Jelenkor – 1984. január
Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza /2021
KALÁSZ MARTON
Téli bárány
3.
Az új tanítót Probst keresztapánk hozta a városból, az állomásról. Pauli délután megjött az iskolából s elmondta anyánknak, mit üzen a tanítókisasszony. Másnap a szülők is jöjjenek el az iskolába vagyis a templomba, bemutatkozik az új tanító. Az öreg tanítókisasszony nyugdíjba megy, el is költözik a faluból valahova messze. Pauli elég későn vetődött haza, eljátszotta az időt az úton. Szép májusi nap volt. Apánk a városi szőlőkben dolgozott, anyánk délelőtt bent járt a nagyobb faluban, ő is nemrég jött haza. Mi ketten Larenccel Meinradékra meg magunkra voltunk bízva. Anyánk megszidta Paulit, hogy ilyenkor kell hazajönni s ilyenkor kell ezt megmondani. Hamar bedobta bátyám ünneplős ingét a kút mellé kitett lavórba, amelyben esővíz napozott reggel óta. Hisz délután amúgy is mosni volt szándéka. Bedobta a maga fehér ingét is meg nekem is egy jobb inget. – Mi az a bemutatkozás? – kérdeztem Paulitól. Rágtuk mindhárman a maradék perecet, amit anyánk hozott a nagyobb faluból. Anyánk elmagyarázta, ha egy faluba új tanító jön, annak orgonálnia, énekelnie muszáj a templomban, beszélgetnie a gyerekekkel az iskolában. Ez az ő vizsgája. Hadd lássák meg az apátplébános úrék meg az iskolaszék, akik a gazdák, alkalmas-e a hivatalára vagy sem. Jó lesz-e majd kantorizálni a népeknek s a betűvetést, olvasást, számolást megtanítani a gyerekeiknek.
– Keresztapánk hozta az állomásról, láttam – dicsekedett Pauli. – Ott is ebédelt az új tanító keresztapánkéknál. Meg ott is alszik, amíg itt van. Anna, a kiskereszt mondta nekem.
Pauli odaát volt s nagy karaj kenyeret meg rántott csirkecombot is elfogadott keresztanyánktól. De ezt csak nekem mondta meg. Anyánk nem szerette, ha bárhol ételt elfogadtunk. Szódé, mondta mindig, szódé az ilyen, aki a másét megkívánja, Pauli, kisfiam. Ezt a szót nálunk nem ismerték, anyánk a maga vidékéről hozta. De volt nekünk egy sváb szavunk, s ezt mondogattuk is egymásnak, én is most Paulinak.
Éjszaka ugyan esett, de másnap reggel, mire keltünk, már szikkadt. Szerencséje volt az új tanítónak. Hisz annyira azért nem szikkadt, hogy még ebéd előtt be lehetett volna a földekbe állni. Mire beértünk a faluba, az apró templomot már körülfogta a tömeg. Az apátplébános úr saját használatú hintája a kálváriára vivő szurdik elején az árnyékban állt. A meleg naptól párás s kicsit terhes volt a levegő. Pauli igyekezett befelé az iskolaudvarra, hogy beálljon a sorba. Ők, az iskolások szép rendben átballagtak a templomba s elfoglalták a helyüket. Engem anyánk jól kézen ragadott, hogy bemenet el ne sodródjam mellőle.
Valahányszor templomba elvittek, én unatkoztam, s most is elálmosodtam. Az új tanító odafönt szépen énekelgetett, válaszolgatott a miséző káplánnak. Az első padban az apátplébános úr ült a fiatalabb káplánnal, aki sose misézett nálunk. Néhány úrféle is ült ott elől, meg persze a gazdák, köztük keresztapánk. Mise után megint odakint ácsorogtunk, mindenki az új tanítót várta. Pauliék fölsorakoztak a lépcső alján. A tanítókisasszony igazgatott a ruhájukon, minduntalan rendezgette őket.
Megjelent a templomajtóban az apátplébános úr, oldalán az új tanítóval. Hátuk mögött a két káplán, az úrfélék a nagyobb faluból, az iskolaszék. Az új tanító alacsony, keszeg, fekete hajú fiatalember volt. Kis bajuszkája volt, sötét arcbőre. Megálltak a lépcső alján. A tanítókisasszony izgatottan eléjük lépett. – Gratulálok, ifjú kollega – mondta kedvesen s megszorongatta az új tanító kezét. – Gratulálok, igazán szép volt. – Az új tanító zavarban volt. Odafordult a kíváncsian pillogó gyerekekhez. Pauli állt elöl a sorban, egy hozzá hasonló kis növésű gyerek kezét fogva. Az új tanító lehajolt, megfogta a fölfelé mosolygó, hunyorgó Pauli állát s megkérdezte: – Téged hogyan hívnak? – Németül kérdezte, kissé emelt hangon. Bátyám nagy lélegzetet vett, majd harsogva, hogy mindenki hallja, válaszolt: – Mess. Paul. – A körülöttük állók nevettek. Az apátplébános úr is, a gazdák is. Keresztapánk bólogatott. Aztán a felnőttek menete megindult az iskolába, a gyerekek párosával a nyomukba szegődtek.
