Jelenkor – 1985. április
Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza /2019
KALÁSZ MARTON
Téli bárány
Vroninak még a városon kívül is torkában dobbant a szíve. Nagy bajt szerzett ennek a Fuisz szomszédnak azzal, hogy beállított hozzá, annyi bizonyos. Most már csak haza akart érni a malomba, levetni a vizes ruhát, újból elrejteni az ékszert a szekrény mélyébe. Szinte eszébe se jutott, hogy jövet Harangozóékhoz került volna a ház dolgában. Az eső másnapra is épp csak alábbhagyott. Vronit délután bevitte a faluba a nyugtalanság. Harangozó rossz hírt tudott, leültette Vronit, s mindjárt elmondta. A házat Harangozó el nem adhatja, mert övé ugyan, de még nincsen a nevén véglegesen. Ha eladhatná is, annak, aki a régi gazdája, semmiképp nem adhatja el. Mindezt a nagyobb faluban mondta el neki a tanácstitkár. Úgyhogy ne is próbálkozzanak, se Harangozó, se Probstné, mivel erre semmi jogcímük nincs. Kicsit fenyegetőleg hangzott, Harangozó legalábbis úgy hámozta. Molnár, a fiatal tanácselnök szintén ott állt az irodában, az ajtónak támaszkodva, végig hallgatott. Amikor Harangozó az irodából. Molnár utána szólt, legföljebb akkor költözhet vissza Probstné a volt házába, ha nem lesz újabb igénylő. Ilyen jobbféle háznál ez persze teljesen valószínűtlen, nézett Molnárra a titkár, ilyet a tanács meg se engedhetne magának. Ezt tudta Harangozó. Ők tavaszig mindenképp elmennek innen, vigasztalta volna most Vronit, jobb, ha megvárja, mire végzi neki a sors.
Vroni a maradék ősszel gondolatban csakis a házzal foglalatoskodott. Egyszer-egyszer kifakadt Harangozóék ellen. Ne jött volna ki ez a telepes, ne szólt volna, kotródott volna el egyszerűen, annyira fájdítja most ez az egész Vroni szívét. Veszekedett Annával, mért vesz mindent örökké könnyen, mért törődik bele, visszajutnak-e a jogukba vagy sem. – Ez a te jussod lenne. Te ebbe mennél férjhez – kiabált. Az új esztendőben eltökélte, mégse hagyja a dolgot. Bement a nagyobb faluba, a tanácstitkár elég nyersen elintézte. Molnárt, a tanácselnököt nem találta. Leszaladt a szüleihez az alvégre, apja ágyban feküdt. Csak levert kicsit a lábamról, mondta az öreg Kovács. Meg jobban esik neki a meleg dunyha alatt, mondta Vroni anyja. Vroni hazamenet azon töprengett, ha itt a faluban nem megy, hol kezdhetne a városban elölről mindent. Fuiszhoz nem folyamodhatik, az bizonyosan haragszik rá az őszi látogatás miatt. Fuiszban valahogy többé nem is bízott. Mindig maga előtt látta a nyárlevélként reszkető, holtsápadt embert. Vroni először életében tapasztalt a begyűjtési irodában olyat, ennyire hogyan válhatik semmivé egy ember a másik szeme előtt. Egyik hatalom, a nagyobb, hogyan tapodja el pillanat alatt a másik, a kicsi hatalmat. Nagyon sajnálta szegény Fuisz szomszédot, meglátod, ez se ül soká a székében, mondta akkor Annának. Vroni más olyat, akire ügyét bízhatta volna, a városban nem ismert. Igaza legyen Harangozónak, s meg kell várni, amíg a tavasz valahogy kiforogja? Két héttel azután, hogy bent járt a nagyobb faluban, hirtelen meghalt az apja. Vroninak kellett a temetés költségét állnia, az öregeknek megtakarított fillérjük se volt. Muszáj volt hozzányúlnia a pénzhez, s Vroni ebben valami sorsszerűséget sejdített. Annának erről nem szólt. A kislány nagyon megsiratta öregapját. András a megyeszékhelyről egyenesen a temetésre jött, s még aznap vissza kellett utaznia. Ezek a papok se tudnak tisztességet, haragudott Vroni. Nem engedélyezhettek volna még egy-két napot? Pénzt tett András zsebébe, András azt mondta, farsangra, a szülők napjára minden diáktól elvárnak valakit hazulról. Vroni sopánkodott. Épp ez legyen most az ő legnagyobb gondja, adja csak tudtul András a tanárainak, hogy ő nem megy el. Itt a friss gyász, s majd épp farsangra, bizony nem kívánkozik.
