Jelenkor – 1984. június
Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza /2021
KALÁSZ MARTON
Téli bárány
7.
Pauli valahonnan ifjúsági sapkát hozott haza. Sötétkék sapka volt, hosszan piros csíkok rajta, az elején Volksbund-jelvény. Próbálgatta a tükör előtt. – Találtam – mondta. – Nesze. Neked adom. – Később azt súgta, hogy tíz darab cigarettáért cserélte. De erről hallgassunk. Pauli akkor már titokban cigarettázott. Ezt a sapkát tettem a fejemre, most, hogy anyánkkal bementünk a városba. Amint a gimnázium előtt a nyár eleji parkon átvágtunk, két táskás lány szegődött a nyomunkba. – Na, ezek mit akarnak? – mondta anyánk. Mire kimondta, az egyik lány hátulról leverte fejemről a sapkát. Vihogtak s beszaladtak az ösvényen a bokrok közé. Fölvettem a sapkát, megrémültem. – Add csak szépen ide – mondta anyánk, leporolta s eltette a kosarába. Apánk egy hete azzal jött haza, hogy Kincses ügyvédet elvitték. Vonatra rakták a város zsidóit s elvitték őket. Mi most azért vágtunk át a promenádon, ahogy a falusiak ezt a parkot hívták, mert anyánk kíváncsi volt, mi lett Kincses szép Püspök utcai házával. Tudtuk, valaki beköltözött, apánk megmondta. – Ezt én meg akarom nézni – mondta anyánk már reggel. Ismerte látásból a sváb özvegyasszonyt, aki Kincses ügyvéd házvezetőnője volt. Kincsesnek nem volt családja. Anyánk fogta a kezemet, s egyenesen beballagtunk a nyitott kapun az udvarra. Semmi különös nem látszott, fiatal lány állt a lépcsőn. – Was gefallig, bitte? – kérdezte tőlünk. Anyánk nem ijedt meg, nyelvjárásban elmondta, a Kincses ügyvéd úr házvezetőnőjét keresi. Az özvegyasszony kijött s végigmért bennünket. – Nem ismerem magukat. Mit akarnak? – Anyánk csűrte-csavarta röviden a szót, a végén azt mondta, azért jött, hogy megnézze, a Mess nevű szőlőmunkás itt van-e. Közelebb lépett. – Mondja, ezek itt mindent megtartottak, ami a házban volt? – A özvegyasszony mogorván nézett. – Tán venni akart? – Anyánk kitért a kérdés elől. – Nem, tudja … – A házvezetőnő lejjebb jött a lépcsőn. Halkan azt mondta: – Menjen a dolgára, jóasszony. Nem érek én rá. Nem röstelli, idejön kíváncsiskodni?
Én keresztapánkkal jártam épp egy esztendeje ebben a nagy udvarban. Keresztapánk a rúgós tehenet vitte vissza Kincsesnek. Vasárnap délután volt, bennünket fönt talált a gerincen. András is vele volt, ült a bakon keresztapánk mellett. A tehén a saráglyához volt kötve. Keresztapánk csábított bennünket, menjünk velük a városba. Aztán meglátta, a kecske is velünk van. Pauli intézkedett, hogy mi megyünk, Larenc meg hazaviszi a kecskét. Larenc éktelen sírásba kezdett. Keresztapánk hosszan tétovázott, majd elszánta magát. – Gyertek kecskéstül. – Előbb a tehén mellé kötöztük a kecskét, de a kocsi még el se indult, a tehén már kirúgott s rázta a saráglyát. Keresztapánk megint tétovázott. Nevetve fölkapta a kecskét s odatette közénk a kocsiderékba. Az ügyvéd háza előtt leszállított bennünket. Azt mondta, itt várjunk, amíg ki nem jön. Utánamenni ne merjünk, az udvaron hatalmas kutya van. Csak meguntuk, mert keresztapánk soká váratott bennünket. Előbb beólálkodtunk. Láttuk, keresztapánk olyanforma, bársonynadrágos emberrel beszél, amilyen Szávó. A tehén még a saráglyához kötve állt. Beóvakodtunk mind a négyen, Pauli, András, én meg Larenc a nyitott kapun az udvarra. Kutyát nem láttunk. Keresztapánk későn lett ránk figyelmes, az ajtót nézte, amin a bársonynadrágos imént bement. Pauli fenyegetően az én kezembe adta a kecske kötelét. Az udvaron oldalt ugyanolyan rózsafák voltak, mint a nagyobb falu parókiáján. A kecske egyetlen rántással rá akarta vetni magát a zöldjükre. Nyílt az ajtó s kijött ingujjban Kincses ügyvéd, mögötte a bársonynadrágos. – Szóval ez az a rúgós tehén. – Keresztapánk odament a lépcsőhöz, köszönt. Kincses észrevett bennünket. – A kecskét tán csak nem tőlem vette? – kérdezte keresztapánktól. – Tán csak nem rúgós ez is? – Mielőtt keresztapánk szóhoz jutott volna, az ügyvéd azt mondta a bársony nadrágosnak. – Jöjjön be velem, odaadom a tehén árát. Ha már ennyi a gyereke ennek az embernek s mindet idehozta. – A kopasz, zömök ügyvéd odafönt a lépcsőn megfordult s bement a házba. A bársonynadrágos utána. Keresztapánk dühösen nézett ránk. – Mars föl a kocsiderékba. De mindnyájan – mondta szinte súgva. Sietve fölkapaszkodtunk. – Keresztapánk – súgta vissza Pauli -, a Rozi kecskével mi legyen? – Keresztapánk visszament a lépcső elé, a bársonynadrágos a kezébe számolta a pénzt. Eloldották a tehenet s hátravitték az istállóba. A kecske most már a saráglyához kötve ballaghatott. De félúton hazafelé keresztapánk csak visszaemelte közénk a kocsiderékba, lassúnak találta a poroszkálást.