A bemutatkozás sikerült, ősszel már én is, Meinrad Péter is elébe jártunk az új tanítónak. Uzd István volt a neve. Nem szeret pálcát használni, mondta mindjárt első nap, de azért nekünk ajánlatos, hogy féljünk. Pauli, ha reggelenként átkeltünk a hegyen, ijesztgetett bennünket. – Már ezért is pofon járna, hogy kívül hordjátok a szivacstokat. – Én reggel jól megvizeztem a szivacsomat, előző nap szép piros fonállal a palatáblámhoz kötöztem – hátha az iskolában nem kerül víz, s hirtelen törölnöm kell. A szivacs lóbálódzott a tarisznyám oldalán. Péter mögöttem kaptatva meglátta s ő is kívültette a szivacsát. Most ijedten visszagyömködtük a tarisznyánkba. Bent az iskolában vettem észre, a szivacs teljesen eláztatta könyvem födelét. – A szivacsot kívül szokás hordani, kis Mess – mondta a tanító. Két ujjal megfogta a fülcimpámat. Elvörösödtem. Hátrapillantottam Paulira, bátyám orrát ráncolva vigyorgott. Reggel, s később is mindig, a nagyobb falu harangozásához igazodtunk, abból tudtuk, még mennyi az időnk az útra. Én bámészkodó voltam, s a környező tájat, a falvak messzi, fehér domborulatát épp a tetőről lehetett legjobban látni. – Iparkodjatok egy valagasért – nógatott bennünket a bátyám. A harangszó esőre hajló időben hallatszott föl legjobban a hegyre. Mihelyt elérkeztek a ködök, ugyan hallottuk a harangszót, s mivel alig láttunk magunk körül valamit, olyan volt, mintha nem is hallanánk. Nem voltunk félősek. De amint a szürkés, hideg sűrűségben ballagtunk, s Pauli időnként előreszaladt, nélküle hadd féljünk, s láthatatlanul rókaugatásszerű hangokat hallatott, hiába tudtuk, hogy ő, bizony beleborzongtunk. Egy dió zuhanásától is megrettentünk. Odabent az iskolában lassan következett el a tízórai hosszú szünet. Az udvaron s a falu fölött sütött a nap, a kerítés menti bongorsövény leveleiről a vízzé leült köd csöpögött alá a fű felé. Engem ekkorra egészen féktelen öröm fogott el. Egyszer föl is löktem iskolatársaim valamelyikét. Pauli észrevette s ott termett. Közénk állt, mielőtt verekedhettünk volna, engem meg utána pofon vágott.
Uzd tanító úr mindjárt első nap megcsinálta a maga ülésrendjét. Az iskola egyetlen tanteremből állt, abban ültetett bennünket osztályok szerint hátrafelé. Bátyám így megszabadult az első padtól, ahol a tanítókisasszony apró növése miatt meg hogy szem előtt legyen, tartotta. De Pauli hamar megbánta. Olyan lány mögé került, aki negyedikes létére még mindig kicsit pöszén beszélt, s bátyámat, akár csinált valamit, akár nem, beárulta. Mihelyt a tanító reggel átjött a lakásából, köszönés, imádkozás után leültetett bennünket, a lány föltartotta a kezét s azt mondta: – Tanító úr, a Pauli cip. – A tanító hitte is, nem is; eleinte nem bántotta bátyámat. Egy nap aztán megelégelte s kihívta Paulit, padra fektette. Pauli a fenekes után nevetve ment volna a helyére. A tanító visszahívta s most igazából megverte. Bátyámnak önkéntelenül kicsordult a könnye, helyén két nyitott tenyerét ülepe alá csúsztatta. Attól kezdve csípte, rugdosta a lányt. Az udvaron meg is pofozta. Kikapta kezéből a gyönyörű almát s a kútba vágta. A lány mégsem árulta be. Pirulva pillogott hátrafelé, ha Pauli a pad alatt megrúgta. A tanító gyanakodva nézegetett arra, a kislánynak azonban szeme se rebbent. – Na látod – mondta végül a tanító bátyámnak -, tudsz te becsületes ember módján is viselkedni, Mess.