Vroni mégiscsak hagyta magát rábeszélni, s elutazott farsangra a fiához. Vele ne gondoljon, biztatta Anna, majd öreganyja kijön s meglesznek együtt a malomban. Anna elvitte Vronit kocsival az állomásra. A borulatból útközben hólézengés lett, a falvak nyirkosán derengtek a szürkületben, mire Vroni beért a megyeszékhelyre, havaseső verte a vonatablakot. Az állomáson fölhúzta a magával hozott gumicipőt, Paul után maradt a lomos kamrában. A cipő túlságosan nagy volt, hideg a lábának, Vroni csúszkált benne a városi járdán. Eltalált a papneveldébe, közben úgy tetszett neki, teljesen este lett. A kapu előtt megállt egy kis bátorságért, megigazította magán a nagykendőt. Odabentről hangok hallatszottak. A papnevelde portáján nagyobb fiúk zsibongtak, az érkező szülőket várták. Valamelyik elszaladt, hogy szóljon Andrásnak. Vroni várakozott, aztán meghallotta a föntről leigyekvő lépéseket. András jött. Mihelyt meglátta anyját, lassúra fogta a menést a hideg, homályos folyosón. Vroni magától értetődőnek gondolta, hogy magyarul szóljon Andráshoz. Látta, fia megkönnyebbül, sebten magyarul válaszol Vroni mintha így is valami kezdeti röstellkedést vett volna észre fia arcán. Nem tudta, csapzottságának, falusi öltözékének szól-e, vagy annak, hogy mégiscsak helytelenül, svábosan beszél magyarul. Érkeztek mások is, nagyobbrészt falusiak, Vroni fiatal német asszonyt is észrevett köztük. Az asszony svábul köszönt neki, szegényes viseletű volt, Vroni viszonozta a köszönést, egyébben nem szóltak egymáshoz. A fiúk egymás után jövögettek lefelé. Vroni a hangzavarban halkan megkérdezte Andrástól, lesz-e nekik, szülőknek hol megaludniuk. – Ágyneműt hozott? – kérdezte András. – Megírtam, hogy köll. – Vroni megmutatta neki az összehajtogatott, jó illatú parasztágyneműt, a kosárból előszedte a kenyeret, kolbászt, lekváros piskótát. Mondani akarta, kínálja András a pajtásait, de látta, mindenki majszol, valamennyi ott ténfergőnek tele a keze, szája. A házban megszólalt a csengő, a fiúknak vissza kellett menniük. – Vacsora – mondta András -, odafönt köll sorba állnunk. – A szülőket két apáca kísérte föl egy meredek utcán éjszakai hálóhelyükre. Férfi nem volt a szülők közt, nem volt muszáj kétfelé oszolniuk. A hálóhelyen vaságyakat, pucér pámatokokat, paplanokat találtak. Az asszonyok csöndben fölhúzták hozott ágyneműjüket. Félszemmel egymás mozdulatait figyelték. Vroni látta, a német fiatalasszony ágyneműje elég szegényes, talán foltozott is, gondolta Vroni, inkább a sarokba, a félhomályba húzódik vele.