– Te mit kuncogsz itt magadban – szólt rám mérgesen anyánk. – Vigyázz, szájon ne kapjalak. – Ballagtunk egyre beljebb a városba. Anyánk dúlt-fúlt magában, alig tudtam lépésben maradni vele. Piaci nap volt, sokan bent voltak a városban. Az utcán egyfolytában a német katonákat kerülgettük. Anyánk egyszer csak elkiáltotta magát. – Jani, Sirok. – A férfi, aki után kiabált, észrevett bennünket s megvárt. Anyánk falubelije volt, már láttam máskor én is. Szabó volt itt a városban, s a Lombos-üzlet udvarában dolgozott. A Lombos, aki hiába magyarosított, tovább is úgy hívta mindenki, hogy Lindenlaub, mindenféle férfiruhát árult, öltönyt, rövid kabátot, télikabátot. Anyánk falubelijén széles kötény volt, sok tűvel megtűzve, nyakában centi.
– A ti gazdáitokat is elvitték? – kérdezte óvatosan anyánk. Az ismerős bólintott. – Szörnyű – mondta -, szörnyű. Úgy ahogy voltak, fölpakolták őket. Bejöttek ide az üzletbe, a főnököt egyszerűen elrángatták az asztala mellől.
– Anyánk hallgatott. – A Kincsest is elvitték – mondta halkan. – Ahol az uram dolgozik. – Az ember egyre csak azt hajtogatta, szörnyű. – S most hogyan lesz – tapogatódzott kérdésével anyánk. – Ki fizet benneteket? Kitől kaptok pénzt? – A szabó a vállát vonta. – Majd intézkednek a városnál – mondta -, valamit tenniük muszáj. Majd csak átveszi valaki mindezt.
Anyánk valamelyest nyugodtabb volt már. Odahaza este elmesélte apánknak, mit mondott a Lindenlaub szabója. Apánknak a vincellér szintén azt mondta, majd a város. A környező falvakból is elhurcolták a csendőrök a zsidó boltosokat. Szekérre ültették őket a kakastollasok s behajtottak velük a városba. Úgy rendesen bántak velük, az utcán beszélgetve kísérték föl őket a községházára. A nagyobb faluban három zsidó boltos volt. A szegényebb asszonyok, mint anyánk is, Gelbékhez jártak, Gelb Lipóthoz, akit a helybeliek, mivel a Poldi név nemigen állt a szájukra. Pali bácsinak szólították. Gelb Lipót mindig kiszólt a boltja ajtaján az asszonyoknak, szép szoknyánakvaló jön, következő héten nézzenek be. Nála nem kellett mindjárt fizetni.
– Ráérsz ősszel, gyermekem – mondogatta -, lesz kövér libád, s elszámolunk. – A fiatal lányok Pali bácsinál rendelték meg az egységes szoknyának való borszínű szövetanyagot, amikor a Volksbunk-nagygyűlésre készültek. Gelb Lipót vagy tudta vagy sem, mire kell, a szövetet időben meghozatta, üzent s kimérte. Amikor Gelbéket elvitték a csendőrök, mindjárt másnap az a hír terjedt, hogy Pali bácsi nem volt azért olyan ártatlan. Titkos leadója volt az ólban, kémkedett az angoloknak. Ő mondta meg éjszakánként, az angol repülők merre szálljanak s mit bombázzanak. A hidlás deszkái föl voltak tépve, alattuk frissen ásott gödör látszott. Abban találták a leadót. Gelbék elhagyott udvarán első héten mindig ténfergett egy német katona, hogy megmutassa a kíváncsiskodóknak, mit művelt titokban Gelb.
