Dunai Vasmű – idegenek szemével


Népszabadság – 1964. december 4.

Dunai Vasmű – idegenek szemével

A Dunai Vasmű múlt évi 150 000 látogatója között mintegy 15 000 külföldi volt. Roppant nagy szám ez, ha tekintetbe vesszük, hogy volt ezek között 10-20 személyből álló csoport, s nem kevés egyéni látogató is. Bizonyára nincs az országban még egy párt-, tanács- és szakszervezeti apparátus, amelyre ekkora vendégözön nehezedne. Teher is ez, hiszen elvonja őket más munkájuktól. De azért szívesen is csinálják, mert ők talán még büszkébbek rá, mint más. Meg aztán sokat tanulnak is a világ minden részéből jövő elvtársaktól, funkcionáriusoktól, egyszerű munkásoktól, nagyiparosoktól, értelmiségiektől. Mi ragadja meg őket elsősorban? Mi tetszik nekik, és milyen hibát vesznek észre ilyen futó látogatás során?
Két olyan dunaújvárosi pártmunkás, Libor István és Szálai József elbeszélése alapján alakult ki az alábbi tükörkép a vasműről, akik gyakran kísérnek külföldieket végig a gyáron, a városon.

1 ÖSSZEHASONLÍTÁS AZ OTTHONIVAL

Angolok és osztrákok. Járt nemrégiben egy-egy nagyon elfogult angol, illetve osztrák küldöttség a vasműben. Feljegyeztek mindent, és az üzletekben, a vasútállomáson és a házfelügyelőnél ellenőrizték a “betanított agitátorok” állításait. Végül a fejüket csóválták: “Nálunk ez bizony drágább.” Az osztrákok nagy gonddal fényképezték az épülőfélben levő technikumot. Néhány pohár után elmondták a heves érdeklődés okát: “Otthon be akarjuk mutatni, hogy még mindig vannak romok.”


Légi felvétel Dunaújvárosról /1964
fotó: MTI/ Járai Rudolf

Indiai. Egy Indiai szakszervezeti funkcionárius kérte, vezessék el a munkásszállóba. Elismeréssel nézte a szép, összkomfortos lakásokat. Egy kétágyas szobában leültették, és megkínálták egy kis hazaival. Falatozás közben megkérdezte két vendéglátóját: Munkások vagy mérnökök laknak-e a szállóban? Megmondták neki, hogy ez is, az is. akinek éppen szüksége van szállásra. A vendég hitetlenkedett, hiszen náluk óriási különbség van a két réteg jövedelme és életkörülményei között. Akkor mondták csak el a szoba lakói munkabeosztásukat: egyikük gépnél dolgozó szakmunkás ma is, másikuk üzemmérnök.


A Dunai Vasmű 220 személyes munkásszállója az Építők útján /1961
Ez az első munkásszálló, melyben kizárólag kétágyas szobák vannak és mindegyikhez külön mosdófülke tartozik.
fotó: MTI/Tormai Andor

Francia. A nyáron járt a forgácsolóknál a francia CGT egyik vezető funkcionáriusa, ő néhány évvel ezelőtt már volt hazánkban és a vasműben is. Megmutatták neki, milyen műszaki fejlődést értek el azóta a gyárban. A szakmunkások megkérdezték a francia szaktársat, miket tapasztalt ez idő alatt hazája üzemeiben. A vendég pironkodva ismerte be, hogy utoljára évekkel ezelőtt, Dunaújvárosban látott belülről gyárat. A francia tőkés vállalat kapuján ugyanis a forradalmi szakszervezeti vezetőket nem engedik be.

2 A VENDÉGEK KÉRDEZNEK

Norvégek. A nagyrészt nőtagokból álló csoport tagjai a gyárban, főleg a népszaporulat után érdeklődtek; náluk a jobboldali sajtó magyar forrásokból súlyos erkölcsi válságról írt velünk kapcsolatban. Megmondták nekik, hogy a vasműnél is termelékenyebb a dunaújvárosi szülőotthon: havonta 130-150 gyerek látja meg itt a napvilágot. Érdeklődtek a születésszabályozás, a szülés körülményeiről, megnézték a szülőotthont; különösen az ajándék-babakelengye nyerte meg tetszésüket.


Karonülő kisgyermeket dajkál a tanács szülőotthonának gondozónője a csecsemő osztályon /1959
fotó: MTI

Felavatták az új szülőotthont és gyermekkórházat

Iráni. A neves tudós úgy jött el Magyarországra, hogy otthon a hatóságok nem tudhatnak erről, mert kommunistagyanúba fognák, mint sok mást hasonló esetben. Őt főként a szabad idő felhasználásának lehetőségei érdekelték. Megnézte a szórakozóhelyeket, a klubokat és iskolákat. Beült egy vendéglőbe munkásokkal és mérnökökkel, megtáncoltatta a dunaújvárosi menyecskéket. Végül a gyerekek elvitték az ő birodalmukba: velük hajóhintázott, utazott az úttörővasúton. Lám, mitől féltették őt az iráni hatóságok!