Vroni nem sokat aludt. Az örökös neszek, kint-e, idebent-e, föl-fölriasztották. Hajnalban annyi harang szólalt meg egyszerre, ennyit Vroni életében, a gyűdi zarándokkörmenetben se hallott. Találgatta, melyik hang merről szól, lassan sírni kezdett magában. Andrást most nagyon megsajnálta. Ott fekszik valahol ő is a maga vaságyán, biztosan nem hallja a harangokat, annyira alszik. Hiszen mesélte is, sose tudja kialudni magát, reggel a gyerekek úgy rázzák föl. András azt mesélte, itt még cipőt pucolni, kályhát begyújtani is megtanulnak. Akit diákkorában megtanítanak ilyesmire, gondolta Vroni, azzal arra készülnek, majd életében mindig maga lesz. Vroni szerette dédelgetni Andrást, csak a könyvet sokallta néha a kezében. Fájt neki, hogy odaadta a fiát. Először gondolt rá ebben a téli virradatban, ezen az idegen helyen, hogy András soha többé nem lesz az övé. Ha nem papnak, hanem ügyvédnek, orvosnak, bárminek tanul, talán igen. Akkor olyan, mint a többi ember, megnősül, családja lesz, hazalátogat, ha tud. Vagy éppen egy ilyen család venné el tőle? Ki tudja, ki jutna feleségéül, hallható manapság is, hogy sváb fiúk szégyellik az anyjukat, származásukat, még a nevüket is megváltoztatják. Igaz, ilyet régen papokról is lehetett hallani. Bekerül ilyen fiú valami úri családba, ott aztán mindenki keresztülnéz a rokonokon, még ő is kénytelen. Vroni meg is illetődött a gondolatán, ijedten meg is torpant. Odahaza ez sose jutott eszébe. Odahaza persze mindig ki is jut neki, hogy ne sokat gondolkodjék. Hallotta, körülötte mocorognak az asszonyok. Ébren vannak, mindegyik azt várja, valaki más szólaljon meg legelőbb. Addig ők is a maguk gyerekén töprengenek, gondolta Vroni. A sváb fiatalasszonyé alighanem az a fiú, akiről András első karácsonyon mesélte, bevonulásukkor nem volt hálóinge, a nappali, kurta ingében akart lefeküdni, s a nagyobb fiúk csúfot űztek belőle. Egyik nagyobb diák aztán odament hozzá, adott neki hálóinget a sajátjából. A fiú nem sírt, dacosan behúzta a nyakát. Mindenki nehezen él ebben a világban, gondolta Vroni, ez a fiatalasszony hogyan állja, amit az iskola a tanulásért követel? Igaz, most szinte a szegény embernek a legjobb, annak se beadása, se örökös adója, nem söprik le a padlását. Bejött a hálóterembe egy apáca, villanyt gyújtott a derengésben, dicsértessék, mondta, hála Jézusnak az éjszakai nyugodalomért. A szülők édes feketekávét kaptak, mellé zsíroskenyeret. Később levitték őket a papneveldébe. A portán megint ott ténfergett néhány nagyobb diák, most pap is volt velük, az édesanyák csak sétáljanak föl, mondta, az emeleten megtalálják a kis tisztelendőket.
Vroni az utcán lefelé jövet ugyancsak csúszkált a gumicipőjében. Mindenki óvatosan lépdelt, hogy el ne essék. Az előző napi havasesőből jég lett. A járdát meghamuzták már, a hegy felől kicsit fújt a szél. Itt a sok ablakos folyosón is a szél okozza a hideget, vagy mindig ilyen, töprengett Vroni. A falak jó vastagok voltak, végig a folyosón dupla ablakok. Andrást az emeleten nem találta. Kinézett az ablakon s látta, ott ugrál néhány másik fiúval a felsőudvaron. Se kabát rajta, se sapka, se sál. Az udvar végében hatalmas szobrok álltak, mögöttük kertféle, Vroni sok fát, bokrot látott. A fák között papnak öltözött fiatalemberek mozogtak. Vroni megkocogtatta az ablakot, hátha András meghallja s ő integethet neki. Lábhoz tette a kosarát, majd csak följön, ő addig itt meglesz. Valamelyik fiú szólhatott Andrásnak, mert jött. A délelőtt azzal telt, hogy a szülőket beinvitálták a tanárokhoz, hallják, mi a vélemény a fiúkról. Vroni megnyugodott, végtére csupa jót mondtak Andrásról. Néha kicsit renitens, szólt az egyik tanár, mivel azonban Vroni nem is tudta, mi az, s a tanár mosolyogva hozzátette, de azért jó gyermek, nem bánkódott. A fiatal német asszony zokogva jött ki. Úgy ment végig a folyosón. A fiúk az ablakmélyedésekben szorongtak, nevetgéltek, most döbbenten elhallgattak. András odajött s azt súgta Vroninak: – Pedig a Jaksi a legjobb tanuló. Nekem is barátom. Csak a Virgil pikkel rá. Mert egyszer verset írt róla. – Vroni sajnálkozva nézett szegény fiatalasszony után. – Melyik a fia? – kérdezte. – Az a nagy szeplőjű – súgta András. Vroni később látta, a fiatalasszonyt két tanár fogja közre a földszinti folyosón, járkálnak vele s a lelkére beszélnek.