A titkos leadót Meinradék mesélték el nekünk, amikor egyik reggel kijöttek. Mostanában mindennap kint voltak, a szőlőben sok dolog volt. Estére azonban hazamentek a nagyobb faluba, Péter beteg volt. Meinrad a fejét csóválta beszéd közben. – Ilyet kitalálni, ilyen marhaságot – mondta. – Hogy a Gelb Pali… Ki hiszi el ezt. – Agnesz néni engem arra biztatott, ballagjak be, látogassam meg Pétert. Péter tavasz óta betegeskedett. Hashártyagyulladása volt. Vagy fölfázott tavasszal, mert mindjárt lehasalnak a réten, akármilyen hűvös van, ahogy Meinradék mondták, vagy, ahogy Péter mondta, az egyik fiú hasba rúgta verekedés közben. Most már jobban volt, kiülhetett az udvarra. Anyja még júniusban is rátette a melegebb kabátot a vállára. Nem sokáig maradtam Péternél. Ő rosszkedvű volt, én meg untam nézni a sápadt, vánnyadt képét. Visszafelé a falu közepe felé kerültem. A Dvorsky boltja előtt gyerekek tülekedtek. A bolt, mint mindegyik zsidóbolt, be volt zárva, ajtaja lepecsételve. De ablakában most egy német fiú lógázta a lábát s mindenfélét adogatott le a gyerekeknek. Bent is volt valaki, többen is, hangokat hallottam. Beszédük után német fiúk azok is. Május óta voltak a környéken német fiúk, a kibombázott városaikból hozták őket ide, hogy nálunk a parasztoknál jóllakjanak, a nyugságban kicsit kiviruljanak. Ezek a nagyfalubeliek itt Hamburgból jöttek. Az ablakban ülő fiú nekem is leadott valamit. Rám parancsolt, fogjam s vigyem. Otthagytam őket, cipeltem hónom alatt hazafelé a kapott dobozt. Anyánknak kicsit szépítve elmondtam, hogyan jutottam hozzá, s kezdtem kibontani. Kerek pléhdoboz volt a papírdobozban, az volt ráírva: LENOLAJ. Anyánk megnézte, betűzte, váratlanul pofon teremtett. – Nem szégyelled magad – mondta. – De hát én úgy kaptam – válaszoltam. – Azt mondta ez a német, ha nem … – Anyánk újból fölemelte a kezét. De másodszor már nem ütött pofon. – Ezt is meg kell érnem – mondta halkan, hogy Meinradék valamit meg ne neszeljenek ebből az egészből. – Most pedig tüntesd el, mielőtt apád hazajön. Mert az, tudom, agyonver. – Sírtam. – Most hova tegyem? – Anyánk kérlelhetetlen volt. – Vidd vissza, ahonnan elhoztad. – A nagyobb faluban a Dvorsky boltja előtt már nem voltak gyerekek. Az ablaktámlák behajtva. Az alkonyati utcán sokan járkáltak. Nem mertem a bolthoz odamenni. Eldugtam a dobozt a magtár-köz elején a gazba s pillogtam ide-oda. Amint beszürkült, ellopakodtam a bolt ablakáig, kicsit félretaszítottam a spalettát s letettem a dobozt a párkányra. Körülnéztem, nem látott meg senki. Odahaza apánk kérdőre vont, hol csavarogtam idáig. – Én küldtem be a faluba – mondta anyánk. Apánk morgolódott. – Ne foglalkozz te mindennel, s ne morogj – intette le anyánk.
Vasárnap délután lovaskocsival kijött az öreg Urosevics. Körüljárta a szőlőjét, aztán átjött hozzánk. Szép fekete, négyévesforma kislányt hozott kézen. – Hát te ki vagy, s hogyan hívnak – gyönyörködött anyánk a kislányban. Az öreg Urosevics szerbül azt mondta a kislánynak, árulja el szépen a nevét. – Ljubica – mondta szemérmesen a kislány. Látszott, anyánk nem tud betelni vele. – Nem tud mást, csak szerbül? – kérdezte az öreg Urosevicstől. – Kicsit se svábul, magyarul? Hogy beszélgessek vele? – Vezette körül, megmutatta neki a kecskét, odacsalta a fiatal kutyát, amelyik tavasz óta nálunk volt. – Hvala, Ljubica, hvala – dúdolta neki. Bevitte a házba, együtt jöttek ki a nagy magyaros babával, amit anyánk a sublódon tartott. – Ha ilyen lányom lenne – mondogatta. – Tudod mit? Elcseréllek ezekre a rossz fiúkra. – Ljubica szégyenlősen tűrte anyánk szeretgetését. Az öreg Urosevics nem volt beszédes, hiába faggatta anyánk. Odaátról van, ennél többet nem lehetett belőle kihúzni. – Egyem a fényes, fekete szemedet – ismételgette anyánk, s nézegette, simogatta a kislányt. Nem tudta, még mivel járjon a kedvében. A kislány inkább az öreg térdéhez húzódott. Apánk Szávóról kérdezősködött. Az öreg nem tudott róla semmit. Apánk meg Pauli segített Szávónak egy májusi este beterelni a birkákat a városba, a komphoz. A kompnál úgy ígérték neki, ha este tízig odaér, mint minden évben, átviszik. Szávót nyugtalanították a németek. Az ő rendőrével most is megbeszélte, hogy keresztülhajtja a nyájat, a sokacnegyeden át, a part felé húzódva, a városon. Amíg idehaza vártuk őket, nagy rajban jöttek a repülők. A ház elől néztük a légvédelmi ágyúk tüzelését, hogyan szállnak föl sűrűn a világító lövedékek. Anyánk addig el nem aludt, amíg a férfiak vissza nem jöttek.
