Kalász Márton – Téli bárány XV.


Jelenkor – 1985. február


Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza /2021

KALÁSZ MARTON

Téli bárány

A hátralevő telet Csókáék tanyáján tétlenkedtem végig. Etettünk, kukoricát morzsoltunk, egy enyhébb, jó ködös nap kivettünk egy rossz gyümölcsfát a tanya végében. Engedély nélkül, még szürkülés előtt gondosan eltüntettük a külső nyomát. Miklós bácsi az eget kémlelte, ha jó az isten, mondta, ád egy kis havat éjszaka. – Mire kinyílik az idő, talán mink se emlékszünk már, hogy állt itt egy fa, igaz? – Haza legközelebb csak olvadás táján mehettem. Tavasszal anyánk új helyet szerzett, odahaza, a nagyobb faluban. Egy telepes magyarnál, ahol szinte jobb sorom volt, mint a Szigeten. S esténként járhattam haza aludni a hegyre. Mégse szerettem itt igazán. Ősz elején tovább is álltam. Vas Károly, egy szomszéd faluból ide áttelepített idős sváb gazda, aki okmánybélyegen szerezte magyar nevét, keresett egy kéz alá való gyereket. Vas Károly szívesen rám hagyatkozott az állatok etetésénél, egyéb ellátásukban, mindig nagyon elfáradtam, mire végeztem. De nem mutattam. Már a tanyán, előző télen, amíg nézegettem a ködhatámál dermedő fasort, amely egyre csak üres volt, napok teltek, mire megláttunk az ablakból gyalogosan vagy fogattal haladni benne valakit, hirtelen arról kezdtem álmodozni, milyen jó volna gazdának lenni, s mit hogyan csinálnék, ha tanyám, földem, igám lenne. Nagyanyám célozgatása is eszembe jutott, hogy Csókáéknak nincsen gyerekük, hátha még örökölnék is. De efféle jelet se Miklós bácsi, se Vica néni viselkedésében nem láttam. Vas Károly gyerekeit nem ismertem, a szomszéd faluban maradtak. Mindkét lánya férjnél volt, egyik egy kupecféle felesége, másik tanítónő. Vasné a hétvégeken, ha tehette, el-elutazott hozzájuk. Mindig megpakolva ment, nekem kellett a kosarait fölcipelnem a kocsma elé a buszmegállóba. Vasné hozzám csak akkor szólt, ha mindenképp muszáj volt, elég sok kifogásolnivalót talált a munkámban, s ugráltatott volna ide-oda. Károly bácsi olyankor azt mondta, nem azért tart, hogy moslékoslány legyek, az én sorom a férfimunka a gazdaságban. Ezen aztán össze is vesztek, hamar láttam, szeretnek egymással civódni. Ha elment az asszony. Károly bácsi mindjárt bort hozott föl a pincéből, jó pirosat, beült a meleg konyhába s szép lassan becsípett. Engem is kínálgatott. Ha nem akaródzott elfogadni, azt mondogatta, akkor hogyan akarok ehhez a paraszti munkához hozzáerősödni. – Mert mi más lesz belőled is, mint cseléd – mondta mérgesen. – Ahhoz meg bírni köll ám a munkát. A munkához meg erő köll. Jó húsokat köll enni, bort inni rá, hogy csináljon vért. Akármit mond ez a te boldogtalan, kapzsi Nancsi nénéd. Nézz meg engem. Az én képem most is olyan, akár az alma. – Elkuncogtam magam. Károly bácsi rám legyintett s föltette a vacsorát melegedni. Aztán igyekeztem hazafelé a hegyre a hidegben.
Vas Károly csak magyarul beszélt velem, ő már németül nem szólalt meg. Felesége magyar volt, muszáj volt így szoknia az apósa házánál. Egyszer ütött meg majdnem, amikor mindenképp be akartam végezni a földjén, a hetedik dűlőben a darab őszi szántást s nagyon meghajtottam az ökröket.