Pauli félszeme mindig rajtam volt. Vagy engem ütött, vagy azt, aki bántott volna. Tanulni odahaza nemigen segített. Csak elhajította tarisznyáját, s míg be nem esteledett, ment diót, kukoricát tallózni. Vagy épp csak portyáira. Már engem nem vitt magával. – Te tanulj – mondta -, mert te megbuksz. – Az őszi munkákon nagyjából túl voltunk. Csak apánk járt még le a városi szőlőkbe, a Kincses-féle borászatba. A vedlő, öreg diófa koronája valamelyest még fogta a fényt előlünk, de ültem az ablaknál, kerek betűket karcoltam palatáblámra, olvastam, ujjaimon számoltam. Pauli az iskolában mindig abból felelt legjobban, amit meg sem tanult. Nekem meg minden pásztázó tekintettől torkomba ugrott a szívem, reszketett a szájszélem. Néha azért Pauli is állt a tábla előtt, kukk nem jött ki a száján. – Pontosan – bólintott rá a tanító -, hajszálpontosan. Pontosan olyan vagy, amilyennek Báter kisasszony leírt. – Amikor a tanító megfenyegette Paulit, többé nem hozhatja magával a szájharmonikáját az iskolába, hanem még majd el is veszi s csak nyáron adja vissza, Pauli rendesebben tanult.
Nekem pedig szükségem lett volna bátyám segítségére. Nem esténként odahaza, hanem napközben súgására az iskolában. De csak hátra-hátranézhettem, olyan messze ült tőlem. Szájával tátogatott időnként, hiába, olyan ügyetlen voltam, sose tudtam leolvasni. Nálunk, a környék iskoláiban német¬nyelvű volt a tanítás. Mi, németek voltunk legtöbben. A magyar s a szerb gyerekek együtt tanultak velünk. A magyaroknak külön magyaróráik voltak, a szerb gyerekeknek semmi. Csak a német. Uzd tanító is így tanított bennünket. Igaz, nálunk szerb gyerek nem is volt, szerb családok a nagyobb faluban laktak. A szerb templom tövében volt szerb iskolájuk. Ezek a családok inkább jómódúak voltak. De már nem voltak annyian, hogy az iskolát maguk használják. A horhoson túl levő hosszú parókiában a nagyobb falu juhásza lakott, aki szerb ember volt. Ugyan ideát nálunk magyar se volt. Hacsak Vadkerti Ernesztint nem számítjuk. De ők is németek voltak. Majdnem úrféle nagyapja magyarosított, amikor fiatalabb korában Pesten dolgozott, ő magyarul is beszélt Ernesztinnel. Apja, anyja inkább németül. Félig úriasan, félig nyelvjárásban. Erni szüleié volt a bolt a faluban, ezért az asszony is, Erni is városiasan öltözött, mint az urak.
Uzd tanító diákként tanulta a német nyelvet. Nem tudott a nyelvjárásunkon kisegíteni bennünket, ha valamit nem értettünk. A nagyobbak még könnyebben jártak Báter tanítókisasszony keze alá, ő úgy beszélte a nyelvjárást, mintha a környéken nőtt volna föl. Vagy Uray káplán úr is, aki kéthetenként, vasárnap délután, litánia után a katekizmust tanította nekünk. Uzd magyar vidékről jött. Nagyon muszáj volt keresnie a szavakat időnként beszéd közben. Nekünk meg évek kellettek, hogy ebben az ő német nyelvében végképp eligazodjunk. Bátyámék jobban belejöttek. Ők a magyar beszédből is ki tudtak ezt-azt következtetni, ha Uzd tehetetlenségében arra fordította a szót. Vadkerti Ernesztin lett volna ebben a segítsége. Utáltuk is mindnyájan érte. Uzd a magyar olvasás közben azzal is próbálkozott, hogy magyarul beszéltessen bennünket. No, nem közvetlenül minket kicsiket, mi addig rajzolhattunk. Még ősszel a városból képsorozatot hozott, fölaggattuk körbe a teremben. Uzd jól sejtette, naponta ezt bámuljuk majd, aki már annyira tud olvasni, igyekszik a képek alatt levő föliratokat kibetűzni. Egy hétfői nap elkezdte fönnhangon olvastatni a szöveget. De megakadt velünk. Előbb maga olvasta elő nekünk a történetet. Majd kiszólította Ernesztint s vele olvastatta. Erni helyesen végig is olvasta, de a tartalmát elmondani már nem tudta. – Jó, próbálkozz meg vele németül – adta meg magát a tanító. Erni németül értelmesen elmondta. A többiek a képes történet címénél sem jutottak egyszer sem tovább. “Részek Béter, joszan Pál”, ismételgette ki-ki hajthatatlanul. Uzdnak megsötétedett a szája széle, ahogy harapta. Végül nem mutatott pálcával egyik képre sem. Sóhajtott s annyit mondott: – Menjünk tovább.