Tudtuk, hogy Uzd tanító bevonult katonának. Larencnek ősszel meg kellett kezdenie az iskolát. Anyánk azt találta ki, hogy akkor inkább a nagyobb faluba járjunk. Ott még legalább maradtak tanítónők s vannak papok. Nekünk ehhez jogunk volt, hiszen a szőlőhegynek eme része, ahol mi laktunk, a nagyobb faluhoz tartozott. Nagy szerencsével így se jártunk. Alig fészkelődtünk meg, jöttek új német katonák, azok helyébe, akik nemrég a faluból elvonultak. A mostani parancsnok nem engedte házakhoz szállásolni a katonáit. Lefoglalta az iskolákat, a szerbet is, mi mehettünk haza. Pedig már kezdtem örülni, néhány barátot szereztünk a nagyobb faluban, én is, Larenc is.
Legeltettük a kecskét, segítettünk a munkában, Pauli is többször otthon volt, hevertünk a hegyoldalban, a fehér felhőit hajtó eget néztük s az egyre közelebb hangzó ágyúszót hallgattuk. A faluba halottak napjáig nagyon be se mentünk. Anyánk a halottak napját igen szent ünnepnek tartotta. Mindnyájunknak meg kellett mosdanunk, fölöltöznünk s elmentünk délután együtt a temetőbe. Nekünk csak a nagyobb falu temetőjében voltak halottaink. Anyánk előző héten bement, megtakarította, megcsinosította a sírokat, a boltban apró gyertyákat vett. Sütött a nap, ebéd táján már olyan renyhe idő volt, ingujjban lehetett volna nekivágni. Az ágyúmoraj időről időre akkora volt, mintha közvetlen közelből hangzott volna.
A temetőben nagyon sok gyerek volt. – Nem jössz – súgta oda egyik mostani osztálytársam -, fölmászunk a templomtoronyba. Megnézzük, látszanak-e már az oroszok. – A fiú tudta, hol a helye a torony kulcsának. Nem voltam ministráns, sose jártam még templom karzatán se. Amennyivel följebb jutottunk a létrafokokon, annál jobban fújt kint a szél. Odalent nem is érződött, itt szinte fütyölt. Egyre jobban borzongtam, ahogy kapaszkodtunk fölfelé. Amikor az óraszerkezetet elértük, én a falhoz lapulva kerültem a következő létrához. Olyan lassan jártak az óra kerekei, összerezzentem, ahányszor kattantak. A két kisebb harangnak, amit hónapokkal ezelőtt ledobtak a toronyból s háborúba elvittek, helye üresen tátongott. Csak a nagy függött most középen, mozdulatlanul, magában. A kémlelőnyílások a torony sisakja alatt voltak. A fiú az egyiket kinyitotta, s olyan hangos volt a szélfúvás, alig értettük egymás szavát. Kiabáltunk, odalent a járókelők, a temetőbe igyekvők meghallották a hangunkat, ballagva a nyakukat tekergették, bámészkodtak fölfelé. Uray főtisztelendő úr könyvfélével járkált föl s alá a kertjében, hangunkra ő is megállt s nézett a kémlelők felé. A temető egyforma magasságban volt velünk. Feketéllett az ünneplő ruháktól, a kis gyertyalángok a napfényben idáig nem látszottak el. Kerestem anyánkat, apánkat, Paulit, Larencet. Egyiket se láttam. Visszahúztam a fejem, a többi fiú is bújni akart. – Katonák, motorosok. Mennek föl a temetőbe – kiabált az egyik fiú. – Lehet, hogy már az oroszok. — Apróztunk le a létrafokokon, szinte elsodortuk egymást. Az osztálytársam hamar bezárta a torony ajtaját s a kulcsot visszadugta a helyére.
Az emberek épp kezdtek lefelé jönni a temetőből. A német motoros katonák a szurdikban közöttük hajtottak, egyik, a tiszté a hátuk mögött jött. Anyánk meglátott, intett, álljak be melléjük a sorba. Apánk akaratlanul kézen fogott, mintha kisgyerek lennék. Mindenki csöndes volt. A községháza udvarán, ahova betereltek bennünket, a német tiszt fölállt a lépcsőre s beszélt. Az oroszok, mondta, egy időre alighanem átjönnek a Dunán, eljönnek idáig. Minden jó németnek most az a dolga, hogy a bolsevista veszedelem elől elinduljon nyugat felé. A birodalom nem akarja, hogy bármilyen németnek bármi baja essék. A birodalom a birodalomban tudja legjobban megvédeni az övéit. Éppen ezért fölszólítja a falut, pakoljon, üljön szekérre, a legközelebbi nagyobb vasútállomáson vagonok várják. Ez minden tisztességes német családnak kötelessége is. Aki nem ezt teszi, arról a birodalom leveszi a kezét. A tiszt beült az elülső motor oldalkocsijába, s kihajtottak a községháza udvaráról. Az emberek szétszéledtek. Mi sem mentünk vissza a temetőbe. Még aznap éjszaka esni kezdett, olyan eső eredt el, lassú, csöndes, napokig el se állt.
