyon aludni. Fönt büdösebb volt, mint lent, a kopott vaságy középre lejtett, minduntalan egymás hátának gurultunk. Józsi ütött-vágott, rúgott álmában. Láttam, kezd únni engem mint hálótársat. De hát ő beszélt rá otthon a nagyobb falu kocsmájában, jöjjek föl vele ide Sztálinvárosba, s úgy érezte, kicsit gondoskodnia muszáj rólam. Ha ráért, járkált is velem munkaalkalom után. Lassan megharagudtam rá, mert Józsi akármit nem volt hajlandó nekem elfogadni. – Ezt nem – hajtogatta. – Itt annyi bunkó járkál, aki vitte valamire. Neked meg vág az eszed, tudom. Normásnál alább nem adhatjuk. – Nem tudtam, mi az a normás, s ha kérdezték, meg kellett mondanom, csak nyolc általánosom van, Józsi azonban rám legyintett. – Nem iskola kell ide, hanem gógyé. – Józsit a nyolcadik óta nemigen láttam, anyja, aki egyedül nevelte öccseivel, villanyszerelőnek adta, így került föl ide. A nagyobb faluban évekig egy padban ültünk. Józsi a barakkban el is dicsekedett velem. – Ez a pajti volt otthon a falu esze, úgy nézzetek rá – mondta. – Ha belefeketedek is, csinálok belőle valakit itt Sztálinban. – Józsinak egyszer csak nem sikerült több szabad félnapot, órát kivennie, ellógni se tud miattam, mondogatta. Elmentem nélküle a vasműbe, a fölvételi ablaka elé, s elfogadtam az első munkaajánlatot, amit kaptam. Átküldték az egészségügyi barakkba, onnan órák múlva vissza, aztán egy másik helyre, ott megtudtam, hol lesz szállásom. Az utca a város közepén volt, mindjárt a mozi háta mögött, a ház rendes, négyemeletes lakóház. Fáradt voltam, lefeküdtem a kétágyas kis szobában, s csak éjszaka ébredtem föl.
Amikor másnap kimentem a Radarba a motyómért, Józsi még adott valami pénzt kölcsön. Ez volt az utolsó törődése velem. Épp indultak barakkbeli barátjával valamerre, nem mondták, hogy tartsak velük. Hazacaplattam a sötétben, a szemelő esőben. Lakótársam az ágyán ült, varrt valamit, nem sokat beszélgettünk. Következő reggel kellett munkába állnom. A gázgenerátor, ahova küldtek, mindjárt a vasmű kerítésén belül volt. Megmondták, a telep sarkából kell a szenet csillével be a generátor elé tolnom. A főnök szaktárs látta, utcai ruhámban fogok neki, s megkérdezte, munkaruhát nem vételeztem-e? Keresett valami elhasznált nadrágot, kabátot, s rám adta. – Csak ez az úri cipőd van? – nézett a lábamra. Bakancsot nem talált, fejét csóválta, ahányszor rám nézett. Nagyon elfáradtam estig, s másnap is. – Ebéded sincs befizetve – kérdezte a főnök szaktárs, amikor észrevette, hogy kint a csille mellett a bucit tépkedem magában, ő valami kandliból kanalazott. Következő héten éjszakás voltam. A szén az esőtől mindig nehezebb lett. Amíg taszigáltam a csillét, kimelegedtem, mihelyt kicsit ráértem, muszáj volt a generátor mellé behúzódnom, mert fáztam. Most nem Roskó tett-vett a nagy gép körül, hanem másik, fiatalabb szaktárs. Ha déltájt a szálláson föleszméltem, alig volt kedvem kinyitni a szemem. Aki alszik, nem kér enni, gondoltam. Öreganyánk mondta mindig, amikor nálunk telelt. Mégis föltápászkodtam, s elindultam a városba. Járkáltam, kerülgettem a forgalmat, az építkezéseket, szélükön a dágványt. Kijutottam a Dunára. A magas partról mindenfelé elláthattam. Már észrevettem, lent a víz közepén sziget is van. Látni lehetett a falut, Pentelét, dombján kápolna volt. Ott a temető, gondoltam, felénk a kápolnák mindenütt a temetődomb közepében állnak. A folyó túloldalán, a síkságon, szintén látszott falu. Ha váratlanul kisütött a nap, mindez szép is lett, még a bozótos, irdatlan agyagpart is, s a szigetnél a hajók, lentebb, ahol a vasmű kéményei füstöltek, az uszályok. Rajtuk túl már kanyarulatban ment délnek a folyó. Valamennyire derült az ég, még inkább fújt a szél. A szállásra visszamenve maradék pénzem után néztem. Csodálkoztam, gyomrom kezdi megszokni ezt a nélkülözést. A szobánk mellett másik, nagyobb szoba volt, hárman lakták, ők is felejtettek kint darab kenyereket a konyhában, akár az én lakótársam. Lopkodtam vékonyka szeleteket s begyűrtem. Féltem is, szégyenbe maradok, mert egyszer észreveszik, de sose szóltak.
