Vörös város, zöld lombok között

Földgömb – 2017. december

A VASMŰ ÚT, KÖZÉPEN A SZÉLES, ZÖLD PARK
A HÁBORÚ UTÁNI ÉVEKBEN HASONLÓ VÁROSTERVEZÉSI KONCEPCIÓKKAL DOLGOZTAK A VASFÜGGÖNY MINDKÉT OLDALÁN. AZ 1945 UTÁN ÚJJÁÉPÜLT, MA MÁR VILÁGÖRÖKSÉGKÉNT JEGYZETT LE HAVRE SUGÁRÚTJA UGYANOLYAN MONUMENTÁLIS HATÁSÚ
FOTÓ: FORTEPAN/LECHNER DOKUMENTÁCIÓS KÖZPONT – 1962

DUNAÚJVÁROS

VÖRÖS VÁROS, ZÖLD LOMBOK KÖZÖTT

SZÖVEG: TAMÁSKA MÁTÉ

Alig néhány nap alatt méteres magasságú torony épült fel az íróasztalomon dunaújvárosi könyvekből. Szépirodalmi an­tológiák, mentalitástörténeti munkák, szociográfiák, földrajzi monográfiák – de főként és mindenekelőtt urbanisztikai elemzések: az egyik szerző di­csőít, a másik kritizál. Napjaink felé haladva az írók egyre inkább önmérsékletre kérik olvasóikat, nehogy a városhoz tapadt “szocialista” jelző miatt bárki elha­markodott ítéletet alkosson. Pe­dig nagy a kísértés: “Kimondva vagy kimondatlanul minden­kinek van valamilyen véleménye róla” – írta 1980-ban Miskolczi Miklós, klasszikussá érett “Város lesz csakazértis…” című szocio­gráfiájában.

“Ez a város ellentmondásokkal volt terhes. Kaleidoszkópja lett az évről évre változó stílusirány­zatoknak, a kísérleteknek, esz­közök és kifejezések kutatásának-keresésének, kényszermeg­oldásoknak.” így emlékszik vissza munkájára Weiner Tibor, a város első főépítésze. A vélemények erdejében nehéz kiigazodni. Minden ítélet és minden ítélet ellentéte is idézetek sorával il­lusztrálható. Pedig az 50-es évek elején Sztálinváros néven egy világosan olvasható épí­tészeti program szüle­tett, amely didaktikus kérlelhetetlenséggel iga­zította útba a “város­olvasókat”.
A széles főút nyíl­egyenes alléja a pártház­tól a Vasműig futott. Felmerül­hetett-e ezek után valakiben a kérdés: kik és miért építették fel a várost? Hát a kommunista párt, hogy iparosítsa az elmaradt agrárországot! Templomtorony nem karcolta az eget, nem épült burzsoá villanegyed sem. Szü­letett viszont nemesi kúriát idéző óvoda, barokk palotának beillő kohászati technikum (ma a város egyeteme), görög oszlopokkal ékes művelődési ház (ma színház). Kinek épült hát a város? A felemelkedő munkás­ságnak! Dunaújváros­ban az is képet kapha­tott a kommunista rendszer ideológiájáról, aki máskülönben kézbe sem vet­te volna Sztálin vörösbe kötött írásait.

MÉG JÓVAL AZ ÚJ VÁROS GONDOLATÁNAK MEGSZÜLETÉSE ELŐTT,
1941-BEN VITÉZ KERESZTES-FISCHER FERENC BELÜGYMINISZTER ADTA ÁT DUNAPENTELE ELSŐ ORSZÁGOS LAKÁSBERUHÁZÁSÁT, AZ ONCSA-TELEPET (ORSZÁGOS NÉP- ÉS CSALÁDVÉDELMI ALAP), AZ ONCSA CÉLJA A HAGYOMÁNYOS PARASZTI ÉRTÉKREND MEGERŐSÍTÉSE, ANYAGI TÁMOGATÁSA VOLT
FOTÓ: FORTEPAN/UVATERV – 1952