Lassan megbékélt velünk, mi is vele. A falunak elég volt, hogy vasárnaponként gyönyörűen énekli a misét meg barátságosan köszön az utcán. Leesett a hó, Amris bácsi a hátsó udvaron elkezdte fölvágni az iskola meg a tanítólakás fáját. Hordtuk a szünetekben befelé a fásszínbe. Amris Vendel elszaladt a nagyapjának sósborszeszért Vadkertiékhez, aztán nem jött vissza. Nem jött el másnap se az iskolába. Amris bácsi bebekopogtatott az ajtón, letett egy-egy kosár fát, a terem hatalmas vaskályháját is megtömte. – Hát mi újság – tette mégiscsak szóvá a tanító -, mi baj ezzel a Vendel unokával? Csak nem beteg? – Amris bácsi a nadrágjába törölgette ujjait, mintha kezet kellene fognia Uzd tanítóval. Csillanó szemével bennünket nézett. – Beteg, még hogy beteg. Szánkózik a kutya, tanító úr. – Fordult a sor, ebéd után mi elöl számoltunk, hátul a nagyok rajzolhattak. A kályhában hamvadtak az Amris bácsi vetette akácfahasábok, a terem gyorsan homályosodott. Uzd meggyújtotta a villanyt. – Tanító úr – szólalt meg valaki hátul -, Mess lerajzolta Amris Vendelt. – A gyerekek kuncogva gyűltek Pauliék padja köré. A tanító odament, elvette Pauli elől a rajzot. Az első pad elé vitte s mindnyájunknak fölmutatta. Közben maga is nézegette.
– Melyik ezen Amris Vendel? Én nemigen látom – mondta. – Hát a kutya – pattant föl Pauli padszomszédja -, amelyik szánkózik. – A tanító eltűnődött. – A kutya, persze a kutya. A rajz nagyon szép. Jól sikerült. Egyest kell hogy adjak rá, Mess. – A terem ujjongott, Pauli képe sugárzott. Amris Vendel másnap se jött el az iskolába. Bennünket azonban délután megvárt a kálváriaföljárónál s azonnal összeverekedett Paulival. Ütötték egymást kíméletlenül, hemperegtek a hóban. – Szaladjunk keresztapáért – mondta Meinrad Péter. De meg se moccantunk. Először láttam, hogy Paulit megveri valaki. Vendel egy évvel idősebb volt nála s nagyobb is egy fejjel. Patakzott Pauli orrán a vér, felső kabátja ujja elszakadt. Amris Vendel, mihelyt kidühöngte magát, otthagyott bennünket. Pauli haragudott, hogy nem segítettünk neki. Szótlanul iparkodott át a hegyen előttünk hazáig.
December hetedikén, Horthy Miklós neve napján a tanító délelőttre berendelt bennünket az iskolába. Báter tanítókisasszony ezen a napon mindig szünetet adott. Most Uray káplán úr szándékozott vetített képeket mutatni az iskolának. Éjszaka zordabbra fordult az idő az előző napokénál, reggel fagytól száraz úton vágtunk neki a hegynek. Meinrad Péter nem jött velünk, ő beteg volt. A nyergen éles szél kapott arcul, láttuk, a Duna felől kövér felhők testesednek. Uray káplán úr biciklivel jött át a hidegben a nagyobb faluból. Az Anna-napi búcsún láttuk először biciklin jönni a káplán urat. Elsötétítették a termet, s végignéztük a vetített képeket. Mire a fatáblákat kinyitották, odakint kavargott a hó. – Hamar hozza be valamelyik a biciklimet az udvarról – szólt a káplán. A tanító úgy vélte, mindenki gyorsan igyekezzék haza. Elpakolnivalónk nemigen volt, rövid ima után tódultunk kifelé. Az iskola előtt keresztapánk várakozott. Saját gyerekeivel együtt hamar átküldött bennünket hozzájuk. Aztán maga is megjött a káplánnal meg a tanítóval. Mi a konyha tűzhelye körül üldögéltünk, néztük, keresztanyánk hogyan főzi be a levest. Bent a szobában már meg volt terítve. Keresztapánkék ebéd közben beszélgettek, vitáztak, hol az ő hangját hallottuk fölerősödni, hol a káplánét, ritkán a tanítóét. Időnként nevettek. Egyszer kijött Uray káplán úr, a konyhán át kiment a tornácra, hogy megnézze, meggondolja-e magát az idő. Változatlanul sűrűn havazott. – Nekem pedig haza kell jutnom vacsora előtt. Bár őszintén szólva, biciklivel… – Keresztapánk befogott. A tanító áttolta a biciklit az iskolából, föltették a kocsi hátuljába. – Ezeket el ne engedd, keresztanyánk – mutatott le ránk keresztapánk az ülésről -, itt alusznak. Komáék majd ráeszmélnek, hogy magunknál fogtuk őket. – Kifordult a kapun, a kocsit nyomban elnyelte a szertelen havazás.
