Jelenkor – 1984. július
Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza /2021
KALÁSZ MARTON
Téli bárány
8.
Az öreg Probst elesett a jeges udvaron, lába tört. Combnyaktörés, mondta a nyugdíjas orvos, akit Vroni a nagyobb faluból áthívott. Ő helyettesítette most a katonának behívott körzeti orvost. Be kell vinni a kórházba, mondta, a városba. Vroni félve hozta le lányával, Annával a présházból a lovakat. Ott tartották őket a front óta félig-meddig eldugva. A présház a felsőkert végében volt, s Vroni éjszaka mindig rettegett, onnan is elkötheti őket akárki, meg se hallja, keresni se lehet, hiszen kin. A front alatt csak az istállókba néztek be, náluk egyetlen egyszer. Amikor délután hazaértek a kórházból, s az öreget hármasban nagy nehezen becipelték a házba, Vroni töprengve fogta a lovak kantárát, mitevő legyen. – Tudod, mit – mondta Annának -, kössük be őket az istállóba. Ami elő van írva nekünk, azt úgyse háríthatjuk el. – Februárban egy éjszaka egyszerre riadtak föl a távoli csetepatéra. A kislány szorosan átkarolta Vroni nyakát az ágyban, reszkettek mind a ketten. Ez csata, mondta Vroni halkan, ez nem lövöldözés, visszajön a háború. A kislánynak is, neki is eszébe jutottak a lovak, az ágyról se mertek azonban leszállni, nemhogy az udvarra kimenni. Az iszonytató lövöldözés másnapra elhallgatott, a környék hirtelen megint tele lett katonával. A kisebb faluig szerencsére nem jöttek föl, csak a hírük. Meg hogy hamar visszaszorították a németeket, akik a Dráván áttörve majdnem följöttek idáig.
Az öreg Probst feküdt az ágyban, gipszben, Vroniban néha igen gyűlt iránta az indulat. Az öreg nappal aludt, szunyókált, ételt csak kérlelésre fogadott el, éjszaka nyögött, képzelgett magában s maga alá csinált. Rézi időnként fölajánlotta, följön éjszakára, virraszt, Vroniék egyszer már aludjék ki magukat, de Vroni ezt nem fogadta el. Tavaszelőn kénytelen volt félnapra magára hagyni. Akkor épp Rézi se ért rá, s mire a nagyobb faluból hazaért, az öreg ott feküdt arcon a szoba közepén. Halott volt. Hova akart eljutni, hogyan bukott ilyen furán arcra, Vroni dermedtségében nem is találgatta. Eltemették vasárnap. Vroninak igen jó alkalom volt, hogy az udvaron s a temetőben végre lelkéből kisírja magát. A temetésen ott voltak Mess komáék is. Már köztudott volt a környéken, hogyan jártak, elvitték a télen mindenüket. Vroni erről is kívánt volna beszélni velük. Elhívta őket temetés után, röstellkedett, mióta tudja szerencsétlenségüket, mégse jutott ki hozzájuk a hegyre. – Krumplin élünk, szószerint vegye a komaasszony – mondta Messné -, krumplin. Azt nem vitték el. – De kiderült, kaptak egy kis zsírozót, hogy majd visszaadják. S még ezt-azt. Vroni odavitte Mess komáékat az ólhoz, amelyben három nagyobbforma malac volt. Fölajánlotta az egyiket. – Ránk romlanék most már, ha le is vágnánk – mondta Mess koma késő már fölfüstölni. – Vroni még azon a héten vitt ki sonkát, szalonnát, zsírt saját vágásukból s lisztet a hegyre. – Nem önzetlenül teszem – mondta zavartan -, hanem itt a tavasz, s nagyon kellene nekem most már a férfisegítség.
Az uráról Vroni semmit nem tudott mondani Mess komáéknak, se a temetés napján, se azután. Nem volt híre. A környéken eddig csupán az az egykét férfiember került elő, aki megszökött a katonaságtól. A frontról senki se jött. Ugyan azt pusmogták, a szépszájú Félix már itt lapul az Ignácz-malomban Ilonnál, de Vroni se a pletykákra, se Félixre nemigen volt kíváncsi.
Akik megszöktek a németektől s bújkáltak, a front elvonultával úgy gondolták, most már nyugodtan előjöhetnek. Helmann Egid még az orosz őrnagyhoz is átmerészkedett a Licht-féle boltba. Az őrnagy napközben ott tartotta hivatalát, hátul az udvarban, az üzlethez nem engedett hozzányúlni. Egyébként a báró kastélyában volt szállása. Gárdistái az udvaron vagy a bolt előtt ácsorogtak a téli napsütésben, szotyoláztak, ahogyan az orosz katonáktól látták. Helmann elmondta, hol s hogyan szökött meg a németektől, akik bekényszerítették a hadseregbe, s most szeretné ebben a mostani világban is föllendíteni a kocsmáját. Az őrnagy hallgatta a tolmácsolást. Amilyen apró ember volt, akkorát hahotázott, arca egyre sötétebb lett, úgyhogy Helmann végül megijedt. – Zsivjo – köszönt el Helmann, úgy emlékezett a szerbből, ez azt jelenti, éljen. Már az utcán járt, még mindig hallotta az őrnagy dühödt hahotáját. Tavasszal a városból egyenruhások jöttek ki a nagyobb faluba. Azt mondták, az új rendőrök, de régi honvédsapka, ruha volt rajtuk, egyiken-másikon csak a zubbony, alatta civil pantalló. Helybeli karszalagosok járkáltak velük, végül összeszedték a sváb katonaszökevényeket. Helmann kocsmájába reggel nyitottak be. Még mielőtt bármit kérdeztek volna, Helmann a kármentőn át kilépett az udvarra s futni kezdett a kerten fölfelé. Az egyenruhások észbekaptak, lőttek Helmann után s űzőbe vették. A lövöldözésre az őrnagy pillanatok alatt ott termett. Hozzáfogott ordítani, mindkét kezében pisztoly volt. Tudtára adta az egyenruhásoknak, ebben a faluban ő a parancsnok s nem engedi, hogy akárkik csak úgy kurkásszanak a házaknál. Az egyenruhások tisztázták magukat. Az őrnagy biccentett, ebbe az ügybe nem avatkozik bele, s elvonult. Az egyenruhások a községházán előbb kicsit helybenhagyták Helmannt, aztán a szökevényeket magukkal vitték a városba. Odabent már egyikükhöz se nyúlt senki. Takarítottak a lebombázott Iparmalomban, meszelték a rendőrkapitányságot, az egykori határőrlaktanyát, ahova Helmann épp egy esztendeje vonult be, rendet csináltak az udvaron. A faluban két napra rá katonai autó állt meg a Licht-féle bolt előtt. Oroszok ugráltak ki belőle s szaladtak hátra a bolt udvarába. Néhány perc múlva az őrnagyot közrefogva, pisztolyt nyomva a hátába jöttek ki. Elhajtottak vele a báró kastélyához, onnan a városba. Helmannék már azzal érkeztek haza, hogy az őrnagyot a városban főbelőtték. Nem lett volna joga ittmaradni a faluban, dezertőr volt.