Ácsorogtunk vagy másfél órát a hajó indulására várva. Eleinte nem mertem papundeklibőröndömet a sárba letenni, át ne ázzon, igaz, nem is volt nehéz. Ki akartam menni előző este Józsihoz, hátha küld valamit haza, s egyáltalán megmondjam neki, leszámoltam a vasműben s utazom haza. Mégse mentem, s most eszembe jutott, a kölcsönpénzt csak meg kellett volna adni neki. Nekem se sok maradt ugyan a végelszámolás után. Józsi egyszer se keresett, mióta bent laktam a városban. Én se őt. Talán meg se jegyezte akkor, melyik utcába, házba költöztem, s hiába is jött volna. Haragudtam is rá, nem is. Arra gondoltam most várakozva, majd odahaza megadom Adorján néninek, Józsi édesanyjának ezt a pénzt. Hátha Józsi nem is igen visz neki haza a keresetéből. Annyit láttam, amíg vele laktam, dobálja a tízeseket, húszasokat. Ha a női barakkban, a gyüldében, fogyóban volt az ital, mindig Józsi szaladt pótlásért. S el se fogadta néha a többiektől az árát. Józsi népszerű volt a gyüldében, ezt észrevettem. Nem volt neki nehéz rám uszítani a lányokat mindjárt első este, zavarba is hoztak a csipkelődésükkel. Mindenki ivott, lármázott, párt keresett magának, legyen kivel a hátsó részben, a félhomályban az ágyra húzódni. Sose láttam ilyesmit, lassan nem mertem már semerre se nézni. Egy apró növésű lány közvetlenül velünk szemben bugyira vetkőzött s elkezdett az ágya tetején táncolni. – Fogd meg magadnak a barátomat – biztatta Józsi, s vihorászva odanyújtotta poharát a lánynak. A lány ivott s mórikálva továbbtáncolt. Józsi hazamenet átfogta a vállamat, részegen meg-megrázott. – Mért nem fogtál magadnak egy rüfkét? – kérdezte. – Semelyik se tetszett? – Magam se értettem, váratlanul kiböktem, dehogynem, a kicsi, aki táncolt. Nekem is fejembe szállt a bor. Nem baj, ölelt magához Józsi, majd holnap este. Ennek csak inteni kell. Józsi barátja, aki hármunk közül legtöbbet ivott, dühösen fölcsattant. – Mennyire tévedsz. Ha ebből a bandából valaki szűz, a kis Csűri garantáltan az. Milyen jó villanyszerelő, azt te is tudod. Ismerjük el, ver téged is meg engem is. – Józsi még félálomban mellettem az ágyon is beszélt. – Micsoda hülyeség – motyogta -, jó villanyszerelő. Hülyeség. DISZ- titkár, annak jó.