Vroni a délutáni előadást nem tudta megvárni. Ment a vonata, semmiképp se akarta lekésni. Még beült a többiekkel a szép nagy terembe, ami akkora volt, akár egy templom, s talán templomnál is díszesebb. Mielőtt az ünnepség megkezdődött, elbúcsúzott Andrásól. Vroni hirtelen sírással küszködött. Andráson látta, gondolatai odabent járnak, figyel is, nem is, legszívesebben rohanna vissza a pajtásaihoz. András is szerepelt az ünnepségen, Vroni sajnálta is, hogy nem láthatja. De még egy éjszakát nem akart a városban tölteni. S ebéd után az apácák föl is vitték őket a hálóhelyre, hozza el ki-ki az ágyneműjét, egyéb holmiját. Az ajtóból most látta, a sváb fiatalasszony odabent szorong a terem hátuljában, kosarai a kezében. Szegény még fönt a hálóhelyen, pakolás közben is megjárta. – A ciha – kiáltott egyszerre csak nincs a cihám. Hol a ciha? – Az öreg apáca odalépett hozzá, s a párnátok alól kihúzta az összehajtogatott ágyneműt. – Mi itt nem lopunk, lányom – mondta az apáca sértetten. A szülőket külön ebédeltették a papneveldében. Az szép volt, reverendás fiatalemberek szolgáltak föl, hordták a levest, a húst, a süteményt. S töltöttek ki-ki poharába ivóvizet. Ebéd közben az egyik reverendás hangosan fölolvasott valami könyvből. Vroni meglátta a mázsálófiút, aki egyik nyáron a cséplőgéppel a malomban járt. Nem szólt hozzá persze, a fiú se igen ismerte föl őt. Ebéd után fölmehettek a gyerekek tanulószobájába. András helye az ablaknál volt. Nézegettek kifelé, megint szállalni kezdett a hó. Nagy, nehézkes pelyhek voltak, amelyek hamar elolvadnak. A szemközti épület ablakai ki voltak világítva, férfiak ültek odabent s hallgattak valami előadást. Vroni látta, java korabeli férfi a legtöbbje, vidéki emberek inkább, viseletűk, arcformájuk így átnézésre is elárulta őket. Amíg kíváncsiskodtak ketten, odaát a férfiak fölálltak helyükről, ablakot nyitottak s kihajolva odatartották tenyerüket a hópelyheknek. – Ez egy tanácselnökiskola vagy mi – magyarázta András. – De ezek örökké csak énekelnek. Már mi is minden éneküket ismerjük. Előbb megtanuljuk, mint ők. A buták. “Tengernyi a búza, erős a karunk, kora hajnaltájban vígan aratunk.” – András mórikált, Vroni megfeddte, ne csúfolódjék másokon. András értetlenül bámult anyja indulatán. – Ők is integetnek ám nekünk – szólt sértődötten -, meg mondogatnak is.