Csapzottan, csatakosan érkeztünk meg a novemberi sötétben, jókora kéve tengeriszárakkal a szekér hátuljában. Vas már kint topogott a kapuban. Meglátta a gőzölgő ökröket, az állapotukat, s nagyon megrémült, hogy valami bajuk esik. Csutakoltatta velem őket fél éjszaka, sírva aludtam el az istálló szögletében, a szalmán. Vasné karácsonyra is elutazott. Itt maradtunk kettesben szenteste. Nagy terű szalmákat húzkodtam le egész délután a felsőkertből, ne legyen az ünnep alatt sok gond az almozásra. Mert a két napra Károly bácsi engem is elengedett. Estefelé leültetett maga mellé a konyhában. Muszáj volt elfogadnom a bort, kicsit én is becsíptem. Odakint már kántáltak, nagyhangú köszöngetést hallottunk át a szomszéd székelyek udvaráról. Vas egész keserves életét sorolta volna nekem, hiába fészkelődtem, hadd mennék már. Még kicsit sírni is nekifogott, ettől megijedtem s félszegen ültem a pad végében. Odahaza nem tudták, mi lehet velem. Az idő annyira nem rossz, hogy baj ért volna az úton. Apánk már abban volt, hogy Vasék bentfogtak köszöntésre a maguk karácsonyfája alatt. S emiatt morgott. Kipirultan léptem a szobába, észrevették rajtam a bor bágyadtságát. Olyan havat lógató sötét este volt, útközben kétszer-háromszor azt hittem, nem tudom, merre járok. Messze traktor igyekezett még valahonnan valahova, haza ünnepre, láttam tétova lámpását. Nálunk mindenki az asztal körül ült, Pauli is, jókedvük volt, kártyáztak. Anyánk énekelgetett magában. Aprót kortyintott a borából.
– Éhes vagy, nagyfiam? – kérdezte. Ráztam a fejemet, anyánk fölállt s előkereste az ajándékomat. Pár ötujjú kesztyűt, amire nagyon vágytam. Tél elején kötötte, a gyapjút sötétkék festékkel festette be.
Karácsony másnapján kijött Meinrad. Anyánknak jókedve volt, nem bántotta. Megkérdezte kedvesen, hogyan vannak Mariék, cseperedik-e az unoka. Meinrad arról kezdett beszélni, megint eltelt egy esztendő nagyobb baj nélkül. A kisebbeket már megszoktuk, azokba beletörődtünk. Meinrad egész ősszel reszketett, most már az ő szőlőjét is elveszik. Arra, hogy ő nem volt benne a Volksbundban, nem hivatkozhatik, ez mostanában már szinte mindegy. Kiderült, Agnesz néni óvatosságból azért rábeszélte Szávót, igényelje ki névleg a szőlőt, sose lehet tudni. Szávó húzódozott, végtére mégis ráállt. Szávó benne volt a csoportban, vezetőféle volt, mindenképp meg akarta teremteni a birkatenyészetet. De másképpen is mindig kitalált volna valamit. A cséplés vége tájt aztán egy éjszaka bezörgetett hozzájuk a rendőrség. Két ismeretlen civil s a helyi rendőr, ahogyan Meinrad tudta. A helyi rendőr cséplőgép szíját vonszolta be magával. A civil kirángatta Szávót az ágyból, kérdőre vonta, mért lopta el a szövetkezet cséplőgépszíját, melyik feketén dolgozó suszterral van egyezségben, hogy átengedi neki a szíjat. Szávó sose volt ijedős. Most is rámordult a nyomozóra, ne nézzék hülyének, hisz látja, ez az átabota hogyan húzkodja befelé. – Csakhogy hol találtuk? – vonta föl szemöldökét titokzatosan a nyomozó. Szávó öltözött, amikor nadrág, ing már rajta volt, egy pillantás alatt, a rendőrök szeme láttára kivetette magát az ablakon. Azok hiába eredtek utána, mire kifutottak az ajtón, Szávó sehol se volt. A nyomozók mostanában is még néha az öreg Urosevics nyakára jártak, annak egyre csak reszketett a feje, s valóban semmit se tudott a fiáról. Meinrad elmondta Prakatur órásnak, a városi szőlőszomszédnak, vele mi is mindent meg szoktunk beszélni. – Bizony így van – mondta Prakatur -, most már a svábok akár föllélegezhetnek, a szerbek, sokacok, horvátok vannak soron. Meg mi, kisiparosok. Isten igazodik el ezen a világon. Itt most