Alkonyatig játszottunk. Aztán Paulit elfogta a nyugtalanság. Keresztanyánk öreg keresztapánkkal kint etetett, mi suttyomban öltöztünk s útnak indultunk. A hó mintha valamelyest csitult volna, de még mindig kavarogva hullott. Fölkapaszkodtunk a kálváriaszurdok tetején a magaslatra. Ott hirtelen szemünkbe támadt a szél. Ha szájunkat kinyitottuk, lelkünket fojtogatón visszanyomta a torkunkba. Látni alig lehetett. Pauli átkarolta a vállamat s a fülembe kiabált. – Ne félj, én tudom, merre köll menni. Te csak tapadj hozzám.
– A szél olyik helyen kopárra söpörte az utat, olyik helyen azonban méter magas torlaszokat emelt. Pauli időnként megállt, igyekezett hangokra fülelni. Ez a kutyaugatás innen jön, ez a nagyobb faluból, motyogta magában. Ez a pusztáról. Egyszer mintha harangszót hallottunk volna. – Erre köll haladni – mondta, s mutatta az irányt. – Te meg ne féljél. – Nem félek én – kiabáltam vissza. Törölgettük szemünk elől a hócsapdosást. Lejtőhöz értünk, az öt diófához, most már úgy gondoltuk, tudjuk, hol járunk. Pauli azért megszámolta a diófákat. Fényt nem láttunk. A hótól igazán sötét se volt, az ember a káprázatban nem tudta, nappal megy-e vagy éjszaka. – Állj meg – ragadta meg a kabátomat Pauli. Egészen közel birkahang hallatszott. A szél fújt ezen a részen, időnként fölsivított. De a birka hangját meg lehetett mögüle hallani. S szinte közvetlen közelben a tipródást. Erőltettük a szemünket, hogy lássunk. A kutyavakkantás mintha a hátunk mögül hangzott volna. Rémülten összerázkódtam. Emberi hang hallatszott, nógatás. – Ez Szávó – suttogtam Pauli fülébe. – Dehogy az – mondta Pauli. – Hallgass. – A kutyahang távolabbról jött, s most ijedt, fájdalmas juhbégetés.
– Szávó – kiabált remegő hangon Pauli -, Szávó. A hangok halkultak. – Ne, bolond, ne – távolodott az emberi nógatás. A hóban mintha egyszerre hatalmas lyuk támadt volna. Láttunk a sivó, fehér lejtőn egy sötét nagy foltot le, a rét felé hullámzani. Utána semmit. Belefogództam Pauli karjába. – Hagyj engem, ne húzkodj – rázott le Pauli ingerülten.
Csak odahaza a melegben vettük észre hirtelen, mennyire átfagytunk. Anyánk kezünket a hóna alá szorította fölváltva, s jól magához fogott, hogy átmelegedjünk. Apánk a dézsa forró vizet levette a tűzhelyről. Alaposan lemosdattak, dörgöltek mindkettőnket tetőtől talpig- – Mért nem mentetek át keresztanyátokhoz – zsörtölt anyánk Paulival. – Ott voltunk – mondta a dörzsöléstől nyögve, sziszegve Pauli.
– Csak nem küldtek el – állt meg apánk kezében a törülköző.
– Mi jöttünk el suttyomban – vallottam be én. De már aludtam.
Másnap reggel a hólapátolás neszére ébredeztünk. Apánk a kézfejét fujkálva jött be a szobába. – Ez a kecske csak nem találja magát – mondta anyánknak. – Haszontalan rác, a legjobb időt választotta a bolondságára. – Anyánk kelteni kezdett bennünket. – A kecskét én mondtam neki, hogy hozza. Most meg mit csinált volna, ha úton lepte ez a csúfos időjárás. Majd hamarosan megörültök a jó kecsketejnek, túrónak, tudom.