A szálláson a szomszéd szobabeli férfiak rám-rám szóltak, nem érdekelnek a lányok, hogy mindig itthon ülök. – Biztosan van odahaza kis menyasszony – érdeklődött az egyik kedélyesen, ők persze minden este a konyhában gubbasztottak. Egyébről se volt szó, csak a keresetükről, számoltak, s ha azt akarták, más ne értse őket, horvátra fordították a beszédet. Az én szobatársammal nem voltak beszélő viszonyban. Vagy ő nem volt velük, nem tudtam. Háta mögött méltóságos úrnak hívták. Nem mertem nekik elmondani, én olyan vidékről való vagyok, ahol szintén vannak szerbek, sokacok, csak sajnos nem tudok a nyelvükön. Biztosan nem hitték volna el, hogy nem tudok, s talán zavarta volna őket, hogy kihallgathatom a beszédüket. A méltóságos úr velem se beszélgetett, esténként csörgette fogkeféjét egy pléhpohárban, aztán lefeküdt. Legföljebb annyit hallottam tőle, oltsam el már a villanyt. Töprengtem a sötétben, Józsiék vajon ott isznak a gyüldében, s mondott-e valamit Józsi rólam az apró növésű lánynak. Igazából mégsem vágytam oda, tudtam, félnék ezektől a lányoktól, még a kis Csuritól is. Elgondolkodtam, nekem eddig igazából nem volt senki szerelmem. Ténferegtem a bálokban, jártam a többiekkel télen a lányos házakhoz, hol a kisebb, hol a nagyobb faluban. De nem udvaroltam úgy egyik kislánynak sem. Nem úgy, mint Pauli, a bátyám, aki minden lányra ragadt, s értett a nyelvükön. Akárcsak Józsi vagy a barátja itt a gyüldében. Én inkább hallgattam, csakis erőt kellett venni rajtam, hogy megszólaljak. Láttam közben, másoknak be nem áll a szájuk, megnevettetik a kislányokat, hogy képük kipirul. Másnap este Józsi engem mindjárt a kis Csűri elé taszigált. A lány most ott ült az ágyon s kíváncsian bámult rám. – Na, kedves idegen, mit akart nekem mondani? – szólalt meg egy idő után Csűri. – Vagy mindig ilyen bőbeszédű s a lényegről megfeledkezik? – Körülöttünk lármáztak, füst volt, borszag, én zavarba jöttem, már égett a képem, alig tudtam kinyögni a szavakat. Pedig Józsi barátja a divatos sapkáját is a fejembe nyomta, kék bársonysapka volt, zsoké, úgy hívták – s Józsi a szőke hajamat szép hullámosra odaigazította a sapka ellenzője alá. Csűri ült az ágyon, hol elnézett a fejem fölött, hol rám somolygott. Úgy vettem észre, a szemével jeleket ad valakinek. – Hozzak magának inni? – kérdeztem tehetetlenül. Csűri összehúzta apró száját, nem válaszolt. Megint elnézett a fejem fölött valahova. Oda somolygott. – Maga nem tetszik ám nekem – nyögtem ki egyszer csak. Fölálltam, elódalogtam. Kivettem Józsi kezéből a poharat, hirtelen megittam a borát. Az elkövetkező napokban Józsiék nem tudtak elcsalni a női barakkba, hiába próbálkoztak. Inkább elbóklásztam szürkületkor a Radarból, s csak akkor mentem vissza, amikor Józsiék már meguntak várni rám.
Megmondtam a horvát lakótársaknak, hogy végleg hazamegyek, nemcsak hétvégére. Pénteken ők is pakoltak, tömködték a faládájukat, iparkodtak a vonathoz. Miért nem maradok, nem akartam nekik megmondani. A méltóságos úrnak semmit se szóltam, őt két napja nem is láttam. A hajón sikerült egy szélárnyékos szögeletbe húzódnom. Az emberek tipródtak, lökdösődtek a sötétedésben. Lemenni nem kívántam, csak úgy gomolygott onnan a füst, jött a lárma, a doktornő azt mondta, kerüljem a levegőtlen helyeket. – Ha lehet, ne igyon, azt már mondta, hogy nem dohányzik. – Nem éreztem magam betegnek. Azt, hogy szúr a mellem meg fáj, szinte a doktornő gyógyszerszagú asztala előtt találtam ki. Csak könnyebb munkát akartam magamnak ilyen réven szerezni. A tanácsot, hogy a rendelőintézettel próbálkozzam, Roskó Zsigmondtól, a főnöktől kaptam. – Nem neked való ez a csillézés – mondta -, fiatal vagy, van lehetőséged. Ne rekedj itt. – A doktornő beállított a röntgenbe. Sokáig nézegetett a sötétben. – Hát itt valóban baj van – szólalt meg. Villanyt gyújtott s öltözni küldött. Kint megvártam, amíg befejezi a telefonálást, aztán fölbátorodva megkérdeztem, kaphatok-e ezután könnyebb munkát.