Az új rendőrök, az egyenruhások többször is megjelentek a nagyobb faluban. Egy délután két teherautóra való jött, a templomnál lefordultak az alvég felé, a pusztai kazlak mögött megálltak, s széjjelszóródva fölmentek az ottani szőlőhegyre. Valaki jelentette nekik, az agyagfal alatt, az omladék pincében az SS-től hazajött svábok lapulnak, fegyver van náluk. Az egyenruhások félkörbe körülvették az akácost, berontottak az omladékhoz. Senkit nem találtak, még nyomot se. Vizsgálták a környező présházakat. Már szürkült, a közelben öregember ólálkodott. Őt kezdte faggatni a parancsnok. Az öreg nem értett magyarul, csak tárta széjjel a karját bármilyen beszédre. – Nem tudsz vagy nem akarsz – ripakodott rá az egyik rendőr -, mit gondolsz, hol vagy te itt? – Megragadta az öreg pitykés mellényét. Az öreg megtántorodott, pókhálós kék szemmel nézett a rendőrre. Amikor az elengedte, megszeppenve, többször is megkérdezte: – Tik oroszok vagytok? Itt már nincsenek oroszok. – A parancsnok rászólt a rendőrre. – Hagyd, nem megyünk ezzel semmire. Különben is nincsen itt szar se.
Az Ignácz-malomban négy rendőr jelent meg. Félix minden kutyaugatásra azonnal leszaladt az alsó malomba s megbújt a homályban. Ilonnal egyik este kivették a hátsó kisablak rácsát, hogy azon, ha muszáj, Félix ki tudjon bújni s bevehesse magát a nyárfásba, onnan a horhosba. Ilon a rácsot óvatosan visszatámasztotta, az ablak alá a patakra kis pallót tett, hogy Félixnek ne kelljen sokat ugrálnia. Az öreg Ignáczné erről nem tudott, az öregasszony nem szerette, hogy Félix itt lapul, s reszketve mindig Ilon szoknyáján ül. Ha akkor csak úgy eltűnt szó nélkül, menjen most is a díszes barátaihoz. Ignáczné, ahányszor meglátta Félixet, morgott. – Jól nézünk ki, magyar létünkre egy ilyent rejtegetünk. – Ilon goromba lett az anyjához, az öregasszonynak attól fogva csak úgy hangtalanul járt a szája, tekintete kerülte Félixet. A rendőrök kutatni kezdtek, Félix hallotta, hogy készülnek lejönni a lépcsőn. Csöndesen levette a rácsot s kibújt a kisablakon. Nem sejthette, hogy az egyik rendőr közben a malom mögé került, ott téblábol, nézegeti a malomkereket. A rendőr észrevette Félix fejét, meglapult, s amikor Félix kinyomakodott a kisablakon s lehuppant a fűbe, rákiáltott. Kis futás után utolérte Félixet. Előbb hátulról átkarolta, Félix dulakodott volna, a rendőr ököllel arcul ütötte. Aztán visszataszigálta a malomba. A rendőrök annyi időt adtak, hogy Ilon a legszükségesebbet összeszedje. Az öregasszony az istállóajtóból nézte mindezt. Őhozzá nem is szólt senki. A rendőrök közrefogták Félixet s vitték befelé a nagyobb faluba.
Vroni megtudott mindenféle híreket, amikor átment a szüleihez a nagyobb faluba, odaát is csak ezeket beszélték. Rudi, a tavalyi német, levelet küldött az öregeknek, írta, hogy Szegeden van, kórházban fekszik sebesülten, s várja, hogy hadifogolynak vigyék. Vroni két hétre rá kapott váratlanul hírt az urától. András szaladt ki a levéllel a mezőre. Vroni soká olvasta. Le kellett ülnie a barázdába, hogy meg tudjon szólalni. Ott állt Anna, Pauli, a keresztfiú, meg a kis András. Probst Sopronból írt. Vroni azt se tudta, merre, miféle ez a Sopron. S amit az ura írt, nem volt igen vigasztaló. Látszott az írásán, kiérződött a sorokból, mennyire bajban lehet. Egy szükségkórházból írt, ott feküdt hetek óta. Nem írta, hogy várná Vronit, látogassa meg, csak annyit, meg szabad látogatni, aki jön, beengedik hozzá. Mert ő civilnek számít. Vroni a földeken keresztül szaladt, át a nagyobb faluba az apjához. – Ugye eljön velem – mondta sírását visszafojtva. – Maga nélkül nem merek. – Az öreg megsimogatta a lánya arcát. – Mikor gondolnál utazni? – kérdezte. – Mihelyt lehet, édesapám. – A kisebb faluban hamar híre ment, hogy Probst Pauli életjelt adott. Meg hogy Vroni készül hozzá. Sorra jöttek az emberek, mindenki alkalmat kerített, hogy ellássa az asszonyt valami jótanáccsal. Megütköztek, hogy Vroni, ahelyett hogy kisírná magát előttük, most inkább barátságtalan. Pénteken hajnalban útnak indultak, úgy számolva, vasárnap mindenképpen odaérnek. Vronit Anna vitte át kocsival a nagyobb faluba, onnan sietve szekereztek az állomásra. A vasút hat kilométerre volt, a szomszéd falu mellett haladt. S ők azt se tudták, jár-e mindenütt vonat vagy sem. A postán, a községházán megnyugtatták az öreg Kovácsot, bátran induljanak csak. A háborúnak vége, ezt mondta mindenki, kell rendnek lennie. Vroni fölszállás után, amíg a vonat állt, még mindenfélét a lánya lelkére kötött. Mire vigyázzanak odahaza, mit mondjanak a keresztapjuknak, ha jönni talál, Anna ne hagyja, hogy András folyton olvasson, segítsen csak ő is a munkában. Éjszakára jól zárkoljanak be, akármilyen neszt hall is, Anna ki ne menjen az udvarra. A vonat nagy nehezen indult, csühölve kapaszkodott s bekanyarodott a szurdikba. Vroni nézte az állomás gesztenyefái alól integető vékonyka lányt. Megint kihullottak a könnyei.