már mindenki kém, szabotőr, rosseb tudja, még milyen szavakat fognak ránk kitalálni. Az építkezést is e miatt a rossz szomszédság miatt hagyták abba, tudják. De ez az egy talán nem is baj, akkora gyár csak elcsúfította volna a mi gyönyörű környékünket. – Prakatur rég kiszorult a helyi politikából, rá már nem hallgatott senki a városban. Meinrad, ha nem is tudott tanácsot kapni az órástól, mégis kigondolta, hogyan járjon el. Bement a csoportba Molnár elnökhöz, elmondta neki négyszemközt, nyíltan, az udvaron, hogyan lenne ő most a szőlőjével. Mindenki úgy tudta, Molnárral lehet beszélni, Meinrad is tudott. Meinrad hirtelen belépett a csoportba, a szőlőt, akár eddig Szávó nevére, most az övére írták háztájinak. Mindnyájan örvendeztünk, anyánk boldog epésséggel megjegyezte: – Na, most megint egyformán vagyunk. A tied a csoporté, a mienk Bánó Antalé. Már csak ki kéne költöznötök a hegyre, élnénk világunkat, mint régen.
Meinradot karácsonyi ebédre marasztaltuk, még kártyázni is beült azután. Pauli csalt, nyert, anyánk, akinek ott volt az orrán apánk pápaszeme, szigorúan figyelt, s mindig elárulta Paulit. Pauli csak ütötte a lapot, énekelt hozzá. “Én a téglagyárban lakom, téglaporos a kalapom”, fújta, s kobozta közben az öregek elől a babszemeket. – Ez aztán a nóta – bosszankodott anyánk. – Keresnéd elő inkább a szájmuzsikádat, ünnep van, játszanál nekünk valami szépet. – Pauli nem mutatott hajlandóságot, nem gyerek ő már, felelte. – Az aztán nem vagy – szólt erre anyánk. – Az az régi jó gyerek már nem vagy. – Pauli értette, anyánk mire lyukadna ki. Pauli egész ősszel alig tudta esténként föltolni a biciklit a lucskos, fagyos oldalon, annyiszor kapatos volt. Anyánknak az se tetszett, hogy az utóbbi időben vásárolja a pakli cigarettákat s egyre-másra kapdossa elő a zsebéből. Hamar abbahagytuk a kártyázást, Meinrad hirtelen vitába keveredett anyánkkal, már nem lehetett a körre figyelni. Meinrad Péterrel, a fiával kezdte, mennyire sajnálja, hogy nem juttatta be kőműves- vagy ácstanulónak, amikor lehetőség volt. De legközelebb beszerzi a gépállomáshoz, járjon inkább haza piszkosan, olajosán, csak tanuljon valamit. Meinrad aztán Paulit forszírozta, kérdőre vonta anyánkat, mért nem engedte el a mérnökökkel föl Pentelére. Oda, ahol most a gyárat mégiscsak fölépítik. – Szerették, ott akármi lehetett volna, én mondom. Jövője van, ahogyan ennek vág az esze s amilyen ügyes mindenhez. Ha csak a keze írását nézem. Emlékszel, mit mondott egyszer a tanító? Lappang benne a tehetség. Te magad mesélted. Idehaza meg mit csinál? Volt traktoros, neked nem tetszett. Volt a gazdaságnál, neki nem tetszett. Elment a mérnökök mellé, erőszakkal idehaza tartottad. Most meg a csibetelepen nyúlkál a tyúkok valagába, meg elballag a Rigóba unalmában, nem mondom. – Nevettünk Meinradon, Pauli is. Csak apánk nézett komoran maga elé. Anyánk találva érezte magát, sértetten válaszolt. – Svábnak sehol sincs lehetősége, hiába beszélsz. Régen talán volt, szegénynek akkor se sok, manapság nincs. Csak a két kezére van bízva. – Meinrad indulatba jött. – Sváb, sváb. Nem kell azt mindenki orrára kötni. Mess Pál ilyen-olyan lakos, illetőségű, s kész. Nem faggatja ott senki. S vége annak a világnak, hogy kimutassuk, mi, a svábok, pláne hogy önérzeteskedjünk. A magyarokhoz kell húzni, hallgatni kell, tűrni, eltűnni. Ha meg már lettél valaki, megmutattad, mit érsz s mit tudsz, úgyis mindegy. Rosszul politizálsz te, hallod, szomszédasszony. – Mindnyájan hallgattunk. Meinrad érezte, azért talán már elvetette a sulykot. – Nem mondom – szólt még -, ha valaki, te ölni tudnál a gyerekeidért. Annyira félted őket. Nem mondom, tudom is, mindig mindent megpróbáltál, hogy összetartsd a családodat.
