Mekkorára nőtt és nő Dunaújváros?


Új Tükör – 1977. november 20.

Mekkorára nőtt és nő Dunaújváros?

Beszélgetés Sárosi Józseffel, a dunaújvárosi pártbizottság első titkárával

– Szobájában ez a makettváros óhatatlanul buzdít a kérdésre: mekkorára nő még Duna­újváros?
– Nem tudom, és ez így van rendjén. Voltak, akik mondogatták: ennyi ezer, annyi ezer, aztán kiderült, hogy tévedtek. A konverteres acélművel a következő esztendőkben megduplázódik a Vas­mű acéltermelése. Másik nagy ipari bázisunk a papírgyár. Mind a két üzem korszerűbb a leg­több hazai üzemnél, ezért továbbfejlesztésük elő­nyös. A város fejlődése ilyesfajta döntések függ­vénye. A Duna, mint a magyar vízi szállítás ge­rince, újabb fejlesztési lehetőséget nyújt, ha megépül a Duna-Rajna-Majna-csatorna. Egy bizonyos: fejlődünk ma is, nap nap után jönnek új emberek munkásnak, lakosnak.


A város makettje előtt Sárosi József Sófalvi Istvánnal, a városi tanács elnökével

– Annak idején kik voltak az elsők?
– A vasasok Csepelről, Diósgyőrből, Ózdról. Az általuk tanított gárdával kezdett a Vasmű ter­melni, ők teremtették meg a vas- és acéltermelés emberi feltételeit.
– És kik jöttek még ide e pionírnak nyugod­tan mondható munkásgárdán kívül?
– Mi úgy hívjuk őket: “ejtőernyősök”. Az új város építésének új lehetőségei sokakat vonzot­tak, jöttek nemes, de gyakran más célokkal is. Különösképpen az első, úgynevezett ősidőszak­ban Dunaújvárosba jött sok olyan ember, aki más kárán akart megélni, a zavarosban szeretett volna halászni. Tulajdonképpen hamar megtisz­tult tőlük a város, elmentek vagy elvitték őket. Néhányan megszelídültek és itt élnek közöttünk. Dunaújváros lakói munkájukkal, életfelfogásuk­kal, gondolkodásukkal bizonyítják mindennap, hogy egy új városközösség létrehozása nem utó­pia, csak épp pár évtized kell hozzá.
– Nemcsak új város épült tehát, hanem épül­tek az emberek is. Sikerült belőlük a közös hagyományok nélkül is városközösséget teremteni?
– Ide azok jöttek, akik Dunaújvárosban akartak élni, s nálunk az országos átlagnál jobbak a fel­tételek. A dunaújvárosi lakások – az óvárost ki­véve – összkomfortosak, ami bármelyik más vá­rossal szemben előnyt jelent. Egyik gyárunk sem öregebb 25 esztendősnél, így jobbak a munkakörülmények, mint másutt. Az országos és helyi erőfeszítések eredményeként az elmúlt húsz év­ben sokszínűvé alakítottuk a város iparát. Van választási lehetőség. Mindez jó közérzetet terem­tett és segíti azt a bizonyos városközösséget ki­alakítani.
– A jó közérzetet említette. De ez nemcsak a korszerű munkahelytől, a szép lakástól függ. Vajon érzékelhető-e Dunaújvárosban például az az országos gond, mely szerint az egyes rétegek közötti mozgás – az “előbbrejutás” – lehetősége csökkent? Vagy ezt nemsorolja a közérzetet alakító tényezők közé?
– De igen. És igyekszünk megteremteni a mo­bilitás lehetőségeit, részben azzal, hogy az általá­nos iskola elvégzését felnőttkorban is szorgal­mazzuk. A dolgozók általános iskolájának kü­lönböző osztályaiba évente kilencszáz-kilencszázötvenen járnak, megközelítőleg annyian, mint Fejér megye többi részén összesen. Dunaújváros­ban így minden évben háromszáznál többen végzik el az általános iskolát. A vállalatok segítik a tanulást, tudva, hogy az általános iskola nem­csak tudásminimum, de a közművelődés kapuja is. A beiskolázás a városi pártbizottság határo­zata szerint a vállalatok feladata, ez személy­zeti munkájuk szerves része. Valószínű, hogy ennek a folyamatos figyelemnek az eredménye a magas tanulói létszám, amit például a Dunai Vasmű gyárkapun belüli tantermekkel, munka­idő-kedvezménnyel segít. A tanulásra buzdít az is, hogy a betanított munkásoknál az általános iskola elvégzését összekapcsolják a szakvizsgá­val, ami a dolgozónak és a gyárnak is előnyös.