Két héten át újra iskolába jártunk. A német katonák elvonultak, újak már nem jöttek. Anyánk csak nehezen engedett el bennünket. – Menjenek, mi bajuk lehet – mondta apánk. Adott Larencnek is, nekem is jó vastag zsákot csuklyának, mire az átázik, beérünk a faluba. Anyánk úgy gondolta, az utakon most már mindenféle nép kószál, ez hírlik, az hírlik. Láttuk odaföntről, hogy a völgyben a németek sűrűn hajtják a marhacsordákat. Réteken, szedetlen kukoricaföldeken is, nemcsak az úton. Az országúton szórványosan, ritkán ponyvás szekerek haladtak. Ezeket anyánk mindig nagyon megsajnálta, nem az idő s bizonytalan útjuk miatt, hanem hogy nem tudják szegények, ennek a kövesútnak a harmadik falun túl vége szakad. S aztán már csak erdővidék következik meg ilyenkor a dágvány. A marhahajcsárok idősebb katonák voltak, fegyver is alig akadt náluk. A legyöngült marhák szemük láttára hullottak el, s félve, így túlságosan megfogyatkoznak, pótolták a következő falvakban. Az egyik közeli helyen a sváb gazda nem engedte be őket az istállóba. Elállta az ajtaját. Meinradék hozták ezt a hírt, nem apánktól tudtuk. Kiderült, az öreg katonánál mégiscsak lapul fegyver a köpeny alatt. Nagy szóváltás után belelőtt a parasztba. Talán csak a karját találta el, de akik összefutottak, a szomszédok, a katonát, s a másikat, aki a lövésre az utcáról beszaladt, agyoncsapták, s elkaparták a kert fölött. A falu papja, aki tüstént megtudta, ugyan nagy németellenes volt, de most kiásatta a két katonát, átvitette őket a temetőbe s ellátta végtisztességgel. S azon gondolkodott, ne jelentse-e az egészet valahol, hiszen parasztnak katonát agyoncsapni mégiscsak gyilkosság.
Akik a nagyobb faluban másnap valóban pakoltak, s szekérrel útnak eredtek az esőben, aztán nagyrészt visszavergődtek a vasútvonalról. Napokig várakoztak ott, hogy a vonat elinduljon velük. Főtt étel nélkül, rendes tisztálkodás nélkül. Hidegben, merő nyirkosságban. A gyerekek elnyűtten ültek vissza közénk a padba. Másik nap az iskola előtt a sáros kövesút közepén német katonai teherautó állt meg. Nyílt az ajtónk, magas, esőköpenyes, tiszti sapkás német állt meg szemközt velünk. Némán szalutált az öreg tanítókisasszonynak, szeme pásztázott a padokon. Egy Vavi nevű kislány hirtelen parányit sikoltott, szájához kapta a kezét. A tiszt magához szorította a kislányt, aztán kézen fogta. A kislány a fogasok előtt magára kötötte nagykendőjét. – Dicsértessék a Jézus Krisztus – köszönt riadtan s halkan a tanítókisasszonynak. A tiszt szalutált, kimentek a teremből. Az ablakokhoz tódultunk, Vavit odakint egy katona fölsegítette a teherautóra. Az autóponyva alól Vavi anyja nézett ki. Egyik reggel úgy érkeztünk az iskola elé, hogy magyar katona állt a kapuban. Fején kakastollas sapka, szinte olyan, akár a csendőröké. Azt mondta, hosszú vakáció, haza, kis svábok, s nem engedett be bennünket.
Harmadszor már apánk se szívesen engedett el bennünket iskolába. Meinrad Péterék jöttek ki hozzánk. – Hazudjuk azt – súgtam Péternek az udvaron -, hogy a káplán üzeni, ha nem megyünk, soha többé nem mehetünk. – Anyánk kelletlenül hallgatta, mit mondunk. – Na, jó – egyezett bele gyanakvóan. – De a kicsi idehaza marad. – Larenc sírni kezdett. Anyánk a sírást sose tudta elviselni. Rákiabált dühében. – Vigyen a fene téged is. Egyenek meg az úton. Egy gondommal kevesebb. – Tíz óra körül az egyik káplán berontott az iskolába. Susmorgott az öreg tanítókisasszonnyal. Olyan furán, mi röhögcsélni kezdtünk. Aztán nyílt az ajtó, s egymás után tódultak be rajta az asszonyok. – Tanítókisasszony – szólalt meg az egyik -, futnak mindenfelé a német katonák. Azt mondják, itt vannak az oroszok a határban. Hazavinnénk a gyerekeinket. – Az öreg kisasszony a káplánra nézett. A káplán bólintott. Meinrad Agnesz néni azt mondta nekem, mi is menjünk hozzájuk. Hol van Larenc, kérdezte. Nekem nem volt kedvem Meinradékhoz menni. Megkerestem Larencet, s mire Agnesz néni észrevette volna, nekivágtunk a temetőszurdiknak. Fönt jártunk a magaslaton. A túlsó domboldalon csapat német katona igyekezett. Álljunk meg, mondta Larenc, várjuk meg, míg elmennek. Abban a pillanatban a város felől, alacsonyan, repülőgép bukkant föl. Mire meghallottuk a zúgását, már ott is volt. A német katonák rohanni kezdtek a kukoricás felé. Még elérték, de a repülőgép kelepelve rájuk lőtt. A kukoricásból egy katona se jött ki. A repülőgép továbbszállt, valahol messzebb újra kelepek. Aztán láttuk, kanyarodik. – Szaladjunk, ez visszajön – ragadtam meg Larenc kezét. Larenc azt hitte, hazafelé, én erős rántással megfordítottam, s futottunk, egymás kezét fogva, vissza a temetőszurdikba.