IDILL ÉS VALÓSÁG

Ez lesz “az első város Magyaror­szágon, amelyben nem lesznek szegények, nem lesznek koldusok, amelynek nem lesz perifériája” – jövendölte 1951-ben Sándor And­rás, aki az “Ötéves terv” kiskönyv­tárában jelentette meg pátoszos kötetét az épülő Sztálinvárosról. Sándor régi vágású kommunista családból származott. Édesapja a Tanácsköztársaság idején népbiz­tos, ezért később emigrálni kény­szerült, András fia így lett bécsi születésű magyar 1923-ban. Apja nyomdokain járva, 1945-ben a kommunista átalakulás feltétlen híve. Riportok sokaságában szá­molt be a szocializmus építéséről, kérlelhetetlen szigorúsággal lep­lezve le az elhajló és a visszahúzó erőket. Az 1956. októberi sze­repvállalása után aztán őt is le­leplezték, rendszerellenes uszítás vádjával bebörtönözték. Pedig, ha valakiről, hát róla nehezen tudnánk elképzelni, hogy a szo­cializmus ellensége lett volna.

LAKÓHÁZ ÁTJÁRÓJA A PETŐFI LIGET FELÉ
HÁTTÉRBEN A SZÍNHÁZ, SCHMIDL FERENC SZÉKESFEHÉRVÁR FŐMÉRNÖKEKÉNT MÁR A HÁBORÚ ELŐTT IS SZÍVESEN ALKALMAZOTT STILIZÁLT TÖRTÉNETI FORMÁKAT AKKOR AZT TALÁN MAGYAROS MODERNIZMUSNAK LEHETETT VOLNA NEVEZNI. SZTÁLINVÁROSBAN HASONLÓ HISTORIZÁLÓKEDVVEL TERVEZETT, DE MÁR SZOCIALISTA REALISTAKÉNT
FOTÓ: FORTEPAN/LECHNER DOKUMENTÁCIÓS KÖZPONT – 1962

FOTÓ: TAMÁSKA MÁTÉ

Néhány barátjával közösen 1953-ban írta meg a “Kiskrajcár” forgatókönyvét. A történet egy kulák nevelőszülők elől menekülő paraszdány szocialista munkásnővé éréséről szól. A születő város pora, a konvojban közlekedő teherautók és a zsúfolt munkásszállók ellenére a filmben mindenki tiszta öltöny­ben és frissen vasalt kartonruhában mosolyog. Munkásruhát csak egy-egy “igazi” brigádos-építős snittben látni. A színészek moz­dulatai, sóhajai és szemlesütése éppúgy a letűnt polgári korszak filmetűdjeit idézik, mint a mes­terkélt történet és a hősök mellett felbukkanó darabos, komikus mellékszereplők. Nagy különbség azonban, hogy a főhősnő nem egy álruhás grófba vagy bankárba, hanem egy élmunkás brigádve­zetőbe szeret bele.
A film negédes jeleneteinek egyike, mikor a leendő házasok egy félig kész ház üres falai közt játékosan civakodva rendezgetik be leendő otthonukat. Noha a film készítői a szocializmusban reálisan teljesülő vágyakat akarták ily módon ábrázolni, a korabeli nézők számára túlságosan is is­merős lehetett a csupasz téglafal. A Technikum városnegyed házai éveken át vakolatlanul álltak, a déli városrész ideiglenes barakkjai a kapitalista világvárosok ha­tárában megtelepülő nyomor- negyedeket idézték.