Dózsa. Kiss Kovács Gyula szobra

Az eredményes tanulás órabéremeléssel jár. Du­naújvárosból indult még 1962-1963 táján a kez­deményezés, hogy az általános iskolát végzett szakmunkások 3 év alatt érettségizhetnek. Annak idején ez kísérletként indult, majd általánossá vált. Azóta a városban 2460 munkás tette így le az érettségi vizsgát. De telt ház van az itteni Műszaki Főiskolán is, az 589 tanuló mintegy fele dunaújvárosi. Ezek az adatok is bizonyítják, hogy Dunaújvárosban becsülete van a tudásnak. S nemcsak azért, mert a képzettebb ember többre viszi a munkahelyén, hanem azért, mert előbbre juthat a világban is, ha többet lát, ért belőle.
– Válaszai azt sugallják, hogy az egészséges társadalmi mozgás előfeltétele a tanulás. Node mi van azután, ha valaki tanult? Kihasz­nálja ezt a város például a vezetői posztok betöltésében?
– Természetesen. Dunaújváros a kezdeti időktől eltekintve ellátja magát vezetőkkel. Ez termé­szetesen nagy lehetőségeket adott és ad mind­azoknak, akik szorgalmuk, tehetségük, felkészült­ségük alapján az általánosnál többre képesek. Mondhatnám: hagyománnyá vált a munkások vezetővé képzése. Tizenöt év óta olyan aktívan tolyik ez a munka, hogy ma már vezetőképzé­sünk – talán nem tűnik nagyképűnek – orszá­gos példa. Dunaújváros ma már a megyének, sőt az országnak is ad kádereket, olyan embereket, akik itt váltak alkalmassá a vezetői feladatokra.
– Nem szül ez ellenérzést a megyében?
– Fejér megye vezetésében mindig is jelentős a volt dunaújvárosiak aránya. Persze mondják, mondogatják, hogy egy dunaújvárosi viszi maga után a többit, a “földieket”, de hát egy vezető kiválasztásához manapság ez már nem elég.


A Műszaki Főiskola számítóközpontjában

Utánpótlás

– Akik elszármaztak innen, hogyan emlé­keznek hajdani városukra?
– Nosztalgiával. Dunaújváros tipikus munkás­város. A 36 ezer foglalkoztatottból 26-27 ezer fizikai munkás, s mint mondtam, az egész veze­tés a gyárakból nevelődött ki, ami nagyon egész­séges közszellemet teremt. Itt nagyobb erőfeszí­tésekre volt szükség, mint másutt. Nem akarunk mi a “nagyokos dunaújvárosiak” lenni, dehogy: mások voltak a feltételek és ma is mások, és csak ezek tudatos kihasználásával dicsekedhetünk.
– Mit jelent az “egészséges közszellem” a gyakorlatban?
– Hogy példát mondjak: óvodagondjainkat a kommunista szombatok 20 millió forintja eny­híti. Az elmúlt két évben Magyarország egyik legkorszerűbb fedett uszodáját építettük meg ugyancsak közösen. Várospolitikánk nyitott. Min­dig olyan feladatot állítunk a középpontba, amit a városközösség a sajátjának érez és épp ezért támogat.
– Csapatmunka városnyi méretben?
– Az, persze hogy az, másképpen nem lehet.


A város új uszodája, amely a város lakóinak társadalmi összefogásával két év alatt épült fel

Átadták a fedett uszodát Dunaújvárosban

– Hadd kérdezzem meg: mi az, amiről nem szívesen beszél? Mi az, amit leginkább el­hallgatna?
– Nagyon lemaradtunk a közművelődési beruhá­zásokban. Igaz, pár éve avattuk, s 1980-ban to­vább építjük a Munkás Művelődési Központot, de ez kevés. Más lenne a helyzet, ha lettek volna a kezdet kezdetén közösségi létesítmények, ahol gyorsabban teremtődtek volna meg az emberi kapcsolatok. Ha lett volna lehetőségünk klubokat építeni, hogy irányítsák, befolyásolják az em­bereket, alakítsák a közösségeket. De hát nem volt. Vagy nézzük az iskolákat. Dunaújvárosban még mindig két műszakban tanítanak. Az 1000 lakásra megépíthető tantermi férőhely kevés volt nálunk, hiszen az átlagéletkor még most is csak 29-30 év, minden lakásban van gyerek! Most végre ez alól a norma alól is felmentést kap­tunk. Gondolja meg: egy régi városban valami csak van. Ha korszerűtlen, ha rozoga, akkor is. De mi volt nálunk? Kukoricaföld.
Vagy például szerettük volna, ha a közművelő­dési munkában minél több ember segít, min­denki, aki valamit tud. Többek munkája ez már, nemcsak a főhivatású népművelőké. Kísérleteink eddig nem sikerültek. A közművelődés változat­lanul néhány tucat ember dolga, gondja ma is. Városnyi mozgalom ebben még nem jött össze. A következő elhallgatnivaló az lenne, hogy pisz­kos a város. Nem lényeges, vélik néhányan, pe­dig kulturálatlanságra utal! Ez is tükrözi, hogy az életfelfogásban azért van még gond elég. Az emberek jó része, ha hazamegy, mezítláb jár, papucsot sem vesz fel, annyira félti még a pad­lóját is. De ha kimegy a lakásból, a lépcsőházban már elszórja, ami a kezében vagy a zsebében van, ami nem kifejezetten sajátja, annak rend­ben tartására már nincs igénye. Ebben változást csak az új városi közösség adhat azzal, hogy nem engedi kiszakadni az egyént abból az életfelfo­gásból, ami korábban a sajátja volt. Nem engedi, hogy talajtalanná váljon abban a civilizációban, amit saját munkájával önmagának megteremtett.