Még utolértük Agnesz néniéket az utcán. Odahaza náluk összegyűlt a szomszédság. – Mindenki a mi pincénkbe megy – rendelkezett egy öregasszony. – Elég nagy, elfértek mindnyájan. Majd elétolom a szekrényt, hogy a lejáratot ne lássák, ha jönnek. Én már öreg vagyok, engem nem bánt senki. – Az udvarokon át látni lehetett, a kertek fölött, a dobokon itt-ott csapatok vagy magányos németek menekülnek. A pincében aztán nem is volt rossz, csak sötét volt, nemigen láttunk. Eleinte gyertyákat égettünk. De egyre büdösebb lett a lángtól a levegő. Az öregasszony időnként átszólt a szekrényen, halljuk-e őt, még mindig nincs semmi. Ahányszor bejött, a gádor ajtaja megnyikordult, a pincében meg se pisszentünk. Délutánra mindenki megunta. Meinrad megnézte az óráját, s azt mondta, neki elég volt. Ő kimegy. Ha eddig nem jött senki, most már nem történik semmi. Kint szürkült, itt-ott emberek álldogáltak. – Gyertek – mondta Meinrad -, vacsorázzunk. Olyan éhes lettem odalent, akár a farkas. – Abban a pillanatban a falu közepe felől lövések hangzottak. Álltunk tanácstalanul, fülelni kezdtünk. Valaki elfutott. Más nem hallattszott. Agnesz néni visszaindult a pince felé. Meinrad tanakodott. – Én többet le nem megyek abba a büdös krumplis pincébe – mondta. – Végigcsináltam egy világháborút, beszélek kicsit szerbül, olyan nincs, hogy… – Mentünk be mindnyájan a házba. Megvacsoráztunk, lefeküdtünk. Másnap reggel Meinrad kinézett az ablakon, s halkan, riadtan azt mondta: – Mennek a túloldalon. Kettőt látok. – Agnesz néni a sültkrumplit szedte ki a sütőből a kötényébe s az asztal közepére öntötte. – Ide is jönnek – súgta Meinrad. – Hamar üljünk le, mintha ennénk. Ne lássák rajtunk, hogy félünk. – Keze reszketett, ahogy a gőzölgő krumplit megpróbálta magához emelni s haját lecsípegetni. Hárman jöttek be, minden zúgba benéztek. Kettő átment a másik szobába, onnan egyik földugta fejét a padlásföljáróba, a másik kiment az udvarra, a nyári házba. A harmadik bentmaradt velünk, odalépett a falióra elé, megállította a sétálóját, bólintott s újra elindította. Kis ragyásképű öreg volt, horgas ujjal az óra virágmintáit piszkálta. Mondott valamit. Odaállt mögénk, fejünk fölött egy szem krumpliért nyúlt. Még meleg volt a kezének, kétszer-háromszor földobálta a levegőbe. Később mi gyerekek annyira megbátorodtunk, hogy kióvakodtunk az utcára. Ott várakoztunk csomóban a szomszéd ház sarkánál. Megint jöttek, egy közülük mondott valamit. Ijedten föltartottuk a kezünket. Az orosz megfogta a szomszédfiú csuklóját s lenyomta mind a két kezét a csípőjéhez. Nézett ránk mogorván. Tekintete a legnagyobb fiúra esett. Neki mondott valamit. A fiú arca elfehéredett s újra fölkapta a kezét. A katona dühös lett. Szeme összeszűkült, visszakézből egyszer csak pofon csapta a nagyfiút.