Az úton többször is át kellett szállniuk. Olyan helyen is, ahol nem gondolták. Kétszer lekésték a csatlakozást. Vroni a vonaton, s ha vesztegeltek valamelyik állomáson, mindig jól magához fogta cekkerjét. Az öreg fonott utazókosár az apjánál volt. Vroni félszemmel ezt is őrizte. Apja hol ide, hol oda kíváncsiskodott s várakozás közben le-letette a kosarat. Töméntelen nép tülekedett mindenütt. Sok helyen piszok, háborús belövések. Vroni furcsállta, ha ők meghúzódva ennének, nemcsak kinézik szájukból a falatot, sokan szóvá teszik, adhatnának egy karaj kenyeret, falat szárazkolbászt. Vroni nem sajnálta volna az ételt senkitől, de nekik is csak annyi volt, hogy az úton ne nélkülözzenek. S persze, hogy legyen mit otthagyni az urának a kórházban. Vroni nem tudta elképzelni, Pauli mit ehetik ott, milyen lehet a koszt, de ha annyira beteg, mindenképp muszáj megerősödnie. A nép közt igen sok csereberélő akadt. Vroninak már ismerősek voltak hazulról. Bejöttek az udvarra, bekiáltoztak, mindenféle ruhát, városi furcsaságot kínáltak élelemért. Az állomásokon, a vonaton rendőrök, fegyveres katonák furakodtak át minduntalan a tömegben. A férfiakat zaklatták, Vroniék észrevették, egyet-egyet el is vittek magukkal. Vroni a sötétben arra riadt, hogy apját két egyenruhás faggatja. Azt hitte, csak néhány percre szundított el, de a vonatablakon át látta, igen messze, vékonyan derengve már föltetszik a reggel. Vroni előszedte az ura levelét a köténye alól. Az egyenruhás épp csak rávilágított a zseblámpájával, aztán visszaadta. Vroni látta a sötéten át is, az egyenruhások milyen mogorvák, s érezte, nagyon fél. Az öreg szerencsére jól beszélt magyarul, pontosan el tudta mondani, hova mennek s miért. Ha el nem szólja magát, hogy a veje azt írta, bármikor bejuthatnak hozzá, mert ő már civilnek számít, talán nem is kérdezősködnek tovább. Erre azonban az egyik egyenruhás fölfigyelt. – Szóval katonaszökevény – förmedt rá az öregre -, bújtatja valaki? – Az öreg megbátorodva elölről kezdte a magyarázatot. Ezen a civildolgon megintcsak megakadtak, az öreg tudománya elfogyott. Az egyenruhás rászólt Vronira, adja csak azt a levelet. Előbb a címzést vizsgálta meg, aztán az írásban kezdett fürkészpi. – Ez németül van – mondta. – Az ura német katona volt? – Vroni ijedten bólintott. – Szóval SS. Önkéntes? – faggatódzott az egyenruhás. – Nem az, muszáj volt neki – vállalta át az öreg Vronitól a szót. Az egyenruhás elhúzta a száját. Közben megérkeztek a soproni állomásra. Az egyenruhások odaintettek egy vasutast. Az, akinél a levél volt, halkan kérdezősködött, a címet is megmutatta a borítékon. Vroniék csak annyit láttak, hogy a vasutas bólogat, magyaráz. Az egyenruhás a másikkal kezdett el beszélni. Visszajött hozzájuk s átnyújtotta Vroninak a levelet. Intett nekik, menjenek utána. Kivitte őket az állomás előtti nagy térre. Elmondta az öregnek, hogyan jutnak el majd erre a bizonyos címre. Csak ha útközben érdeklődnek, mondta, ne kórházat kérdezzenek, hanem gimnáziumot. – Sajnos még sokára engedik be magukat. Várakozzanak addig az állomáson vagy üljenek le itt a téren. – Vroni letette a holmiját a padra. Hirtelen a cekkerbe rejtett boros üveget kezdte kigöngyölíteni. – Kínálja meg már ezt az embert – súgta németül az apjának. Mire azonban megfordult, az egyenruhás visszament az állomásra.
Vroninak nem volt nyugta. Megvirradt teljesen, az állomás előtti teret besütötte a nap. Nógatni kezdte az apját, hogy induljanak. Az iskola valóban nem volt messze az állomástól. Könnyen odataláltak. Valakitől megkérdezték mennyi az idő, azt mondta, félhét. A városban egyre-másra megszólaltak a harangok. Vroni nagyon fájlalta a lábát, az iskola előtt nyomban letelepedett a lépcső aljára. Az öreg félfenékkel ráült az utazókosárra. Vroni időnként fölállt, átment a túloldalra s vizsgálgatta az ablakokat. Hátha kinéz Pauli valamelyiken. Az ablakok nyitva voltak ugyan, de nem mutatkozott senki egyikben sem. Zajt lehetett hallani odaföntről, beszédfoszlányokat. Az iskola magasabb volt, mint odahaza a városi gimnázium vagy a kórház. Kezdtek ki-be járni a kapun. Az öreg megérdeklődte valakitől, hány óra lehet. Nyolc, felelte a befelé siető fiatalasszony. S mikor lehet ide bemenni? Tíz előtt nem. Vroni újra az ablakokat nézegette. Fönt kihajolt egy bekötött fejű férfi. Vroni intett az apjának, hamar kérdezze meg már, van-e köztük egy Probst nevű? A férfi odafönt lassan ingatta a fejét. Aztán eltűnt az ablakból, majd újra megjelent. S megint lassan ingatta a fejét.