A HELYI LAPOK MÁS-MÁS NŐKÉPET SUGALLTAK
– ATTÓL FÜGGŐEN, HOGY A VÁLLALATOKNAK VOLT-E SZÜKSÉGE NŐI MUNKAERŐRE. HA IGEN, A “DOLGOZÓ NŐT” ÁLLÍTOTTÁK BE MINTÁNAK, HA NEM, INKÁBB A FÉRJÉT SEGÍTŐ, HAGYOMÁNYOS CSALÁDANYÁT. MINDEZT HORVÁTH SÁNDOR “MINDENNAPI SZTÁLINVÁROS” KÖTETÉBEN (2004) MUTATJA BE SZEMLÉLETESEN
FOTO: FORTEPAN/KONYEK ANTAL – 1962

DOMANOVSZKY ENDRE ALKOTÁSA (1955) A VASMŰ BEJÁRATÁT DÍSZÍTI
A TÖBB ELEMBŐL ÁLLÓ KOMPOZÍCIÓ KÖZPONTI MOTÍVUMA A VASÖNTÖDEI MUNKÁS, AKI ÁTVESZI A KENYERET A PARASZTLÁNYTÓL. A MOZDULAT ÁLTALÁBAN A MUNKÁS-PARASZT SZÖVETSÉGET ÁBRÁZOLTA, DE MÖGÖTTE FELSEJLIK AZ URÁT FINOM VACSORÁVAL VÁRÓ FIATALASSZONY ALAKJA IS
FOTÓ: TAMÁSKA MÁTÉ

A KRITIKUS ÉVTIZEDEK

“A nagyszámú, túl fiatal házas­párnak azonban, ha megfeszül a szocialista lakásépítés, akkor sem tud egyelőre, s még hosszú ideig, megfelelő és tényleges családi otthont adni.” Barsi Dénes írónak igaza volt. “Szerencséjére” 1947-ben börtönbüntetést kapott, így az ötvenes években kimaradt a sztálinvárosi hőskort megéneklő írók sorából. A hatvanas években azonban “beválasztották a kórusba”, és több neves művészhez hasonlóan ő is kapott lakást a vá­rosban. A soron kívüli “művész­lakás”-kiutalások célja az lett volna, hogy az értelmiség szép szavakkal írja meg a fiatal város nyüzsgő életét. Ehelyett azonban kritizált.
A párttitkár egy gyűlésen indula­tosan szóvá is tette, hogy elég volt a panaszkodós írókból meg az ingyenlakásaikból. A nép az eszme körül összekovácsolódik magától is. Példaként a május elsejei felvonu­lást említette. Az írók pedig egymás után el­költöztek Budapestre.

“DUNAÚJVÁROSBAN FELTÉTLENÜL IGAZOLÓDIK A RÉGI TÉTEL, MISZERINT AZ ÉPÍTÉSZ LEGJOBB BARÁTJA A NÖVÉNYZET”
– IDÉZHETNÉNK MISKOCZI MIKLÓS 1980-BAN MEGJELENT ÍRÁSÁBÓL. A DÉZSÁBAN KIHELYEZETT PÁLMA VALÓBAN KIEMELI A TÉR ELEGANCIÁJÁT. EHHEZ KÉPEST MA MÁR AZ ÉPÜLETNYI MAGAS FÁK SEM KÉPESEK ELLENSÚLYOZNI AZ ABLAKOK ELÉ FÜGGESZTETT PLAKÁTOK VIZUÁLIS ZŰRZAVARÁT
FOTÓ: FORTEPAN/UVATERV – 1956

FOTÓ: TAMÁSKA MÁTÉ

A kritikát azonban akkor már nem lehetett elfojtani. Valóságos szellemi hadjárat indult Dunaújváros ellen, mely akkor nemcsak egy várost, hanem általában a “félresiklott szocializmust” is je­lentette. Szíj Rezső művelődés­történész 1967-es “jegyzeteiben” ténylegesen vádiratot szerkesztett: “Soha el nem tüntethető ellent­mondások keletkeztek az új vá­rosban, a tervezés bizonytalansága, kapkodása, egyszóval koncep­ciótlansága miatt.”
A városképet már az 50-es évek közepén is sokan bírálták, de akkor mindaz a politikai in­gamozgás velejárója volt, a sztáli­nizmustól való elhatárolódás része. A későbbi évtizedek kritikái érleltebb hangvételűek, higgadtab­bak, de éppen ezért maróbbak is. Miskolczi Miklós közel négyszáz oldalas szociográfiájában már az
is beszédes, hogy alig egy oldalt szán az építészeti arculatra. Még­sem mulasztja el megjegyezni, hogy: “Dunaújvárosban feltétlenül igazolódik a régi tétel, miszerint az építész legjobb barátja a nö­vényzet.” Mondani sem kell, hogy nem az architektúra szépségét ki­emelő, előkertszerű díszparkokra gondolt, hanem arra, hogy Du­naújváros házait legcélszerűbb nö­vényekkel kitakarni a látványból.