Harmadnap délelőtt eljött anyánk. – Van itt kurázsi, nem mondom – szólt Meinrad. – Valakinek muszáj már megnézni ezeket – felelte anyánk. – Jöttem, nem értem rá félni. – Meinrad ingatta a fejét. – S ha valaki az úton hirtelen a farodba csíp? – Anyánk mély lélegzetet vett. – Tudom, ott halok meg – mondta nevetve. Legyintett többször is. Összepakolt bennünket, s indultunk haza a hegyre. Az országúton már áradtak az oroszok visszafelé, ők is megtalálták a kövesút végét a harmadik falun túl. Gyalogosan jöttek az út két oldalán, a sáros fűben, teherautók, páncélok gabalyodtak köztük. Akárhogy kerülgettük, nekünk muszáj volt átkelnünk az országúton, hogy hazajussunk a hegyre. Anyánk olyan helyet keresett, ahol, akár el is bújhatunk, ha kellene. De akik vonultak, velünk csöppet se törődtek. Iparkodtak lefelé, a város felé, a nagy útelágazáshoz. Várakoztunk, egyszer csak támadt akkora hely, hogy átszaladjunk az úton. Egy páncélautó majdnem elgázolt bennünket. Larenc húzatta magát anyánkkal, sírt, ő egyre jobban meg volt ijedve. S nem hittük, hogy a páncélautó olyan hamar odaér. Meglapultunk a túlsó árokban, hirtelen két-három lövés hallatszott közvetlen közelből egymás után. Anyánk lesunyta a fejét. – Mária, Istennek szent anyja – fohászkodott hangosan. Valameddig lent kucorodtunk, azt se tudtuk, élünk-e, halunk-e.
Egész decemberben azon tétováztunk, levágjuk a két hízót vagy még hagyjuk őket. Ha nem vágjuk le, netalán jönnek, meglátják, milyen szépek, s elhajtják őket. Ha levágjuk, igazán egyszerű leakasztani s elvinni a húst. Föl a hegy tetejére hozzánk nemigen jött senki. Egyszer fordultak meg nálunk. Ha jártak lent az úton, s inni akartak vagy akármi egyebet, volt az út mentén présház nem-egy. Az országút kanyarulatában a németek otthagytak egy hatalmas vasszekeret. Éjszaka is arra riadtunk, hogy azt döngetik. Mindig eszükbe jutott róla a germán, valahányszor meglátták, belelőttek egy- egy sorozatot. Apánk mondogatta, már nekünk kellene elhúzni valahova azt a szekeret, mert amíg ott áll, nem lesz nyugalom. Közvetlenül karácsony előtt mégis úgy határoztunk, leöljük a hízókat. Mi havat vártunk hozzá, de nem akart megjönni. Néha olyanforma volt az ég, csöndes, sötéten enyhe, alacsony. Csak az első pehelynek kellett volna leimbolyognia. Karácsony vigíliáján is ilyen volt. Anyánk a fenyőágakból, amiket Pauli szerzett, kis lapos fát fércelt egybe. Az előző évi szalonburkokba kockacukrokat rakott, szépen fölkötözte a fenyőgallyakra. – Ma nagyon elmennék éjféli misére – mondta vacsora közben. – Hálából, hogy ilyen szépen megmaradtunk. Hálából. – Eltöprengett. – Ki is gondoltam én valamit. Nektek nem mondom, hogy muszáj, de én fönt maradok. Amíg meg nem szólalnak éjfélkor a harangok. Meghallgatom őket, imádkozok s lefekszem. – Apánk nem szólt. Vacsora után egy darabig elüldögélt, aztán észrevétlenül lefeküdt. Larenc megpróbált fönt maradni velünk, de neki is leesett a szeme. Bebújt a megvetett ágyba. Paulival csöndesen kártyáztunk, anyánk az imakönyvében olvasott. Valamivel éjfél előtt apánk fölriadt. Nézte, mi valóban körülüljük az asztalt. Vakaródzott, anyánk a szemüvege fölött rá-rápillantott. – Jól fűtőztök – szólalt meg apánk nem pocsékolás ez? – Anyánk az órára nézett. – Én kimegyek, meghallgatom az éjféli harangokat. – Nagykendőt kerített, mi is öltöztünk, kimentünk. Az ablak fényénél úgy látszott, szállingózik gyéren a hó. Megszólaltak a harangok. Előbb a nagyobb falué, aztán a város egy-egy harangja, messzebb, alig hallhatóan a környező falvaké. Anyánk hallgatózott, egyszer csak halkan énekelni kezdett. – Ein Kind ist geboren – dúdolta, hangja el-elakadt s lassan fölerősödött. Pauli vele énekelt. Apánk harákolt, én inkább a szájamat mozgattam, mint mondtam az éneket. Úgy sírhatnékom, ahogyan nekem egyszer csak támadt, nem emlékeztem, hogy régebben lett volna. Hogy sem meg nem vertek, sem nem tiltottak, senki semmimet el nem vett, s mégis. Amikor visszamentünk a szobába, észrevettem, apánk szeme árkában valami csillogás fönnakadt. Röstelltem, hogy nézem.