Anyánk ült a ládán, arca szinte keskenyre húzódott. Görcsösen tördelte a kezét. Ránk nézett, apánkra, Meinradra, csak nehezen tudott megszólalni. – Azt hiszed, Johann – nyelt nagyot -, én nem tudom, hogy ez akármi lehetett volna, csak eljusson odáig? Azt hiszed? S azt gondolod, nem láttam meg benne a tehetséget, ha nem tudom is olyan jól, mint te, hogy mi az? Hogy ennek a kisujja többet ér, mint soknak minden keze-lába? Ő se rosszfejű – mutatott rám -, de hiába, inkább csak szorgalmas. A kicsi még az se. De hát mit csináljon a szegényember. Mondani könnyű volt, hogy taníttassuk, pártolás sehonnan se jelentkezett. S nem is azt mondom. Mind a tíz ujjam véresre saraboltam volna, hogy összekaparjam, amibe kerül. Mire sor kerülhetett volna rá, lehetett még? Ugye nem, Johann? Persze akkor se tarthattam volna itthon a szoknyámon. Csak akkor tudom, hol van, mi az értelme, hogy nincsen mellettem. De így széjjelszóródni a világban, ahogyan mostanság ti akarnátok? Menni a vak semminek, annak mi értelme van?
– Hát igen – mondta Meinrad kis hallgatás után. Beleivott a poharába, a bor cigányútra mehetett, mert amint meg akarta ismételni, hát igencsak furcsa hang jött ki a torkán s elkezdett köhögni. Meinrad azzal már elő se mert hozakodni, amit kezdetben anyánkkal szemben tromfnak szánt. Nézné meg anyánk a Harmat-lányokat, cigánylétükre fölmentek Pentelére, s úgy járnak haza, akár a kisasszonyok. Izsó, az apjuk, csak ül a melegen s lesi a pénzt. Meg amit Meinrad mostanában hallott, hogy Tardonai káplán, aki a nagyobb faluból elmenet végtére kiugrott a papságból, szintén fönt van Pentelén. A beszélgetés olyan fordulatot vett, hogy ezzel már nem lehetett sérteni anyánkat. Ültünk mi is döbbenten, hiszen hallottuk, anyánk kétszer is keresztnevén szólította Meinradot. Ilyesmi, mióta eszünket tudjuk, nem történt meg. Pauli a vita közben összeszedte az asztalról a kártyát s szépen körberakta a boros üveg köré. Olyan ügyesen egymásra, hogy csupán a nyaka látszott ki az üvegnek. Most fölállt s átült anyánkhoz a ládára. Kereste anyánk tekintetét, de az semmi áron nem nézett volna föl. A kezét nézte, amit tördelt az ölében. Pauli óvatosan átölelte anyánk vállát. Egészen halkan fütyölni kezdett. Aztán énekszóra fordította át a dallamot. Anyánknak kedves éneke volt ez, Pauli sokat játszotta neki gyerekkorában. “Warum weinst du, holde Gartnersfrau”, dúdolta tovább a bátyám. S odadugta fejét anyánk fejéhez. Anyánk nem tudta, Pauli csúfolódni akar vele vagy békítené őt. Mindnyájan észrevettük, Pauli egyre megindultabban énekel. Hangját pillanatra se emeli, néhol mintha hangja se volna. Anyánk szinte ringatózni kezd a dallamra Pauli ölelésében, egy hang még, gondoltuk, most sírja el magát. Majd hirtelen kiegyenesedett, dereka megfeszült, fenyegetően Pauli szemébe nézett. – Vigyázz, te bolondos – mondta még kialszik a tüzem miattad. – Fölállt, közben még bátyám rendetlen hajába markolt.