Vroni később néha álmodott ezzel az utazással. S ha ébren gondolt rá, akkor is olyan volt, mintha csak álmodta volna az egészet. Amikor beengedték őket, az udvaron át a hátsó épületbe kellett menniük. Vroni az emeleten óvatosan kinyitotta az ajtót s benézett a terembe. Sok ágy volt, Probst az ablak mellett feküdt. Vroni inkább csak megérezte, hogy ott van, ő az. Látni szinte semmit se lehetett belőle, az orra hegyét, azt legföljebb, hogy fekszik ott valaki. Pauli éppen aludt, zihálva, nyöszörögve. Arca sovány volt, beesett, csupa borosta. Nagy borostája is, fején a haj is teljesen ősz. Vroni szájához kapta a kezét, befödte a kezében levő zsebkendővel. Már nem bírta a sírását visszafojtani. Probst lassan kinyitotta a szemét, nézett rájuk. – Pauli, mi vagyunk – szólította Vroni egészen halkan. Percek teltek el, mire Probst elmosolyodott. Az öreg Vroni mellett állt, egyre bólogatott a vejére, szemében gyűlt a könny. – Vigyetek haza – suttogta Probst s újra behunyta a szemét. Egy közeli ágyról óvatosan leszállt valaki s intett az öregnek. – Két napja megint nagyon rosszul van – mondta az idősforma férfi. – Pedig már egészen jól volt. Még levelet is írt maguknak. Igaz, legalább egy hét beletelt, míg megírta. Nem tudjuk, mi lehet vele, de most igen gyöngén van. – Probst fölnyitotta a szemét. Intett Vroninak, hogy üljön le hozzá az ágyra.
Vroni elkezdett a gyerekekről beszélni. Annáról, aki úgy karbantartja a gazdaságot, akár egy felnőtt férfi. Andrásról, aki most is, hogy nincsen iskola, csak olvas, olvas, de azért áldott jó gyerek. Franz hazalátogatását Vroni szándékosan nem említette. Az öreg a beteg férfival beszélgetett, annak sorsát hallgatta. Az ablaknál álltak, lepillantgattak az udvarra. Az elülső épületből fegyveres orosz katonák csapat férfit tereltek ki. Az udvaron sorba állították őket. Volt köztük, akin honvédegyenruha volt, volt, akin német. – Elöl foglyok vannak – magyarázta halkan a beteg ember -, őket aztán őrzik is. Mihelyt valaki jobban van, már viszik. Összevisszaság van itt. – Az öreg nézte, hogyan lökdösik odalent az embereket. – A maga vőjének szerencséje volt – folytatta a beteg, amint a csapat odalent eltűnt a kapualjban. – Olyan nagyon beteg volt, amikor a transzport ideérkezett az állomásra, kitették a vagonból. Tán nem akarták, hogy útközben meghaljon nekik. Az oroszok egy padra fektették, a civil nép meg behozta ide. Itt már a kutya se keresi.
Mihelyt lábra áll, hazamehet. – Az öreg figyelmesen hallgatta. – Ezt a vöm mesélte magának? – kérdezte s visszalépett az ablaktól. Az ember bólintott. – Meg ez a kis menyecske is itt, az ápolónővérke. – Probst a két idős férfira fordította kérdőn a tekintetét. Vroninak hirtelen eszébe jutott az élés, amit hazulról hoztak. Elővette a sonkát, a kolbászt, kendőből a kenyeret. A cekkerből a boros üveget. Probst csak a fejét rázta az ennivaló láttán. – Nekem ilyet nem szabad – mondta csöndesen. – Majd odahaza. – Az öreg elvette Vronitól az élelmet s odaadta az ápolónőnek. – Majd szépen elosztjuk a rosszcsontok között – mondta a fiatalasszony s kiment a teremből.
Vroni visszafordult az ágy felé. Probstról félig lecsúszott a rossz pokróc, amivel be volt takarva. Vroni hirtelen meglátta az ura lába szárát. Pauli lába irdatlanul meg volt dagadva, látszott rajta, mozdítani nem bírja. Mind a két láb olyan volt, akár a feszes zsák, a bőre áttetsző, szinte széjjelnyílt. Vroni ilyen színű bőrt még soha nem látott. Olyan volt, mintha lila lenne, de mintha elomlóan rózsaszín is meg ezüst is. Lehajolt, hogy megigazgassa a pokrócot. Közben hozzáért az ura lábához. Végig akart simítani rajta, Probst azon nyomban följajdult. Vroni kétségbeesetten kapta el a kezét. Így is úgy látta, akár a tésztán, ez a futó kis ujja nyoma ottmaradt mélyedésként a lábon. Betakarta Probstot. Leült szorosan mellé, hogy a párnáját is megigazíthassa. Probst újból fölnyögött. Az öreg ott állt az ágy végében, megindultan nézte. El kellett búcsúzniuk. – Lábra kapsz, hazajössz, pihensz – vigasztalta az öreg kicsit tanácstalanul a vejét. – Kiülsz az udvarra, nézelődöl. Fölülsz a lányod mellé a kocsira. Meglátod, hogyan kezeli az a Sándort. – Szorongatták egymás kezét. – Az otthoni jó levegő mindezt kiveszi belőled, fiam – tette hozzá az öreg. Probst intett, most már menjenek csak. Szemén lassan túláradt a könny, többször bólintott. Aztán oldalt fordította fejét, a pokrócot kínlódva fölhúzta magán egészen a feje búbjáig.