Játszótéren

Mérték: a jövő

– Bár nem dunaújvárosi specialitás a válás, mégis megkérdezem, miért ilyen gyakori a városban?
– Nálunk is kötnek meggondolatlanul, kellő ér­zelmi alap nélkül házasságot. Hogy nálunk miért ilyen gyakori a válás, nem tudom. Talán azért, mert hamar kaphat lakást minden fiatal házas, talán azért, mert a városi életforma óhatatlan velejárója a kapcsolatok lazulása. Itt ütne vissza mindaz, ami másként előny? Egy bizonyos: a fokozott felelősséget nem sikerült még maradék­talanul kialakítani. Megint csak a közösségnek, a munkahelyi kollektívának kell ebben segíteni. Tapasztalatunk szerint a munkatársak az esetek többségében inkább drukkerek vagy közömbösek, semmint felelősen gondolkodó emberek. Nemigen próbálkoznak olyan morál megteremtésével, amely mintául szolgálva csökkentené a tragédiá­kat. Jó lenne elérni, hogy a munkahelyi közössé­ gek tagjai ilyen szempontból is nagyobb felelős­séget érezzenek egymás iránt.

Elváltak városa

– Hogy beszélgetésünket egy korábbi inter­júhoz kössem: dr. Gonda György, Vas megye tanácselnöke mondotta, hogy ma már van hol s van miből élnünk, mai gondunk inkább az, hogy: hogyan?
– Meggyőződésem, hogy egy-egy ember önmaga nem adhat pontos választ a kérdésre. Csak a munkahelyi és lakóközösségekben, a közműve­lődési intézményekben közösséggé váló csopor­tokban fogalmazódhat meg a válasz. Ha valaki a társadalom nyújtotta lehetőségekkel élni tud; ha felismeri saját helyén, saját lehetőségeit és tenni­valóit; ha érzi saját maga fontosságát, mindenki közelebb kerül a válaszhoz. S egy ilyen válasz sajátos lehet ugyan, de biztos, hogy a közösséget szolgálja.


Öntés a Dunai Vasműben

– Megenged néhány személyes kérdést? Ho­gyan került erre a posztra?
– Fizikai munkás voltam, és a Vasmű egy gyár­részlegében pártcsúcstitkár. Később politikai munkatárs lettem a DV pártbizottságán, majd a partbizottságon csoportvezető, később titkár. Ezt követően a Vasmű pártbizottságának titkáraként dolgoztam, majd – már hat éve – a városi pártbizottság első titkára vagyok.
– Ki ismeri önt ebben a városban?
– Gondolom, elég sokan, szinte mindenki. Ez részben funkciómból kövekezik, részben pedig abból, hogy elég régi városlakó vagyok.
– Értesül ön személyes, egyéni ügyekről is?
– Talán túl sokról is. Még ma is azt hiszik az emberek, hogy gondjaikat csak a tanácselnök vagy a párttitkár oldhatja meg. Az valamennyi elődömnél gyakorlat volt, hogy gondokból, prob­lémákból – éppen a hatékony cselekvés érdeké­ben – mindig napra készen részesüljenek, és ne csak “értesüljenek”. Mindenki bármikor jöhetett. Ezt a tradíciót féltve őrizzük. Ma sem csinál senki sem gondot abból, hogy személyes gondjával hozzám forduljon. Ne értsen félre; jó dolognak tartom ezt, bizalomnak irántam és az ügy iránt, amit képviselek. Azt viszont már nem tartom jó dolognak, hogy egy adott közösség az esetek vi­szonylag nagy részében nem tud, vagy nem akar segíteni egyik vagy másik tagján. Jelenleg tehát még nem természetes, hogy a személyes ügyek abban a körben oldódjanak meg, ahol teremtőd­tek. Mindenbe kívülről beleavatkozni nem na­gyon lehet, és nem is célunk.


Munkába menet

– Beszélgetésünk alatt többször is említett egy szót: “városközösség”. Ez az ön szóhasz­nálata?
– Nemcsak az enyém és nemcsak a pártbizott­ságé, valahogy itt mindig erre fordul a nyelvünk.
– Végezetül hadd kérdezzem meg: ön hová valósi?
– Dunaújvárosi vagyok.
– Úgy értem, hol született?
– Budapesten.


A falu emléke: paprika az ablakban

BEKE PÁL
RÉVÉSZ TAMÁS felvételei

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

Dunaujvaros