Az úttörővasút a Vidám Parkban. /1960
fotó: MTI/Vadas Ernő

Talpalatnyi Dunaújváros – Nosztalgiatúra az egykori Vidám Parkba

Japánok. Fiatal japán szakszervezeti funkcionáriusok jártak a vasműben, és barátkoztak meg ott fiatal szakmunkásokkal, ipari tanulókkal. Volt köztük egy különösen szép és kedves leány; a vasmű KISZ-istái megbeszélték vele, hogy levelezni fognak, nem ejtik el a baráti kapcsolatokat. A dunaújvárosiak többször írtak is a távoli kislánynak, válasz azonban nem jött tőle. Egy jóval későbbi japán látogatótól tudták meg a szomorú hírt: forradalmi tevékenység miatt háromévi börtönre ítélte a kislányt a japán osztálybíróság.

Svájci. Érdekes és jellemző, hogy a hibákat és a kifogásokat inkább az elvtársak és barátok mondják el. Így volt ez egy svájci kommunista csoportnál is. Nagy elismeréssel járták be az iparitanuló-iskolát, a kultúrtermeket, a könyvtárakat, ami nagy szó, mert a gazdag Svájc fiai eléggé elkényeztetett emberek. A gyárra is sok elismerő szavuk volt. Dicsérték a tágas munkatermeket, a fásított udvart, a védőberendezéseket. Meglátogattak néhány munkást a lakásán is. Itt kérdezték meg végre egy meghitt, elvtársi eszmecserén: Ilyen alacsony munkaintenzitással hogyan tudnak ilyen jól élni?


Ságvári városrész, Bercsényi utca, az iskola előtti park, szemben a Vörösmarty Mihály utca /1962
fotó: Fortepan / Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ

3 A VASMŰ NEM MARAD ADÓS

Angolok. A Dunai Vasmű munkásai megszokták már a vendéginváziót. Nem jönnek zavarba még akkor sem, ha a nyugatiak által kényesnek gondolt kérdések kereszttüzébe kerülnek. Ugyanakkor ők is kihasználják az alkalmat, hogy első kézből szerezzenek értesülést a távoli országok viszonyairól. Egy angol munkáspárti képviselőtől legutóbb megkérdezte egy öntő: “Mi az istennek vannak maguk ott, hogy az USA csak úgy létesítgeti Angliában a támaszpontokat?” A tolmácsnak ugyancsak gondolkodnia kellett, hogyan fordítsa le ezt az öntödei fogalmazványt.

Csehszlovákok. Egy alkalommal szénproblémái voltak a Dunai Vasműnek. Úgy volt, hogy ez a helyzet károsan befolyásolhatja tervteljesítésüket. Megpróbálták hivatalos úton a hiánycikket beszerezni, de nem sikerült, a hideg időjárás miatt nem volt a raktárakban fölös szénmennyiség. Ekkor jutott az üzem néhány dolgozójának eszébe az az ostravai küldöttség, amely oly jól érezte magát Dunaújvárosban. Ostravához fordultak, adjon kölcsön szenet. Kisvártatva jött is a válasz: elég lesz-e 20 000 tonna? Persze, hogy elég volt. Nemsokára befutott a teherpályaudvarra a szén; az elvtársi kapcsolat ezúttal is többet ért a hivatalos útnál.


A Dunai Vasmű Meleghengerművének avatása /1960
fotó: MTI/Mező Sándor

Ünnepel és avat a tízéves város

Japáni. Múlt évben egy dunaújvárosi csoport hivatalos úton Japánban járt. A megbeszélések sikeresek voltak, csak a koszttal volt baj. A dunaújvárosi gyomrok nehezen fogadták be a Csendes-óceán egynémely nyálkás-mászó termékét. Nos, eljött a “visszavágás” ideje, a vasműbe érkezett a csereküldöttség. Folytatták a megbeszéléseket, de a vendéglátók közben már a vacsorára készültek. Meghagyták a Halászkert szakácsának, jó sok cseresznyepaprikát vagdosson a halászlébe. Olyan erős is lett, mint a méreg. A derék japánok ugyancsak törülgették homlokukat-szemüket, de a hagyományos keleti udvariassággal azért, két köhögőroham között elmondták: “Igen – nagyon finom.”

4 VENDÉG A KEMENCÉNÉL

Új-zélandi. Egy új-zélandi látogatót a szakszervezeti titkár kísért végig a városon. Amikor a vasmű kapujába értek, akkor érkezett éppen oda Borovszky Ambrus elvtárs, a gyár igazgatója. A vendég nagy tettre szánta rá magát. Odament az igazgatóhoz, és megkérdezte: hajlandó-e magát a szakszervezeti titkárral együtt lefényképeztetni. “Persze” – szólt Borovszky Ambrus a vendég nagy csodálkozására. Új-Zélandban bizonyára nagy feltűnést kelt majd a “furcsa” együttes: igazgató és
munkásmozgalmi vezető.


A Dunai Vasmű főbejárata /1960
fotó: Fortepan / Chuckyeager tumblr

Románok. Egy nagyobb létszámú román szakszervezeti küldöttség járta be a gyárat. Utána vendégül látták a vasműben a román elvtársakat, de egy szék üresen maradt. Útközben elveszett a küldöttség egy tagja. Keresték, de hiába. Végre 4 óra után előjött az “eltűnt”. A körút során egy kemencejavító brigádnál maradt le. Ő maga is kőműves volt, mielőtt a szakszervezeti központba került, s a szaktársak láttán erőt vett rajta a szakma szeretete. Beállt a brigádba, és a műszak lejártakor vette csak észre: hol is járnak a többiek?

Máté György

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

Dunaujvaros