Amíg Vroniék odajártak, a hétvégén Vadkertiék házába ismeretlen család költözött. Egy asszony két nagy lányával meg a nagy fiával. Teherautón hozták őket, rendőr is jött velük. A rendőr nyitotta ki az ajtót. Amris Vendel még aznap bement hozzájuk az udvarra ismerkedni. Az ismerkedést azzal folytatták, hogy berúgtak Scheurerék kocsmájában. Amikor Vroni kedden este tájt lement, hogy elmondja Rézinek, megjöttek, s magát az utat, szintén ott ültek s lármáztak. Vroni megijedt, Amris Vendel mintha pisztoly félével hadonászott volna. Rézi arra, milyen szegény bátyja állapota, elsírta magát. Neki semmi híre nem volt Scheurerről. Áthúzódtak a kocsmából a lakásba s együtt sírtak. Vroni a hosszú úton, meg most idehaza, állandóan elsiratta Pault. Nem hitt benne, hogy viszontlátja. Attól a naptól kezdve, hogy hazaérkezett, még zaklatottabban leste a postást. Gyerekeinek csak nehéz szívvel tudta azt mondani, apjuk majd lábra áll s akkor hazaengedik. – Mikor áll lábra? – kérdezte számtalanszor András, szeme szinte csillogott az örömtől. Mivel volt cím, hetenként írt levelet az apjának. Egyszer jött lap Sopronból, ebből sem tudódott ki, megkapja-e Probst a fia leveleit. A lapon annyi volt, még ugyanott fekszik, s tudatja, jól van. Vroni elő-elővette a lapot. Bizonyos volt, az ura nincsen jól. Nem hihette, talán inkább épp most hal meg abban a szegényes, rossz szagú kórházban. Úgy érezte, becsapják. Nem Paul; ő mi mást írhasson szegény. Az élet csapja be, érezte Vroni, először, mióta az eszét tudta. Olyat talál ki, most már számlálatlan, hogy ne tudjon hinni benne. Egyszerre csak összecsukta tenyerét, meggyűrte a lapot. Majdnem bedobta a sparherd torkába, a tűzbe. Megdöbbenve csapta helyre a kallantyút s taposta el a kipottyanó parazsat. Megpróbálta kisimítani a lapot. Pauli, zokogta hangosan, Pauli.
Anna magából kikelve jött vasárnap estefelé haza. Vele volt Pauli, a keresztfiú. Anna lélekszakadva mondta el, hogy a Vadkertiék idegenjei kinyitották az utca felől a boltajtót, táncolnak, dorbézolnak odabent, tömek-zúznak, mindent kidobálnak az utcára. Amris Vendel a kisebb lánnyal a járdán dülöngél, mindenki szeme láttára csókolóznak. Vroni hallotta a harmonikaszót, amíg megetetett s járt-kelt az udvaron. Mióta ezek az idegenek itt voltak, mindig hangoskodtak. Részegeskedtek, Amris Vendel volt köztük a legrosszabb. Ő volt a legféktelenebb. Már meg sem lehetett különböztetni tőlük. Pisztolyt honnan szerzett, senki se tudta, de azzal ágált, mutogatott mindenkire. Valami öreg oldalkocsis motorra is szert tettek, zörömböltek vele a környéken. Az oldalkocsiban bort hoztak, libát, kacsát. Minden napjuk lakodalom volt. Vendel még pávát is kerített valahonnan. Vendel a kisebb lánnyal bújkált sülve-főve, szemérmetlenkedtek a gyerekek előtt. Senki nem mert rájuk szólni. Vendel amúgyis azt üvöltötte a kocsmában, hogy egyszer kiirtja ezt a szaros falut. Időnként nemzetiszínű szalagot tett a karjára s vonult föl-alá énekelve az utcán. Együtt a jöttment asszony fiával. Az asszony lányai nagyon szépek voltak, hosszú szőke haja mind a kettőnek. Amris Vendel azzal fenyegetődzött, hogy itthagyja ezt az egész bagázst, megszökik együtt a kisebb lánnyal. Pestig meg se áll. Az asszony, beszélték, három napig az ágy lábához kötve tartotta a lányát. Ha Vendel be akart menni, azzal állta el az útját, ami épp keze ügyében volt. Erre a vasárnap esti duhajkodásra a fiatalok odahúzódtak a bolt tájékára, az utca túloldalára. Nevetgélve, szörnyülködve nézték, mit művelnek odabent. Legjobban Vendelen csodálkoztak. Ő közülük való volt; akárcsak ők, még félig-meddig gyerek. Az öreg Amris nem mert szólni, Vendel egyszer már úgy helybenhagyta, hogy a szomszédba is áthallatszott a jajveszékelése. Adna nekem az én öregapám, szólalt meg valamelyik fiú a sötétben. A páva odaát a bolt udvarán a lármától fölingerelve rikácsolt. Csúfabb volt a hangja s hátborzongatóbb, mint az uradalom gyöngytyúkjainak a pusztán.
Hamarosan másik család is érkezett a faluba. Üres házba az is. Haferték egy éjszaka eltűntek hazulról. Az asszony a két gyerekével. Senki nem vett észre semmit, csak két-három nap múlva derült ki. Hafert üzent valahonnan Németországból, hogy ott van, már ide nem jön vissza, menjenek ki utána. Valószínűtlen volt mindez, s ki hozhatta ebben a világban az üzenetet. De Haferték elmentek, az épület meg itt volt bezárva. Most előtte állt a teherautó, szegényes motyó rajta. Vékonypénzű jövevények, ácsorogtak, lepakoltak, férfi, nő, három gyerek. A rendőr, aki velük érkezett, föl akarta feszíteni az ajtót. Akkor hirtelen előkerült Hafertné anyósa, köténye alól elővette a ház kulcsát s odaadta a rendőrnek. A családról kiderült, hogy az Alföldről jöttek, városiak, az ember foglalkozása cipész. Csöndes népnek látszottak, Fuisz Antalék volt a nevük. Miből élnek, mi kerül náluk a fazékba, nemigen tudta senki. A férfi csak ismerkedett, az asszony jóformán ki se jött a házból. A három kislány kirajzott az utcára, keresték a helybeli gyerekek barátságát. A heti egyszeri iskolába, amit a nagyobb falu káplánja tartott, rendesen eljártak. Nem számított nekik a nyelv, hogy alig tudtak az itteniekkel beszélni. A cipész megkapta Haferték földjét, szőlőjét. Eleinte tanácstalannak látszott, mi legyen a sarjas, elvadult kukoricával, az érésbe forduló búzával, árpával.