Vroni hazafelé a vonaton, aztán odahaza sokat töprengett Andráson s az iskolán. Néha azon kapta magát, már nem tudja, min töpreng. Meg csöndben sírdogál. Anna hazaért a kisebb faluból, el akarta neki mondani, hogy került a temető felé, s mekkora arra a sár, apja sírját jól berogyasztotta a víz. Vroni megintcsak sírt. – Mi baja – kérdezte most már Anna -, nem szokott maga ennyit sírni. Nem volt maga ilyen azelőtt. – Vroni gyúrta tovább a tésztát az asztalon. – Tudod is te, milyen voltam – válaszolt. – Magam sem tudom. Megöregedtem. – Anna gyanakodva méregette anyját. – Andrással van valami? – faggatta. – Mondja, ha így van. – Vroni a fejét rázta. – Dehogy van. Nagyonis dicsérik. Jaj, kislányom, hát sírnom kell. – Rosszra fordult a világ, hóvihar kavarodott megint. Fagyott is, visszavetette, hogy nyíljék, az időt. Vroniék még hidegben elindultak a városba a vásárba, malacot akartak venni. Anna ragaszkodott hozzá, ezt most már intézzék, s Vroni csöndes örömmel ült a kocsin a lánya mellett. A malacot lent drá- gálották, látták, más is alkuszik s odébbáll. A lovakkal visszafordultak a legközelebb eső kis utcába, Anna vigyázott rájuk. Vroni a sátrak közt őgyelgő ismerősökkel találkozott. Egyikük mondta, úgy vélekszik, a középső Mess keresztfiú kórházban van. Tüdejével van valami, mondta az ismerős, közelebbit nem tud. Hétfői nap volt, a kórházba majd csak szerdán lehetne bejutni. Vroni hirtelen röstellkedett, ennyi híre nincs Mess komáékról. Arra se emlékszik jóformán, mikor látta őket. Talán az apja temetésén, a komaasszony mintha ott állt volna. A gyerekek az újesztendei köszöntésből kinőttek, így inkább csak gondolatban tartják számon egymást. Vroni a sok bajával erről is megfeledkezik. Még ősszel hallotta, Pauli, a legidősebb keresztfiú bevonult katonának. Ettől kicsit megkönnyebbült, akkor legalább két évig nem nősül, neki mint keresztszülőnek nem lesz gondja vele. Valahogy el kell jutnia a szőlőhegyre, akárhogyan is, most már eljut, fogadkozott Vroni. Újra a kocsin ült, hajtottak kifelé a városból. Malacot mégsem vettek. Számításuk, hogy a vásár végére majd engednek a gazdák, nem vált be. A szigeti sokacok, a környékbeli magyarok, svábok déltájt is makacsul hajtogatták, ennyi és ennyi az ára. Olvadt, a lovak lába hajigálni kezdte a sarat. A szőlők huzatában mintha itt-ott már madár pittyegett volna. Szegény keresztfiúnk, sóhajtozott Vroni, de hát mi történhetett. Nem emlékszik, mondta Annának, hogy Messéknél tüdőbajos lett volna. – Hacsak ennek a második keresztanyádnak a családjában nem, őket senki se ismeri. – Két napra rá Vroni igyekezett be a nagyobb faluba anyját megnézni. Gondolt egyet s továbbhaladt néhány házzal Meinradékig. Tőlük alighanem megtud valamit a komáékról.
Meinrad megvigasztalta Vronit, hogy a keresztfia már odahaza van a hegyen. Feküdnie muszáj, ez a ködlő, nyirkos idő senkinek se tesz jót. De majd a május meghozza. – Mit hoz meg a május – szólt közbe Agnesz. – Ne hallgass rá. A te András keresztfiad komolyan beteg. – Vroni megtudta, Sztálinvárosban vették észre a bajt, amikor a keresztfia ott járt. Vroni erről se tudott. Tovább nemigen mert érdeklődni, csupán kiderülne, hogy semmit nem tud. Meinrad másra terelte a beszélgetést. – Hallom, te meg visszaköltözhetnél a házatokba – kérdezte Vronit. Vroni meglepődött, hogy már a nagyobb faluban is tudják. Meinrad kíváncsi volt, hogyan áll az ügy, Vroni elmondta. Elhallgatta persze, hogy Harangozóék pénzt kértek. – Neked a Molnár köllene – töprengett Meinrad. Vroni sorolta, amit Harangozótól tudott. – Nem a tanácselnök, a bátyja. A mi elnökünk. Az el tudná intézni. Nagy tekintély mindenfelé. Nekem mindent elintézett. Csak hát az volt az ára, hogy most bent vagyok a csoportban. A Békénhagynakban, ahogy ti parasztok mindig hívjátok. – Vroni a szemét törölgette, beszéd közben óvatlanul eleredt a könnye. – Én már azt se bánnám, Johann – mondta -, belépnék én már akármibe.