Meinrad hófúvásban jött ki újesztendő előtt borért. Amikor elindult, mondta, épp csak szállongált. A szél fele úton került a hátába, aztán szembe, s azóta fúj rá, mint a bolond. Úgy sodorja a havat keresztül a mezőn, alig lehet valamit látni. Anyánk a tűzhely mellé ültette. Faggatta, jó hírt hozott-e. Apánk elmesélte, ez a bolond feleség hogyan ünnepeltette velünk idekint a szent éjszakát. Meinrad somolygott. Ha mi tudnánk, a faluban hogyan ment végbe az éjféli mise. Mindenki úgy tudta, a faluban már fia orosz nincs, de most karácsonykor döbbentek rá, a báró kastélyában egy tiszt, egy őrnagy van. Az éjféli misén látta meg mindenki. Az emberek a váratlan hóesésben eleinte oda se merészkedtek a templomhoz, látták, fegyveres emberek járnak körülötte. Aztán derült ki, hogy a fegyveresek a helybeli rác meg cigány legények. A Mile, a Krsztisz, a Zlatko meg mások. Akikkel az őrnagy meg tudta értetni magát. Belőlük szervezett őrséget s adott vagy rendes fegyvert vagy vadászpuskát a kezükbe. Az őrnagy ott ült az éjféli misén a templomban, nagy marék pénzt adott perselyezéskor. A falu énekelt, az őrök odakint sétáltak. Most senki se tudja, mi lesz. Az őrnagyot azóta is látták, a kiséretéből egy-két legény mindig vele van. – Most megint mesélsz, ugye – kérdezte nevetve anyánk. Meinrad fölhorkant. – Nem én. Ez így volt. Isten bizony. Kérdezz akárkit. – Meinrad az isten bizony-t magyarul mondta, a nagyobb hitelért. Apánk a tűzhely másik oldalán gondolkodóba esett. Nem a történtekről érdeklődött, végül anyánkat dorgálta: – Nem tudom, mért nem hiszed, amit mond, mért bántod? Mikor kaptad hazugságon?
A vidék hamar kifehéredett. A szélfúvás elállt, most látszott igazán, milyen télies minden. Olykor ráérősen havazott, másnap reggelre kitisztult az idő. Nekünk legföljebb a lapátolás meg a söprés volt a dolgunk. Elvétve már lovas szánt is láttunk odalent, a völgyben, az országúton időnként katonai teherautók csúszkáltak. A hegyoldal néha olyan csöndes, otthonias, patyolat volt, mintha ágyaznának valakinek. Lassan elszoktunk attól, hogy éjszaka, lövöldözést halljunk s találgassuk, merre járhat, aki lő. A városból kijöttek a távolabbi szőlőszomszédok, Prakatur órás, a sokacok.
A fiatal kutya egy éjszaka úgy ugatott, azonnal tudtuk, odakint valaki jár. Inkább rekedt, kétségbeesett acsarkodás volt, nem is ugatás. Aztán hirtelen fölnyüszített, hörgött s elhallgatott. Halk beszéd hallatszott az ablak alatt. Apánk fölkelt az ágyból, hogy kinézzen, de már hallottuk, a présházajtót feszítik. Apánk fényt csinált volna, anyánk rémülten ült az ágyban. A szobaajtó egy rúgással kinyílt, berontottak többen is. Katonaköpenyben, mélyen lehúzott orosz sapkában, arcukból semmit se lehetett látni. Az egyik rávetette magát apánkra, a sarokba taszigálta s ráfogta a pisztolyt. A másik kezében levő pisztolyt anyánkra fogta. A többiek kimentek s elkezdtek mindenfelé járkálni. Egy idősebb mozgású időnként benézett. Egymással szót nem beszéltek, legföljebb integettek egymásnak, jeleket adtak. Hallani lehetett, cipelnek, pakolnak, törnek-zúznak. Apánk egyszer megmoccant, aki idebent őrizte, a pisztolyával tüstént arcul vágta. Egy idő után már kezdte itthon érezni magát, körülnézett a szobában. Lehúzta rólunk a dunyhát, épp csak a száját láttuk, vigyorgott. Jártatta a sapka alatt láthatatlan szemét. Észrevette a falon Pauli trombitáját. Leakasztotta, nézegette. Hirtelen a szájához emelte s nagyot fújt bele. Berontott az idősebbforma, aki be-benézett a szobába, ököllel az arcába vágott. Kitépte kezéből a trombitát, földhöz vágta s csizmájával összevissza taposta. A másik, a fiatal, nézte. Nem tartott soká, végeztek. Apánkat az öreg beparancsolta anyánk mellé az ágyba, a géppisztollyal megfenyegette. Behúzták maguk után a présházajtót s elmentek. Apánk elfújta a lámpát s kinézett az ablakon. Látta, lovaskocsi zötyög a gyér holdvilágban lefelé. Gubbasztanak rajta vagy öten, kettő a saráglya mellett gyalogol.
Másnap reggel néztük meg, mit is vittek el. Mindenünket. A húst, a szalonnát, a zsírt, a lisztet, egy hordó bort, a szekrényből ruhát, ágyneműt, mindent. Apánk elindult a maradék nyomon lefelé. Nemsokára visszajött, kezében Pauli összetaposott trombitája. Pauli közben megtalálta a ház mögött a kutyát, nyakán dróthurok, azzal vonszolták oda éjszaka.
Folytatás hamarosan!
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
Kalász Márton (Somberek, 1934. szeptember 8. – Budapest, 2021. december 30.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas (1971, 1987) magyar költő, író, műfordító, egyetemi tanár. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2009).
Bertha Bulcsu – Interjú Kalász Mártonnal