Aztán mégiscsak nekifogtak a kislányokkal kapálni. A falubeliek a mezőn forogva látták, hogy nehezükre van. Az asszony most se igen mutatkozott.
Fuisz Antal Ferenc kezdett átjárni a nagyobb faluba. Egy nap rendőrrel s egy sváb karszalagossal jött meg onnan. Fölballagtak Hafertné anyósához. A rendőr berúgta az utcaajtót s be az udvarra. Az istállóból kivezették a két ökröt, amit az öregasszony a menyétől hazavitt. Nem lehetett tagadni, mindenki tudta, az öregasszonynak azelőtt nem voltak ökrei. A sváb gazda karszalagos megmutatta az öregasszonynak a végzést, hogy az ökrök a régi házhoz valók s törvény szerint a suszternak járnak. A rendőr a disznóólhoz lépett. – Melyik volt ezek közül a menyéé? – kérdezte az öregasszonytól. A karszalagos fordított. Az öregasszony sipítozott, hogy mind az övé, vette a télvégi vásáron. – Minek egy magányos öregasszonynak három malac? Kettőt elviszünk. – A rendőr a baromfit kezdte számolni. A sváb karszalagos tolmácsolt, hogy ennek is a fele a suszteré. A falu nem sajnálta az öregasszonyt, de Fuisz Antalék még aznap észrevették, nemigen köszönnek nekik vissza az utcán. A cipész másnap előhúzta a színből a szekeret, nézegette a pókhálós jármot. Be szerette volna fogni az ökröket. A jármot fordítva tette a rúd elejébe. A nagyobb ökör, mivel hosszú időn át az öregasszony istállójában tipródott, kitépte magát a kislány kezéből, földobta a hátsó felét s ágaskodó farokkal robogott körbe az udvaron. Fuisz Antalék szívdobogva igyekeztek visszaterelni az istállóba. A cipész napokig mélabúsan ült a kút árnyékában. Szombaton megleste a borbélyt, amint a ládájával haladt házról házra. A borbély vasárnap reggel is bement Fuisz Antalékhoz, megmutatta, hogyan kell az ökröket befogni. Mivel neki amúgyis kellett alkalmi fuvar, aki a hegyről a rőzséjét hazahozza, együtt kiszekereztek. A cipész frissen nyírva ült a borbély mellett az ülésdeszkán. Szorongatta a keze ügyébe eső lőcsöt. A kislányok a szekér derekában vihorásztak.
A cipész hálát érzett az idős, még jó tartású sváb gazda iránt, aki imént váratlanul átjött ide hozzá. Elkezdett neki az életéről beszélni. A sváb szőlőszomszédot, úgy látszott, érdekli is, nem is, amit hall. Haladt a soron, kerülgette az útjában topogó susztert. – Mindig a kezemet figyelje – magyarázta -, hogy hogyan csinálom. Nem olyan nehéz az, csak érteni köll hozzá. – Nevetett. A cipész úgy érezte, kicsit rátartian. De nem kedvetlenedett el, beszélt tovább. S figyelt. – Maga benne volt abban a hogyhívjákban? – kérdezte hirtelen a svábtól. A sor végére értek. A sváb szomszéd hallgatott, nézett a suszterra. – A bundot gondolja, ugye? Abban én nem voltam. – Fuisz Antal kicsit zavarba jött. – Én mindenkor magyar érzelmű voltam, megkérdezhet akárkit a környéken. – A cipész újra megbátorodott. Kibökte, amit mondani akart. – Tudja, mire gondoltam? Meg kéne itt a faluban is alakítani a pártot. – A szőlőszomszéd a szélső vesszőkről csipkedte a kacsokat. Erre nem válaszolt. – Mért – győzködött most már a suszter -, svábokkal nem lehet kommunista pártot csinálni? Maguk itt rendes, dolgos emberek mind. – Kérdőn nézett a szomszédra. – No – mondta az. Lecsípte egy vessző tetejét, nézegette, aztán messze elhajította. Fölvette a kapáját s elindult a szőlő másik végébe. – Tudja, szomszéd – fordult vissza -, magának ezzel a foglalkozással nem ide köllött volna jönnie. Mi svábok télen is harisnyában, facipőben járunk. Nincsen csizmadivat, még cipő is csak ünnepen járja. Magának a régi suszter mellett nemigen lenne itt munkája, fölvarrnivalója. Úgyhogy vagy közénk való gazdaember lesz magából, ha győzi, vagy… – Fuisz megpróbálta a következő sort úgy kacsolni, ahogyan a szomszédtól látta. A nyár eleji mezőről mindenféle neszek hallatszottak föl ide a hegyre. Távol borult, a hatalmas cserfa, amit a cipész először most vett igazán teljességében észre, elfoglalta magának az égboltot. A cipész, ha gondolatai nem akadályozzák benne, azt is érezhette volna, nem volt itt világégés sose, ő maga se annak következményeképpen sodródott el idáig. Rossz álom volt minden, s joga van tenni-venni ebben a szőlőben mint a sajátjában. A szomszéd a kapálással előbb ért a pászta felén túl, mint ő szemben evvel a babrálásával. – Na lássa – egyenesedett föl a sváb a maga bakhátán -, megy ez, csak akarni köll. Hanem mondok magának valamit, szomszéd. – Újból átjött, s lecsípkedte a kacsokat, amiket a cipész a vesszőkön hagyott. – Ha már beszélünk, s ha már maga annyiféle emberrel találkozik, rendőrrel, mifenével. Intézkedhetnének, hogy ez a dorbézoló fajta lemenjen a falunk nyakáról. Tudja, kikre gondolok. Nem mondon én – tette hozzá -, lehet, hogy köll ide párt. Nem vagyok jártas. De rend mindenféleképpen köll, ha az én meglátásom ér valamit.