Így aztán Meinrad elég későn cihelődött. Másnap reggel már nekem is mennem kellett Vasékhoz. Vasné visszajött a szomszéd faluból, vele jött tanítónő lánya, a férje nélkül. De alig ült a szüleinél, mindig ment, idelátogatott, odalátogatott. A szilvesztert a helyi tanítókkal töltötte. Újesztendő napján nem járt busz, a napot Éva tanítónő végigaludta, másnap kellett fölcipelnem a bőröndjét a kocsma elé. Útközben kérdezgetett, beszélgetett velem. Sok szépet hallott rólam, mondta, az iskolaigazgatótól. Jó tanuló voltam mindig, szorgalmas, amíg elébe jártam. Kicsit belepirultam ebbe a dicséretbe. A tanítónő fölszállt, föladtam a bőröndjét, s bámultam a busz után. Károly bácsi februárban kölcsönadott gazdálkodó vejének. Át kellett mennem a szomszéd faluba. Gyalog mentem, keresztül a dűlőkön. A vőnél is volt egy magamforma német gyerek. Marhákat hajtottunk egy távolabbi, nagyobb vasútállomásra. A gyerek elég alamuszi volt, sokat bosszantott a három nap. Vártam volna alkonyonként, hogy Éva tanítónő eljöjjön a húgához, de egyszer se jött. Vasék mind gyakrabban veszekedtek. Az öreg naponta lebújt a pincébe s félórákig nem jött elő onnan. Nem szerettem Vasné rikácsoló hangját hallgatni. Alig vártam, hogy a tavasz megjöjjön, süssön jól a nap, s mehessek ki néha magamban a földre.
Károly bácsi azzal jött vissza a boltból, hogy az iskolaigazgató hívat engem. Éva tanítónő még a télen ottfelejtette a kesztyűjét az iskolában, azért kopogtatott be Károly bácsi. Nem most, nem most, ráérsz délután is, mondta Károly bácsi, de én csak elindultam, úgy, ahogyan voltam. Az iskola előtt megtorpantam, behallgatóztam a magas ablakon, csak sokára mertem benyitni. A gyerekek kuncogtak, amint így pelyvás, rossz ruhában, borzas hajamról levéve a sapkát álltam a tanító előtt. A tanító vasárnap délutánra rendelt be a lakására anyánkkal együtt. Anyánk beszólt értem Vasékhoz, Károly bácsi elengedett, már etetni ne jöjjek vissza, mondta. A tanító, inkább anyánknak, mint nekem, elmagyarázta, volna itt egy kedvező lehetőség tanulásra. Most kapott jelentkezési lapokat szakérettségire. Nem baj, ha mi nemigen tudjuk, mi az, fontos, hogy rövidebb, mint a gimnázium, csupán két esztendő, fizetni nem kell, még segítenek is. Aki meg helytáll, küldik tovább egyetemre. Épp olyan nekem való, aki a rendes tanulás lehetőségét elmulasztottam. – Nem kell elpirulnod – mondta a tanító -, erről te nem tehetsz. Én mindig észben tartottalak téged. – Anyánk nem nagyon tudott mit mondani, egyre azt ismételgette, ha a tanító úr gondolja. Azzal köszöntünk el, hogy a tanító beküldi a kérelmemet, s üzen, ha megtud valamit. Még korán volt, amikor az iskola kapuján kiléptünk, végre már melegebb idő. Anyánk azt mondta, kicsit nézzünk le Meinradékhoz. – De ne mondjuk meg, hol jártunk – szólt anyánk. – Nem kell ezzel még dicsekedni. – Gelb Pali bácsi szintén használta a jó időt, feleségével meg a rokonaival kint üldögéltek az udvaron. Meglátott bennünket, s kiszólt, hogy várjunk. Pali bácsi évek óta alig volt idehaza a nagyobb faluban, Pesten dolgozott egy áruházban. Tudtuk, készül eladni a házát, boltját. – Őriztem még szoknyának való szövetet. Nem akarsz venni belőle? – kérdezte. – Ilyet ma már sehol se kapsz. – Anyánk azt mondta, nem nagyon volna rá pénzünk, Gelb Lipót erre legyintett. – Hát mégse rabolták ki akkor magát? – kérdezte anyánk. – Aki elvitte, vissza is hozta – mondta csöndesen Pali bácsi. A bolthoz addig, amíg Gelb Lipót vissza nem jött a háború után, senki egy ujjal nem nyúlt. Amikor már idehaza volt, s megpróbált utazgatni ide-oda, hátha mégis megtud