EZ LESZ “AZ ELSŐ VÁROS MAGYARORSZÁGON, AMELYBEN NEM LESZNEK SZEGÉNYEK, NEM LESZNEK KOLDUSOK, AMELYNEK NEM LESZ PERIFÉRIÁJA”
– JÖVENDÖLTE SÁNDOR ANDRÁS 1951-BEN. NEM LETT IGAZA. A KÉNYSZERBŐL VAGY ÉRDEKBŐL LEKÖLTÖZŐ BUDAPESTI ÉRTELMISÉG HAMAR KIÉPÍTETTE A MAGA ZÁRT KLIKKJEIT. A MELÓSOK KÖZBEN ÉLTÉK A MAGUK VAGÁNYKODÓ, KOCSMÁZÓS, MICISAPKÁS ÉLETÉT. NOHA A VASGYÁR MÉG MŰKÖDIK,
A RÉGI MUNKÁSKULTÚRA KELLÉKEI A MAI VÁROSBÓL SZINTE TELJESEN ELTŰNTEK
FOTÓ: FORTEPAN – 1958

FOTÓ: TAMÁSKA MÁTÉ

A PALACE D’HOTEL ÉS A TANÁCSHÁZA

De – mint a mesében, vagy, hogy stílusosabbak legyünk, mint a “Kiskrajcár” forgatókönyvében – a történet újabb fordulatot vett. A 80-as évek rehabilitálta az eklektikát és vele a történeti díszleteket. Az építészek újra mertek timpanono­kat és tornyocskákat ter­vezni. Innen már csak egy apró lépés hiányzott ahhoz, hogy Dunaújváros is rehabilitálódjék.
Egy fiatal építész,
Kuslits Tibor 1984-ben meg is írta elemzőtanulmányát, amely azonban csak 2013-ban jelenhetett meg nyomtatásban. Pedig jó har­minc éve lett volna igazán izgalmas olvasni, hogy a vasfüggönyön túl is épültek Dunaújvároshoz ha­sonló stílusú, új városok. Köztük a legjelentősebb Le Havre, Fran­ciaország La Manche felé nyíló kikötője. Az újjáépítés remekmű­veként számon tartott Le Havre központja a dunaújvárosihoz ha­sonló széles, parkosított sugárút, négy-öt emeletes házakkal övezve, távolban a toronyház, rajta elegáns köztéri órájával. Persze nem mind­egy, hogy a francia toronyház az előkelő Palace d’Hotel nevet viseli, tőle karnyújtásnyira ott a tenger, körülötte Normandia legendás tája, a partraszállás emlékezete és a győztesek ünneplése, szinte min­den, amit 1945 után Nyugatnak neveznek. A másik egy sáros löszplatón nőtt Tanácsháza, egy vesztett háború utáni újrakezdés keleties béklyókkal, nemcsak verejtékes, de véres epizódokkal.