Nem volt szükség, hogy Fuisz Antal bárhol panasszal legyen a Vadkerti-féle idegenek miatt. Ahogyan jöttek, úgy el is mentek. Amris Vendel nagyon szeretett volna velük tartani. Az asszony káromkodva taszigálta lefelé a teherautóról. A lányok vihorásztak s integettek Vendelnek. Vendel sokáig üldögélt a bolt lépcsőjén s ivott az előtte levő üvegből.
Vendel a következő napokban még gajdorászott, aztán megcsöndesedett. Inkább a kertek fölött járkált, a dombokon, mint az utcán. Egyik éjszaka ismeretlenek jól elpáholták. Ődöngött az udvarukon, amely éppen olyan gyöpös volt, akár a Harmat cigányéké. A tönkrement motort szedte széjjel, hátha meg tudja javítani. Az öreg csalánzsákon, amit maga mellé terített, gyűlt a sok alkatrész. Vendel végül nem tudta, melyiket hova tegye vissza. A Vadkertiék házát, a boltot a rendőrök lepecsételték. De előbb átjöttek Vendelért s rendet tétettek vele. Vendelnek föl muszáj volt takarítania a lakást, visszaraknia a polcokra, ami a boltban megmaradt. Sok nem volt, a faluban mindenki tudta, hogy az idegenek épp csak betámasztották az ajtókat, amikor elmentek. Ebben a kavarodásban érkezett meg váratlanul Vendel apja. Honvédegyenruhában. – Ez nekem senkim – morogta Vendel, amikor megpillantotta a nagyra termett, deresedő férfit. Gyerekkora óta nem látta az apját. Utoljára akkor, amikor az anyját temették. Épp olyan váratlanul került elő aznap is, mint most. Az öreg Amris elcsodálkozott, hogyan tudta meg egyáltalán a halálesetet? Amris János egyszer a városban kilépett a kocsma hátsó ajtaján, mert észrevette, a felesége készül belépni az utcain. Már a fisztulás köhögéséről fölismerte, s tudta, az asszony még gyűjti a bátorságot, hogy bejöjjön. Ez azután volt, hogy Amris már harmadik napja nem tudta elszánni magát a hazamenetelre. Többé nem látta senki. Ugyan egyszer valaki azzal a hírrel jött, hogy látta városba menet, a téglagyárban tolja a csillét. Amris most hetykén vette szemügyre a falut, csak magyarul volt hajlandó beszélni. S azt mondta, az új magyar hadseregben szolgál, az oroszok mellett harcolt. A falu megrémült. Lesz most már két Amris egy helyett. De János nem ivott, a fiát is kordában tartotta. Két hét múlva mindketten elutaztak. Az öreget itthagyták. Hiába mondogatta, hívta őt is a fia, a falunak mindegy volt, s nem is igen hitt neki senki.
A falu lassan túl volt az aratáson, a gabona behordásán. Itt-ott egy elmaradt tavaszi árpasávocska, közepesen fizető zab álldogált arrafelé is, ahol Probsték földjei voltak. Vroni nézegette a dél felől, a cserfán túl fölgyűlő felleget. A kukoricák elkezdtek zizegni, csapdosták a ló szügyét, amellyel az öreg Kovács ekekapázott. András kantáronfogta a lovat, ne tapossa meg túlságosan a sorokat. Vroni meg Anna kapált s a fattyákat tépdeste. Kint a saráglyához kötve a másik ló, a Sándor, egyre nyugtalanabbul topogott. A dűlőn mindenki a felleget nézegette. Reggel még úgy indult, hogy igen meleg nap lesz. Állt a levegő, az öreg, aki hazulról jött s már a föld végében várakozott Vroniékra, azt mondta, lepedékes rajta az ing. Na még egyet forduljunk, vélte most, s amint körültekingettek, úgy vették észre, mindenki úgy sóhajtozik, na még egyet, még ezt a kicsit. A felleg föltolakodott a cserfa fölé, közepe egyszerre csak kifehéredett. Hirtelen égzengés hallatszott. S erősödött a szél. Mire befogtak volna, itt volt a szélvihar. S akkora csöppek hullottak, félni lehetett. Akkora zúgás támadt, kiáltozniuk kellett egymásnak. Kopogott hátukon a záporral elegyes jég. Anna a lovak közé vágott. A nők fejükre borították szoknyájukat, Vroni odahúzta a fiát maga mellé. Az ülésdeszkán az öreg két marokkal fogta a kalapját, nem volt az arcát mivel védenie. András az anyja szoknyája alól nézte, nevette, a kocsi derekában hogyan ugrándoznak a kisebb-nagyobb jegek.
A falun dőlt végig a víz. A szurdikokon le, az udvarokon ki, sebten az utcán, le a rétek, a Karasica-patak felé. Az eső már elállt, a levegő megcsöndesedett. Csak ez az áradat csobogott. Vroni csakhamar összecsapott valami ebédet. Közben kisütött a nap. Az öreg Kovács elindult haza mezítláb a sáron. Anna lefeküdt, kellett neki az alvás, Vroni látta, András valami olvasnivalóval megy ki az udvarra.