valamit a feleségéről, a fiáról, alig telt bele egy hónap, kirabolták. Pali bácsi nem tett följelentést. Úgy érezte, tudja, ki volt. Egy reggel nagyjából oda is volt téve minden a tornácra. A boltot már nem nyitotta ki, inkább elment Pestre dolgozni, nemrég megnősült. Felesége elég fiatal volt hozzá. Mindenki csodálkozott, hogy leköltözik ide a faluba. Most egy ideje ezek a rokonok éltek itt, róluk épp azt tudtuk, hogy kivándorolnak. Pali bácsi is csupán addig vár, amíg itt vannak. – S kinek adta el a házát? – érdeklődött anyánk. – Mivel te nem voltál rá vevő, mindegy, nem? – Gelbné meg a rokon házaspár egyre többet pillantgatott kifelé. Pali bácsi kezet fogott anyánkkal. Anyánk azt mondta, meggondolja, talán bejön a szoknyának valóért.
Május végén, nyár elején többször hívatott a tanító, hogy fölkészítsen, ha majd be kell mennünk a városba a fölvétel miatt. Kívülem egy lány volt még a nagyobb faluból. A városban két nő meg egy idősebb férfi vizsgáztatott bennünket. Sokan voltunk, sváb gyerek még talán egy rajtam kívül.
Egyenként szólítottak be a szobába. Szembe kellett ülnünk azokkal, akik vizsgáztattak. Minden kérdésükre nagyjából azt válaszoltam, amit a tanító mondott. Csakhát ezek nemigen arra voltak kíváncsiak, milyen könyveket olvastam, mit tudok a mohácsi vészről, inkább arra, volt-e kezemben mostanában újság s mit találtam benne. A két nő szigorú képet vágott, a bácsi megpróbált mosolyogni rám. Ő kérdezte meg, ha itt megfelelek s eljutok szakérettségire, utána mi szeretnék lenni. Azt válaszoltam neki hirtelenében, mindegy, én minden. Mindjárt észrevettem, nem volt jó felelet. A férfi ugyan mosolygott s fölemelte az ujját, a két nő azonban egymásra nézett. Odakint megvártam, amíg a lány is sorra kerül. Szívesebben mentem volna el pedig a Dunához, a hajóállomás fái alá. A fogadalmi templom előtt a tér, amire vagy óra hosszat kibámultam, a nyári melegtől fehér volt meg üres. Két héttel a vizsga után Vas Károly azt mondta, elsejétől most már maradjak odahaza. Amúgy se tudna fizetni, s nyilvánvalóan iskolába kerülök szeptembertől, legalább vakációzok kicsit. Valóban inkább voltam otthon a hegyen, s volt mit segíteni anyánknak. A lányt augusztusig nem láttam. Akkor jött ki biciklivel hozzánk a hegyre. Éppen a hagymát szedtük föl a szőlő aljában. Átadta nekem a levelemet. – Te bontottad föl? – kérdeztem. – Nem én – mondta s nézte a borítékot -, még odabent a tanító úr. – Egyet pihegett, aztán azt mondta, neki már mennie kell, siet. Kivettem a levelet a borítékból. Értesítettek, hogy nem vettek föl. Utána akartam kiáltani a lánynak, mért nem mondta, ha tudta, s őt fölvették-e? A lány már a szurdikba kanyarodott le biciklijével, elfödte a kökényes. Anyánk ugyancsak nézett utána. Menjünk föl, mondta hirtelen, nézzünk valami ebéd után. S utána hűsöljünk. Emiatt meg ne bánkódjak, szólt indulatában, majd előbb-utóbb kerül valami más. Éreztem hangjában annyi gyöngédséget, nem szólt volna rám, ha elsírom magam.

Folytatás hamarosan!

 Kalász Márton – Téli bárány

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

Kalász Márton (Somberek, 1934. szeptember 8. – Budapest, 2021. december 30.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas (1971, 1987) magyar költő, író, műfordító, egyetemi tanár. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2009).

 Egy kicsit hazatérve

 Bertha Bulcsu – Interjú Kalász Mártonnal

Dunaujvaros