A kecskének meleg hely kellett. A hízók mellett a rossz hidlásban lakott. Apánk kukoricaszár-kévékkel támasztotta körül, jól megtömködte friss szalmával az ólat. A hidlásnak nem volt előrésze, mint a hízóknak, rá kellett zárni a kecskére az ajtót. Szegény kecske nem sokat látott a világból, mekegett a homályban, meg-megdöccentette a hízók felől az óldeszkákat. A hidlás szűk volt ahhoz, hogy anyánk bebújjon s ott fejje meg a kecskét. Reggel meg este átvezettük a présházba. Anyánk megkötözte, vetett elé egy marok szénát… Mihelyt megszokta anyánk kezét, nyugodtan is állt s hagyta, hogy fejjék. Pár napra a hízók kezdtek megbolondulni. – Nem bírják ennek a dögnek a szagát – mérgelődött apánk. Meinrad betekintett az ólba s a fejét ingatta. – Férjhöz akar ez a kisebb menni – mondta -, szét fogja neked szedni az ólat. Hozzál a városból néhány szem szenet. Attól megszokott nyugodni. – Apánk került a szénkereskedő felé, vásárolt egy szakajtó tojásszenet. Bedobálta a hízók elé. A kisebb úgy ropogtatta akár a cukrot. De megnyugodni így se nagyon akart.
Csak január vége tájt szándékoztunk vágni. Anyánk ragaszkodott hozzá, hogy fogjon még rajtuk a dara kicsit. Kukoricánk van, zsírunk is az étel alá, kibírjuk. Így aztán nem lett friss disznóságunk karácsonyra. Januárban újra nekifogott esni a hó. Szakadatlan esett, de most csak csöndesen. Esténként hólapáttal közlekedtünk át Meinradékhoz. Most inkább mi mentünk, Meinrad gyöngélkedett. Fázott a kályha mellett is. Hörbölte a főttkukorica levéből csinált teát. Apánk meg épp most nem nagyon szeretett menni. Nem viselte, hogy Meinradéknál esténként terjeng a sült tokaszalonna illata, mert hajában krumplival, hagymával azt vacsoráztak. Nem viselte, hogy Meinrad annyira rákapott a politikára. Apánk nem szerette a politikát. Nem szerette, hogy Meinrad is mostanában ide-oda példálódzik. – Nem köll azt hinni, hogy csak ebből a szőlőhegyből meg a Kincses pincészetéből áll a világ. Én mondom, könnyen lehet, hogy a mi Kincses nagyságos urunk egy szép nap majd megint Orenstein lesz. Nemcsak ebből a szőlőhegyből áll a világ. Karácsony előtt találkoztam a városban valakivel. Tudod, mit mondott? Hogy itt csellengenek Németországból a mérnökök. A Birodalomból, ahogy ő mondta. Olyan emberek kellenének nekik, mint én, mondta, amíg ültünk egymás mellett s a borbély meg a segéd nyírta a hajunkat. Akik tudnak németül… – Anyánk itt már közbeszólt.
– Te tudsz németül. Te is csak svábul tudsz. Az meg ezeknek cigány. – Meinrad fölugrott. – Tudok, vedd csak úgy, hogy tudok. Már az első világháborúban… – Anyánk nem hagyta, hogy folytassa. – Tudom, jelentetted a hadnagynak, hogy a kenyér ehetetlen. – Te, hagyd már beszélni – csattant föl apánk ingerülten. Valamelyest csitult a hangulat. – Na, szóval, azt mondta ez az ismerős a borbélynál, itt vannak a birodalmi mérnökök. Bittstock ügyvéd házánál van az irodájuk. Mihelyt engedi az idő, elkezdik a méréseket. Gabonatárházat építenek. A Duna-parton, közvetlenül az állomás mellett. Akkorát, amilyet errefelé aligha látott a világ. Oda kellenek az emberek, a jó kézre valók. Akikkel meg tudják értetni magukat. – Úgy látszott, apánk érdeklődését mégiscsak fölkeltette, amit Meinrad mondott. – S honnan tudja mindezt a te ismerősöd? – kérdezte. – Látod, azt már nem tudakoltam – mondta Meinrad. – De mihelyt enyhül, bemegyek a városba. – Meinrad azonban nem mozdult a kályha mellől. Az idő valamelyes enyhültével mi vágtunk neki a hegynek s mentünk iskolába. A tanító levelet adott Paulinak. A levél már több mint egy hete nála volt. – Ahogy a bélyegzést nézem, hevert ez a postán is egy-két napot – mondta a tanító. Otthon anyánk bontotta föl a levelet. Magyarul volt írva, így neki is kellett fölolvasnia. Apánk legidősebb testvérének felesége írt, hogy nagybátyánk meghalt. Temetése kedden lesz, de ez a keddi nap közben már elmúlt. Mióta megvoltunk, ez a legidősebb nagybátyánk soha nem járt nálunk. Anyánk se ismerte, beszéd is ritkán esett róla. Elég messze került, az erdővidékre, s az, hogy akkor magyar asszonyt vett, haragot szított. Most ez az ismeretlen írta, hogy nagybátyánknak az erdőn egy rönk okozta halálát. Anyánk odacsapta a levelet. – Ilyen ostoba is csak egy magyar asszony lehet. Levelet ír ilyenkor. Mért nem táviratozott? – Apánk fölvette a levelet s forgatta.