Vroni hirtelenében mondta, de az elkövetkező időben csak ezen töprengett. Anna más véleményen volt, mint ő. Adják oda a földet, cserében egy házért, mi belőle a hasznuk? Ő annyit turkált ebben a földben, most mindez ne legyen? Akkor inkább marad a malomban, amúgyis rég megszeretett idekint. Vroni haragudott. – Én abban a házban akarok meghalni, ahol apáddal éltem – mondta. – Itt is élt apámmal – vitatkozott Anna. – És azt akarom, hogy téged mint menyasszonyt abból a házból vezessenek ki, amelyben világra jöttél. – Anna sóhajtott. – Hol van az, anyám – mondta. – Éppen ez az, lányom. Itt savanyodsz ebben a düledék malomban. Még egy-két év s kinek kellesz. – Anna sírva szaladt ki az udvarra. Vroni nem szólt utána, hogy ne haragudjék.
Vroni előbb Harangozóhoz sietett, hogy beszéljen vele. – Ahogy gondolja, fiatalasszony – mondta Harangozó, úgy látszott, elég sértődötten. – Mi a napokban költözünk. – Vroni korán bement a csoportba. Malchinger, a könyvelő tett-vett Molnárral az irodában. Vroni tudta, Malchinger együtt járt Paullal az aranykalászos gazda tanfolyamra s így-úgy barátok is voltak. Molnár meghallgatta Vronit. Malchinger bele-beleszólt, hogy az a Probst, aki betegen a malomban élt. Nem könnyű ügy, ismételgette Molnár. – Ki mindenkinél járt már? – kérdezte Vronitól. Vroni sorra elmondta, most már azt se hallgatta el, hogy meg akarta venni Harangozótól a házat. – Elárulom, a maguk földjére rég fáj a fogam – mondta Molnár. – Nagyonis beleillenék a csoport elképzelésébe. – Malchinger hozzátette: – Ilyenformán a malom is meglehetne. Kitehetnénk a borjakat. – Vroni egyre kétségbeesettebben állt. Hallgatta, a két férfi hogyan, merre taksál. – Na mindegy, néni – végezte Molnár. – Majd értesítjük. Meglátjuk, mire jutunk. – Vroni ment, nem látták el mégse nagy bizalommal. Keményre húzott szájjal elindult föl a temetőszurdikon haza. Elmondta Annának, mire járt. A lány azt mondta, jól van. Ha úgy gondolja, ő is úgy. Csak sikerüljön.
A várakozás olyan volt, a malom fölött közben enyhült, változott, szépült, borult az idő. Vroni nem akart bemenni a kisebb faluba, egyebüvé nem vágyott, boltba Annát küldte. Járkált a hűvös nappalokon az udvaron, aztán ült, munkájának nem volt látatja. Nem tudta, mitevő lehetne, amíg nincs válasz, kerthez, földhöz nyúlniuk nem érdemes. Vasárnap ebéd után abroszt terített, leült maga a tiszta asztal mellé. Olvasgatta András levelét, amiben fia már a közelgő húsvétnak örvendezik. Az utak szikkadtak, Anna ebben a hangulatban nem kívánt együtt üldögélni anyjával. Azt mondta, meglátogatja keresztapjáékat. Vagy Ignácz Ilonához megy, vagy öreganyjához be a nagyobb faluba. A szél fönnsík felől, végig a völgyön járt, a nap egyre-másra vakított, magas égről sütött. Megjelent Malchinger a csoport csézáján, vele Verdes, az állattenyésztési brigádvezető. Végiglépték a malom környékét, bementek vizsgálódni a gazdasági épületekbe. Vroni inkább nem mutatkozott, ablakon át nézte őket. Hazaért Anna, Malchinger az udvaron beszélgetett vele. Vroni mégiscsak kiment. Malchinger azon nyomban zsebbe nyúlt s kulcsot adott át neki. A kulcs tapintása már nem volt ismerős, tudta azért, Malchinger mire adja. Vroni kérdőn nézett, illetlen mégse legyen. Malchinger mosolyogva megvonta a vállát.
Folytatás hamarosan!
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
Kalász Márton (Somberek, 1934. szeptember 8. – Budapest, 2021. december 30.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas (1971, 1987) magyar költő, író, műfordító, egyetemi tanár. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2009).
Bertha Bulcsu – Interjú Kalász Mártonnal