– Maga nem munkát kap, hanem kórházba megy. Maga beteg. Két akkora kavernája van, mint egy babszem. – Rádöbbent, ezt én valószínűleg nem értem. – Magyarul: kilyukadt a tüdeje. – Leültetett, mindenféle papírokat kitöltött, a végén megkérdezte, mit akarok. Itt kórházba menni, vagy inkább a szüleimhez közel, odahaza. – Inkább hazamennék. – Nézett rám, milyen örömmel mondom. A vasműben az idős nő az irodában azt kérdezte, miért mondok föl. – Megbetegedett a tüdőm, muszáj hazamennem – szóltam. – Értem – bólintott a nő, s halkan újból megkérdezte, miért mondok föl. A szemben levő asztalnál ácsorgó férfi közbeszólt, mióta vagyok itt. Akkor föl is kell nekem mondani, nincs meg az időm, oktatta ki az asszonyt.
Anyánk jött ki ijedten, amikor hajnalban megvertem az ablakot. Elmondtam, a munkáshajóval jöttem, éjszaka kétszer vesztegeltünk a Dunán, akkora volt a köd, nem tudtunk haladni. A Harmat-lánnyal ballagtunk együtt idáig, ő is a hajón volt. Enni nem kívántam. – Feküdj oda a helyemre, én úgyis kelek – utasított anyánk. Csak délelőtt mondtam el, mi történt. Ketten voltunk anyánkkal, Jézus Máriám, még ez is, hajtogatta. Hallgattam. – Azért írhattál volna – kaptam a szemrehányást. – Ennyit számítunk neked? – Anyánk elmondta, Paulit behívták katonának. Hatvan mellett van, valami cukorgyár építkezésén dolgozik. Larenc nemigen szereti az iskolát, apánk a gazdaságban van. A nagyobb faluba, az orvoshoz másnap reggel mentem be. Azonnal kórházba küldött. Hoztam-e mindent, kérdezték a vizsgálat után odalent. Azzal engedtek el, hogy következő nap időben itt legyek. Az orvos széttárta karját, hogyan lehettem olyan ostoba, hogy fölmondtam a munkámat Sztálinvárosban. – Ki fizeti most magának a kórházi költséget, ha nincs sehova bejegyezve? Maga? – Kioktatott, szüleim most már kérjenek a tanácstól úgynevezett szegénységi bizonyítványt s mielőbb hozzák be. Kicsit izgatottan siettem haza, déltájt már engedett a fagy, csúszkáltam az úton. A hidegebb helyeken zúzmara világított a gyönge fényen. Olyan határ volt, amin ha fölszáll a köd, hegyünk felől jól el lehetett látni. Anyánk nekifogott sírni, amikor megtudta, milyen hamar mennem kell. Másnap velem jött, vásárolt a városban, hogy a kórházban mindenem meglegyen. Apánkra reggel rászólt, el ne mulassza intézni a szegénységi bizonyítványt.