Az uradalmi kertészet stráfkocsija három tájt állt meg a ház előtt. Vroni odabent inkább csak megsejdítette, mint meghallotta. Arra riadt, mintha András, a fiú szólítaná. Fülelt, de András hallgatott. Kiment a tornácra, a lépcső előtt Paul állt s szorította magához a fiát. Vroninak meggyökeredzett a lába. Az ura ráemelte borotválatlan, meggyötört arcát, a megindultságtól mélyről fénylő szemét. Vroni lépett le a lépcsőn, félúton megállt, aztán ott állt az ura előtt. Egy pillanatig görcs fogta egész testét. András elhúzódott az apja mellől. Probst nézte az asszonyt. Lehajolt s ügyefogyottan szájoncsókolta. Odakint a stráfkocsi fordult, a kocsis még egyszer beköszönt. – Meglátott az állomáson s azt mondta, üljek csak föl. Majd erre kerül. Különben nem tudom, hogyan kerülök haza. – Vroni nyelt, hevesen bólogatott rá. Halkan sikoltva Probst nyakába borult. Nem szólt, mintha az ura mellének dőlve is még tovább bólogatott volna. Bal kezével elkezdte simogatni a férfi zubbonyát. András szégyenlősen elfordult. Nem tudta, az apja vagy az anyja sír, ahogy így egymáshoz simulnak. Fölment a tornácra, hogy alvó nővérét fölébressze.
Probst odabent a házban mindjárt azt kérte, vessék meg neki az ágyat. Vroni, Anna közösen húztak friss, jó illatú ágyneműt, Vroni segített vetkőzni Probstnak. Megfogta az ura lábát s óvatosan fölemelte az ágyra. Úgy tetszett neki, most nem olyan dagadt s csúnya, mint a kórházban volt. Összeszedte a levetett holmit, az egyenruhát, inget, alsót, átszaladt vele a nyárikonyhába s belökte a kemencébe. A gyerekek közben megfogtak egy tyúkot. Vroni elvágta a nyakát, mert a kislány nem bírta, Anna aztán kopasztott, bontott. Vroni föltette levesnek. Andrást fölszalasztotta a pincébe borért. Probst nem kívánt inni. Feküdt jól fölpolcolva az ágyban, nézte, hogyan sürög boldogan a család. Inkább csak válaszolt, mint kérdezett. Időnként becsukódott a szeme, félálomba zuhant s halkan nyöszörgött. Kopogtattak az ajtón. Fuisz Antal Ferenc, a suszter lépett be. – Jó kis felhőszakadás volt, ugye, szomszédasszony – mondta óvatosan köszönve. – Hallom, megjött a kedves szomszéd. – Fuisz halkan beszélt, úgy látta, Probst alszik. Paul kíváncsian kinyitotta a szemét. A suszter bemutatkozott. – Gondoltam, megismerem már a kedves szomszédot – mondta, s odahúzott egy széket az ágyhoz. Vroni kiment a konyhába, hogy ránézzen az ételre. Behozott onnan egy poharat s letette a kancsó mellé. – Használja, szomszéd – biztatta a susztert -, én nem érek rá kínálni. – Megint kiment, hogy utánanézzen, Anna hol tart az etetéssel. Szaladva jött Rézi a lányával. Nemrég érkeztek haza a városból. Rézi már a kapun kívül hangosan sírt. – Most már ne sírj, te – szólt rá Vroni -, hazajött, nem halt meg. – Vroni vidám hangon mondta ezt. De észbekapott, hátha Rézi a Scheurert siratja, akiről még mindig nem volt hír.
A vacsorához Probstot már nem lehetett fölébreszteni. Olyan mélyen aludt, belesüppedve a párnákba, feküdt mozdulatlanul s nyöszörgött. Egyre hangosabban. Vroni szánakozva nézte, már nem szólította: Tett-vett a szobában. A vizet, amit arra tett föl, hogy ha a gyerekek már lefeküdtek, tetőtől talpig megmosdassa az urát, félrehúzta. Anna azt mondta, elalszik kint a konyhában, csak még kimegy kicsit az utcára beszélgetni. Amikor Vroni fölriadt, hogy zörgetik az ablakot, hirtelen nem tudott eszmélni. Most aludt el vagy már hajnal van? Az ajtó előtt fegyveres rendőr állt, a háta mögött karszalagos. A világosságnál Vroni fölismerte az egyik tehetős gazdát a nagyobb faluból. – Probst Pált keressük – mondta a rendőr. Vroni ijedten az ágyra mutatott. Pauli aludt, a párnáktól az arca nem látszott, csak a keze, ahogyan nyugodott a dunyhán. A rendőr odalépett. A karszalagos elkezdte rázni Probstot. – Pauli, komám, ébredj. Hallod, ébredj. – Előbb magyarul szólongatta, aztán egyre sürgetőbben németül. Probst nem nyitotta föl a szemét. Tehetetlenül hánykódott, nyöszörgött, ahogyan a karszalagos egyre jobban rázta. A rendőr szó nélkül nézte az alvó arcát, a tehetetlen vergődést a karszalagos kezében. Félszemmel Vronira pillantott. – Hagyja már abba – szólt rá halkan a karszalagosra. – Nem látja, milyen beteg ez az ember? Mit kezdjek egy ilyen állapotú emberrel? Föl se lehet ébreszteni, nemhogy magunkkal vinni. – A karszalagos még próbálkozott. – Menjünk – emelte meg nyersen a hangját a rendőr. A falon az óra elkezdte ütni a tizenegyet. A rendőr megvárta, amíg elüti. Aztán rákiáltott a karszalagosra. – Nem hallja, jöjjön! – Vroni ki se kísérte őket. Nézte kétségbeesetten az urát. Arra rémült, hogy újra nyílik az ajtó. A karszalagos jött vissza, az ágy lába mellől fölvette Probst jó karban levő katonabakancsát. – A tizedes úr parancsolta – mondta zavartan, lesunyt fejjel. Megforgatta a bakancsot a fényben, hóna alá csapta s kiment. Vroninak mindez már alig hatott a tudatáig.
– Feküdj le, kislányom – szólalt meg nemsokára -, akár a konyhában, akár itt. – Kintről behallatszott, kezdi fújni a szél a körtefát. András gyámoltalan képpel nézett az anyjára. – Te meg fordulj szépen a falnak – ült le hozzá Vroni. – Aludjatok, fekszem én is. Úgy látszik, még jön eső. Szaggat mindenem.
Folytatás hamarosan!
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
Kalász Márton (Somberek, 1934. szeptember 8. – Budapest, 2021. december 30.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas (1971, 1987) magyar költő, író, műfordító, egyetemi tanár. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2009).
Bertha Bulcsu – Interjú Kalász Mártonnal