– Akkor az feküdt volna a tanítónál – mondta csöndesen.
Anyánk ráparancsolt apánkra, készüljön, látogassa meg ezt a messzi, magyar sógornőjét. Ha már a temetésre nem jutott el, nézze meg a testvére sírját. Apánk azzal indult el, hogy szomszéd falubeli bátyjánál megalszik, s onnan vasúton utazik az erdővidékre. De másnap délre már visszaért. Nem ment el odáig. Megaludt vasutas testvérénél, aki ott volt a temetésen, mert telefonon tudták értesíteni, s az mindent elmondott. Anyánk nem tudta indulatát elrejteni. – Akkor mesélj – mondta vésztjóslóan. Apánk elmondta, testvérének egy nagy fia van, katona, már két csillaga van. A temetést megelőző este ez hazajött, megnézte az apját, s még éjszaka kidobálta az udvarról az összes havat. Van egy leánya is, ugyanabban a városban cseléd, ahol a fiú katona. A magyar sógorasszony… – Arról beszélj, szenvedett-e sokat, akit én nem ismertem, az az ember? Aki neked testvéred volt – kiabált most már magánkívül anyánk.
Tavaszig jóformán nem szóltak egymáshoz. Közben bátyám azzal lett megbízva az iskolában, mondja meg odahaza, májusban bérmálás. Pauli is a bérmálandók között volt. Anyánk erről se szólt apánknak. Beballagott az iskolába, ott vasárnap, litánia után Uray káplán úr igazította el a szülőket, mi a teendőjük. A bérmálás a nagyobb faluban lesz, az apátplébános úr kéri, innen is oda menjenek át a gyerekek bérmálkozni. Nincsenek annyian, hogy a püspök úr külön utat, napot tudna szentelni. Bérmakeresztapát vagy anyát mindenki keressen magának. Uzd tanító is ott ácsorgott, s Uray káplán úr mondókájának végén odajött anyánkhoz. Kászálódtunk, anyánk épp azon volt, hogy kezemet megragadja. Pauli közben eltűnt. – A nagyobb fia nekem a gondom, miatta beszélnék magával – kezdte a tanító. – Nincsen semmi baj. Ha ugyan nem számítom, hogy eléggé élénk. Szeretném ajánlani – folytatta -, ha tudják, majd taníttassák. Ha módjuk lesz rá. De addig is gondolkodjanak. Föltétlen. Mert tehetséges. Mire van tehetsége, látja, azt igazából még meg se tudnám mondani. Még annyira szerteágazik a gyerekben ez az egész. De bujkál benne a képesség, annyit tapasztalok. Talán kivételes tehetség. Ez a kisebb itt, ni – mutatott rám -. ő egyelőre még csak szorgalmas. Amit a bátyjáról, igaz, nem lehet mindig elmondani. Nem mindig. De a tehetség, néném, időben kiküzdi magának a komolyságot.
Anyánk hazafelé nagyon szófukaran haladt előttem. Arcán látszott, mennyire gondolkodóba ejtették Uzd szavai. Pauli félúton ért bennünket utol. – Mit akart a tanító – érdeklődött tőlem. Hang nélkül, csak amolyan szájtátással. – Mért nem kérded anyánktól – mondtam én alamuszi módon hangosan. – Azt, hogy nem vagy elég szorgalmas az iskolában. Azt – fordult hirtelen hátra anyánk. Pauli jobbnak látta elébe kerülni az úton, baktatott. Elővette zsebéből a szájharmonikát s játszani kezdett rajta. Anyánk egy darabig hallgatta. Majd utolérte Paulit s megragadta- – Te, ne hidd, hogy egy kis muzsikálással megveszed anyád szívét. – Váratlanul mérgesen rázni kezdte Paulit. – Te ördög – mondta s rázta. – Csak tudnám, mi benned az a tehetség. Csak tudnám.
Mégiscsak szólni kellett apánknak a bérmálás miatt. Apánk szerzett bérmakeresztapát, véletlenül, hazafelé, egy pusztai embert. Sötét öltönyt kellett csináltatni bátyámnak. Meg kellett venni a bérmakeresztlánynak az ajándékot. Egy vasárnap anyánkék átmentek a pusztára, hogy mindent megbeszéljenek. Bérmakeresztszüleink is eljöttek hozzánk. Anyánk bérmakeresztanyánkkal együtt bement a városba, s mindenfélét vásároltak.