Sose voltam addig kórházban. Pavilonnak hívták, ahova fektettek, inkább idősebb emberek közé. Új épület volt, hátul, a Duna felé eső kertben. Napokig inkább csak aludtam, ettől egyre kábultabb lettem. A vizsgálatokra félénken, a kórházban lassan eligazodva jártam. Betegtársaim örültek nekem, legalább fiatal is van köztük. Anyánk jött látogatni, vasárnap délelőttönként magával hozta Larencet, egyszer apánkat. Meinrad Agnesz néni is beállított egyik piaci napon. Anyánk már leszokott a sírásról, Agnesz néni most nekifogott. – Gyerekem, gyerekem – ingatta a fejét mit mondhatnék neked. – Letett néhány almát az éjjeli szekrényemre. Lassan ocsúdtam, járni kezdtem én is sétaidőben, könyvet kölcsönöztem Mária nővértől a másik folyosón. Mohón olvasni kezdtem, mintha sose lett volna könyv a kezemben. – Már megint kivégezte, Kristóf – ámult a nővér, ha nem kölcsönzőidőben kilincseltem nála újabb könyvért. Nem tudtam, miért szólít mindig Kristófnak, de nem kérdeztem. A főorvos egyik vizitnél azt mondta, minden eldőlt, engem tölteni fognak. De ahhoz, hogy a levegőt a mellkasomba nyomják s az össze is préselje a tüdőmet, kis műtétre kell vállalkoznom. A betegtársak elmagyarázták, mi az a szalagégetés. Hónom alatt két apró lyukat vágnak, műszerrel benyúlnak s szépen leégetik tüdőmről a ránőtt szalagokat. Félni nem érdemes, nem fáj, csak az áram kicsit kellemetlen, s hogy ott kell ülni ébren, nem altatnak. Nem volt mindegy, amikor szóltak, reggel készüljek. Aztán valóban a magam lábán mentem vissza másfél óra után az emeletre. Délután az érzéstelenítés émelyét is kialudva nézegettem a többiekkel erkélyablakunkon át az első, csöndes havazást.
– Hány éves maga, Kristóf – kérdezte Mária nővér, aki följött, mivel a könyvkölcsönzési időben nem mentem le hozzá. Megijedt, hogy valami baj van. Hozott két új könyvet. – Éppen magához való, kislány – szólalt meg a harmadik ágyon a vasutas. – Ugyan, János bácsi – feleselt Mária nővér -, nem vagyok már olyan fiatal. Inkább magához való volnék. Igazán megkérhetné a kezemet, mielőtt hazamegy. – Kezdődött a hangoskodás, mindenki beleszólt. Nem győztem kimondani, hogy tizennyolc, már Mária nővér se figyelt rám. Fogta az elolvasott könyveket s kipördült a szobából. Én feküdtem, első töltésemet kaptam ebéd után, s úgy nyomott, feszített, fájt, mintha nemcsak a mellemben, hanem a lábam ujjában is helyet keresne magának a levegő. Ezért is nem volt kedvem lemenni új könyvekért. Mozdulni se kívántam, megfordulni se az ágyon. A második aztán már könnyebb volt, de attól, hogy le kell ülnöm, s bordáim közé bökik a tűt, hónapok múlva is féltem. A szoba már a karácsonyi szabadságra hangolódott, találgatták, ki mehet vajon haza s ki nem. Nekem kevés esélyt jósoltak ebben a hidegben. – Meg találsz fázni, gyerök – mondta János bácsi -, letapad a mellhártyád, aztán vége. Aztán már csak a műtőasztal marad hátra. – Lementem Mária nővérhez. – Mit gondol, hazaengednek engem karácsonyra – kérdeztem. – Hát, hát – hümmögött, s rakosgatta a könyveket. – Maga hova megy, Mária nővér – érdeklődtem.
– Kiskunmajsára. Az az én hazám, Kristóf – felelte. – Azért ne bánkódjék – mondta -, hozok majd magának valami kedveset. Maga nem azért van itt, hogy szabadságon törje a fejét, hanem hogy gyógyuljon. – Bólintottam, persze. – Mondja – kérdezte Mária nővér -, maga miért nem tanult? Aki annyit olvas, s olyan fiatal, miért nem akar tanulni? Jobb dolgozni? – Roskó Zsigmond is ezt hajtogatta nekem Sztálinvárosban. – Maga is dolgozik – szóltam kicsit sértődötten. – Dolgozom. De az más. Nekem van szakmám, előbb tanultam. – Hallgattam, menni készültem. – Maga hány éves? – csúszott ki a szájamon. – Huszonkettő, Kristóf – válaszolt Mária nővér. – Egy örökkévalóság.
A karácsony előtti viziten Éry doktor megfogta a csuklómat. Leste az óráját. – Mi baj magával – szólt rám -, olyan a pulzusa, mint egy versenyló.