NEM IDE TERVEZTÉK A KÖZPONTOT,
MÉGIS EZ LETT A VÁROS FŐTERE, AMELLETT, HOGY A VÁROSKÖZPONT FELÉPÍTÉSE ELEVE CSÚSZOTT, AZ OTT ELHELYEZETT PÁRTHÁZ ÉS TANÁCSHÁZA NEM KONKURÁLHATOTT A VENDÉGLŐVEL IS RENDELKEZŐ SZÁLLODA ÉS MOZI PÁROSÁVAL (A KÉPEN NEM LÁTHATÓ). VALÓSZÍNŰLEG MÉG A POLITIKAILAG TÚLFŰTÖTT ÖTVENES-HATVANAS ÉVEKBEN IS GYAKRABBAN HANGZOTT EL A KÉRDÉS, HOGY: “JÖSSZ-E ESTE MOZIBA?”, MINT A LAZÁN ODAVETETT MONDAT, HOGY: “BENÉZEK EGY PERCRE A PÁRTHÁZBA”
FOTÓ: FORTEPAN/GALLAI SÁNDOR -1953

1990 után a nyugat-európai kutatóknak köszönhetően a “szo­cialista város” az érdeklődés közép­pontjába került. Duna­újváros a nemzetközi összehasonlításokban csupán egyike lett annak az ezer­kétszáz, új szocialista városnak, melyből ezer­egyszáz a Szovjetunióban létesült. Mint mindenben, a Szovjetunió az új vá­rosok alapításában sem ismert felső határokat. A Kamaz teherautógyár kiszolgálására létrehozott, közel félmilliós tatárföldi Naberezhnye Chelny sugárútjai olyan szélesek, hogy az urbanisztikában járatlan járókelő azt hiheti, nem is épült be az út túloldala. Weiner Tibor városa ehhez képest meghitt és otthonos, sőt szocialista jellege mellett legalább annyira magyaros is. A fák levelei mögé bújó ház­díszek között szemlézve felvidékies, reneszánsz pártázatok, a dunántúli városokra jellemző, kedves saroker­kélyek, soproni polgárházakat idéző lodzsák tűnnek fel – és per­sze vannak tulipánok és pávák, népviseletes menyecskék is.

A KÖLTÉSZET NEM ISMER LEHETETLENT!
“EZ A VASBÁSTYA SZABÁLYTALAN GYÁR MEG A SESZÍNŰ FÜSTJE EZ A VASBETON-GÓTIA EZ A FÉMÜVEGCEMENTKATEDRÁLIS”
(RÓZSA ANDRÁS: HAJNALI ELÉGIA)
FOTÓ: FORTEPAN/LECHNER DOKUMENTÁCIÓS KÖZPONT – 1965

FOTÓ: TAMÁSKA MÁTÉ

Kezemben egy jó évtizede meg­jelent építészed kalauz. Korrekt, szép munka, tele adatokkal, korabeli tervrajzokkal és mai fotókkal. A szerzők nem is titkolták, hogy céljuk az 50-es évekbeli városköz­pont megóvása. “Az építészettör­ténet kiemelkedően fontos terüle­téről” írnak, de gondosan kerülik az esztétikai értékítéleteket. Vala­hogy még mindig félünk bevallani, ha Dunaújvárost szépnek tartjuk. A “szocreál tanösvény” 2005-ös megnyitója apropóján született újságcikkek példá­ul evidenciaként kezelik, hogy a város “nem tar­tozik az építészed remekművek közé”, de azért “méltányolható”, ha valaki pusztán kíváncsiságból és okulásképpen megtekinti. (Azt már én teszem hozzá, hogy legyen óvatos, mert, ha nem figyel, a ta­nulmányi kirándulás után kénytelen lesz megváltoztatni a véleményét.)
Olyan ez a város, mint egy hatalmas park, fél évszázados, te­rebélyes faóriásokkal. Ezek ugyan takarják az épületeket, de nem azért, mintha azok szégyellnivalóak lennének. A parkokhoz hasonlóan a házak is tele vannak remek öt­letekkel és szerethető, apró rész­letekkel. Ha nem tudnánk, hogy mindezt egykor Sztálinvárosnak hívták, bizony könnyen rámon­danánk, hogy szép.

TAMÁSKA MÁTÉ – SZOCIOLÓGUS, VÁROS- ÉS FALUKUTATÓ, EGYETEMI OKTATÓ