Pauli nem sokat törődött az egész bérmálkozással. Annak örült, hogy hetenként kétszer ebéd után beballaghat a nagyobb faluba, ahol közösen tanultak mindnyájan a bérmálandók. Gyakoroltak az apátplébánia udvarán, átvonultak a templomba s onnan vissza. A parókiaudvar tele volt rózsával, a rózsákat támasztó karókon különféle színű üveggömbök díszlettek. Bátyám itt előtte sohase járt. Bátyámék fölfedezték, hogy a gömbökben láthatják eltorzított arcukat, hol megnyúlva, hol szélesre húzódva, hol nagy krumpliorrúvá dudorodva. Minden pihenőn ezen mulattak. Kidugták a nyelvüket magukra. Egy ezüstkék rózsakarógömb aztán bánta is a játékot valamelyik délután.
– Kibírhatatlanok vagytok – mérgelődött Uray káplán, s pofon csapta az egyik gyereket, – Kár pofozkodni, káplán úr – lépett ki az ajtón az apát-plébános -, van ebből a kamrában elég. Most ezek a gyerekek nagy dologra készülnek. A lelküket legyintse. – Odament a rózsakaróhoz s új üveggömböt tett a hegyére.
A bérmálás előtti nap a szülőknek is meg kellett gyónniuk. Apánk erre csak nagyon nehezen szánta el magát. De anyánk zsörtölésére, ezt a szégyent ő nem élné túl, beballagtak Paulival együtt a nagyobb faluba s meggyóntak. Vasárnap reggel már korán útra keltünk mindnyájan. Larencet is lecsutakolta anyánk, fölöltöztette, s fogta is a kezét egész úton, idő előtt össze ne koszolja magát. Meinradék is velünk tartottak. Félúton kiderült, hogy Pauli zsebében ott lapul a szájharmonika. – Na, ezt hamar add ide nekem – mondta anyánk mert így nem lesz neked áhítatod. – Pauli bérmakeresztszüleivel a templom előtt találkoztunk. Pauli a sötét öltönyében igazán szépen festett, de a bérmakeresztlány kis fekete kabátkájában, keményített, fehér szoknyájában, fehér harisnyájában olyan volt, akár egy mákszem menyasszony. A templom körül rengetegen tódultak, anyánk kézen ragadott bennünket, s vonszolt befelé a templomba. Ott lapultunk, Larenc is, én is, valahol a mélyben a töméntelen asszonyszoknya közt. A viasz- s a liliomszag émelyített, hallottuk az orgonaszót, az éneket, időnként egy vékony férfihangot. – Ez a püspök? – kérdeztem súgva anyánktól. Csak bólintott s imádkozott tovább. Amikor áldozni ment, egy pillanatra magunkra maradtunk. Sodródtunk, lökdöződtünk, a templomban támadt mozgásban alig talált meg anyánk újra.
Utána ácsorogtunk mindnyájan a templom előtt, Pauli a fáradságtól leereszkedett volna a gyöpre, de anyánk elkapta s fölrángatta. – A szép új ruhád, te. – A felnőttek nem elegyedtek túlságosan nagy beszélgetésbe egy¬mással. Bérmakeresztapánk azt ajánlotta apánknak, ha már enni még nem került ma a gyomrukba, menjenek át a kocsmába s igyanak meg valamit. Indultunk mindnyájan. A kocsma előtt Szávó téblábolt. – Téged várlak, hallod – mondta Paulinak. Szávó csak úgy viseltes, szaladóruhában volt, áradt róla a birkaszag. Csillogó dobozt húzott elő a zsebéből s Pauli kezébe nyomta. Pauli kinyitotta, gyönyörű, nagy szájharmonika volt benne. – Ez az én ajándékom neked – mondta Szavó. – Na, megyek akkor a kocsmába.
Ment apánkék után, igaz, nem velük. Az asszonyok a kocsmalépcső előtt várakoztak. Pauli leült a cipője sarkára a fal mellé. Nézte a muzsikát, próbálgatta. Visszatette a dobozába s megint elővette. Halkan játszott. – Kaptam egy jó kis fülest a püspöktől – nézett föl nevetve rám.
Az út közepén sokan jöttek. Uzd tanító sétált arra az egyik helyi tanítóval. Beszélgettek, megálltak szemben a kocsmával. Köszöntünk, muszáj volt. Uzd bólintott, s tovább beszélgetett a helyi tanítóval. Féloldalt állt, hallgatta, mit mond a másik tanító. Szeme közben a bátyámon volt. Az időnként fölállt, amikor megmacskásodott a lába. Nyújtózott, majd visszaguggolt a fal mellé. Kitakarította a nyálat az új szájharmonikából, s halkan játszott.
Folytatás hamarosan!
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
Kalász Márton (Somberek, 1934. szeptember 8. – Budapest, 2021. december 30.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas (1971, 1987) magyar költő, író, műfordító, egyetemi tanár. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2009).
Bertha Bulcsu – Interjú Kalász Mártonnal