– A vasutas heherészett. – Haza szeretne menni a gyerök az ünnepre. Azért az izgalom. – Az orvos a fejét csóválta. Mindenkit végignézett, aztán kiment. – Egyéb kívánsága nincs, Kristóf – szólt vissza az ajtóból. Már ő is ezen a Mária nővérféle nevemen szólított. Fülig húztam a takarót. A többi beteg, aki mehetett, már megkapta a kimenő céduláját. Ötünk közül János bácsit meg engem nem engedtek. – Sebaj, gyerök – vigasztalt a vasutas -, majd elsnapszlizunk itt mi ketten. – Félóra múlva az ápolónő mégiscsak hozta a hazameneteli papíromat. A kórház előtt szerencsémre kocsi várakozott a nagyobb faluból. Elvittek a szőlők aljáig. A karácsonyt odahaza ágyban töltöttem. Hideg volt a hegyen. Pauli azt írta, az ünnepre hazajön, de a két napon hiába vártuk. Anyánk minden neszre az ablakhoz szaladt. Valaki kutyái csaholtak a völgyben egész nap. – Kinek van itt lent kutyája – mondta anyánk -, nem is értem. Ti nem halljátok? – húzogatta félre a függönyt. Kérdőn apánkra nézett. – Tudod, hogy én süket vagyok – mondta apánk. – Lehet, hogy a faluból jön. Vagy a pusztáról, a gazdaságból. Ilyen csöndes időben messze eljár a hang.
– Karácsony másnapján délután indultam. Anyánk pakolt az ünnepi ételekből, tartóztatott. Ráérnék reggel is menni, mondta. Hamar rám szürkült, mire beértem, már égtek a városban a villanyok. Anyánknak igaza volt, elsőnek érkeztem vissza a betegtársak közül. A szobában csupán János bácsit, a vasutast, találtam. – Nem jó hírem van, gyerök – mondta, s látszott arcán a kedvetlenség. – Ismerted a végső szobában azt a szikár, rendetlen hajú, ősz embert. A tanárt. Aki nem szólt senkihez, de már hangja se volt, mindig ide-oda járkált. – Nyújtottam János bácsi elé a karácsonyi kosztból. Kérdőn néztem rá. – Ünnep első napján öngyilkos lett. Belement a Dunába. Valamelyik ott lakó sokac asszony látta, úgy mondják, amint elindult befelé a jégtáblákon. Mire szaladt az uráért, s odaértek volna, a kollega el is merült. Igaz, sokat nem láthattak, mert hát itt köd volt mindennap. A kórházi ruháját azonban megtalálták kinnebb egy kupacba téve. Azt aztán idehozták. Így ünnepöltem én itt magamban, gyerök. – Még valaki megérkezett este, a vasutas annak is elmondta. Aztán hirtelen felénk fordította a hátát s többé nem szólt. Nem is vacsorázott. A süteményt, amit elvett tőlem, érintetlenül hagyta az éjjeli szekrényén.
Pauli szilveszterre tudott szabadságra jönni. Meglátogatott újév napján, mielőtt az állomásra ment. Hozott magával egy kis demizson bort, hogy fölköszöntsön. Sorra kínálta a szobatársakat. A vasutas aludt, vagy legalábbis hátát fordította nekünk s nem mozdult, őt Pauli nem bántotta. Boldog újévet, mondta a véletlenül bejövő nővérnek is, s magasra tartotta a kis demizsont. Nagyon sovány volt s kicsi a hosszú katonaköpenyben. Elmondtam neki halkan, a vasutas ne hallja föltétlenül, mi történt az ünnep alatt. Náluk is nemrég fölakasztotta magát egy gyerek a klozetton, mondta Pauli. Láttam rajta, nemigen vidám, ült az ágyam szélén, s csak mielőtt elment, kezdett kicsit jobb kedve lenni. – De hosszú út van előttem, Brüderchen – mondta a végén csöndesen s megölelt. Hirtelen, óvatlan még a szemét is törölgetni kezdte.

Folytatás hamarosan!

 Kalász Márton – Téli bárány

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

Kalász Márton (Somberek, 1934. szeptember 8. – Budapest, 2021. december 30.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas (1971, 1987) magyar költő, író, műfordító, egyetemi tanár. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2009).

 Egy kicsit hazatérve

 Bertha Bulcsu – Interjú Kalász Mártonnal

Dunaujvaros