“Nincs még egy ilyen az országban”

Béke és Szabadság – 1952. július 20.

“NINCS MÉG EGY ILYEN AZ ORSZÁGBAN”

Látogatás a sztálinvárosi kikötőben az FK 106-os szívókotrónál

Egész úton odafelé elképzeltem magamban a Sztálin Vasmű, az Acélváros kikötőjének építését: roppant állványerdő, bronzbarna kubikosok sürgő-forgó hada, hajlongó, bóbitás daruk messziről szembeötlő és megszokott látványa. Ez a kikötő lesz a nagy békemű egyik ütőere, uszálykonvojok végcélja és pihenője.
Amikor aztán egy útkanyar után elémugrott a zöld Duna, jobbra a zöldelő, meredek part és balra a fehéren villogó kikötő, zavartan dörzsöltem meg a szememet: milyen nap van ma, milyen ünnep, hogy a munkának nyomát se látni? Se kubikosok, se állványerdő, de még csak daruk sem.
Csermely mérnök szélesen elmosolyodik:
– Ugyanezt látná az elvtárs a Szovjetunióban.
És a kikötők mégis sokkalta gyorsabban épülnek, mint régen. Betonkockákat, úszó szekrényeket sül­lyesztünk le, mérhetetlen sok állványozást takarítunk meg, a búvárok itt már teljesen kimentek a divatból. Úgy készül az egész, mint amikor a gyermek építőkockából várat épít magának.
Elindulunk a betonkockák hátán, majd leeresz­kedünk mögéjük és nyaktörő sétába kezdünk. Vé­kony deszkákon ugrálunk, alattunk a keskeny holt Duna-ág piszkosszürke vize. És sehol senki. Már-már azt hiszem, hogy az egész építkezést kapcsolótáblázattal irányítja valaki a távolból, amikor meg­botlok egy huzalban és miközben egy deszkába fogózom, önkéntelenül is a magasba nézek.

HERCEG ISTVÁN BRIGÁDVEZETŐ felül a szívókotró csőkígyójára és igazít egyet a tartóláncon, miközben a Nagy-Dunából felszivattyúzott iszap és kavics hatalmas áradatban tölti fel a Kis-Dunát, az épülő kikötő mögött elhúzódó holtágat

Fejem fölött hosszú, vastag cső nyúlik a holtágfölé. A csövön lovaglóülésben, kezében francia­kulccsal igazgat valamit egy ember. Éppen felszól­nék hozzá, amikor megelőz, mert macsakügyességgel lesiklik a csővezetéket alátámasztó gerendázaton és elkiáltja magát:
– Kész, indulj!

Hatszáz ember munkája

Feldübörög és megrázkódik a csővezeték, mintegy óriáskígyó, torkán vastag sugárban zuhog a holtvízbe a fekete iszap. De ez még mind semmi. Most már őrjöngve fújtat és zihál a csőkígyó, fül­siketítő zajjal kavicsot köpköd a Duna-ágba.
Feltornászom magam a betonkockára és körül­nézek. A csőkígyó vagy hatvan méterre nyúlik, lom­hán elpihenteti testét néhány pontoncsónakon, hir­telen derékszögben meghajlik és eltűnik a kotróhajó hasában. A hajó csillényi vödrei szorgalmasan kapaszkodnak felfelé terhükkel, a szivattyú a cső­kígyóba préseli az iszapot és kavicsot.

HATVAN MÉTER HOSSZAN nyújtózik el a szívókotró cső­kígyója a pontoncsónakokon. Az előtérben a betonkockákból emelt kikötőpart egyik részlete.

Épül a Vasmű kikötője

Herceg István brigádvezető, aki az előbb a csővezetéken lovagolt, büszkén magyaráz:
– Ez a miénk, az FK 106-os kotró. Tíz méter mélyről is felhozza az iszapot, nincs még egy ilyen az országban. Hatszáz ember munkáját pótolja, kikotorja a hajók számára a kikötőt és egyben épít is. Feltölti a holtágat, építőanyagot szállít a betonozáshoz. Két éve szerződtünk ide, ezt mind mi csináltuk – és széles kézmozdulattal mutat az elkészült hosszú, fehér rakpartra.
Utána elmondja, hogy a koreai műszakra felaján­lották: tíz százalékkal többet termelnek. Eddig óránként 150 köbméter iszapot hoztak fel, a múlt hónapban elérték a 147 százalékot. Ez már sztaha­novista szint, de az oklevélért még keményen kell dolgozni, hiszen két hónapja csak 90 százalék körül járt a termelés. De most már megkapaszkodnak a százötven százalékban és nem engedik ki többé a markuk közül.

A PONTONCSÓNAKOKON ÁTFEKTETETT CSŐKÍGYÓ derékszögben fordul és eltűnik a szívókotróban. A hajó közepén emelkednek ki a csillényi vödrök, amelyek tíz méter mélyről hozzák fel az iszapot és mélyjárású hajók számára egyengetik a Duna medrét

Porfelhőbe burkolódzva leszaladunk a vízhez, csónakba ugrunk és Herceg elvtárs máris ügyes, gyors evezőcsapásokkal visz a kotróhajó felé. Világ­életében hajós volt, régebben Regensburgtól Sulináig kísérte le a Dunán a lomha uszályokat.

A kotróhajón

A csónak közben a hajó oldatához farol, átkapasz­kodunk a vaskorláton. Koskai János, a féllábú kotrómester, profilja olyan, mint egy norvég hajóskapitányé, a kapaszkodó vödrök mellett áll és át­kiált valakinek a hajó másik oldalára:
– Hé, te! Ha fiatalember kerül a közeledbe, mindjárt kicsúszik a kezedből a munka!
– Kinek szólt ez? – kérdezzük.
– A hajóslánynak…

KOSKAI JÁNOS KOTRÓMESTER a kotrószerkezetét magyarázza Inkánics Irén hajós­lánynak

Hajóslány? Inkánics Irén, akit a kotrómester annyira félt a fiatalemberektől, elmagyarázza, hogy a hajóslány az afféle mindenes tengerész, de leg­inkább csak a gépek körül forgolódik. Tizennyolc éves lesz, december óta dolgozik a hajón, havi keresete 1200-1300 forint. Nagyon szereti a munkáját, nem tudja ugyan szavakba önteni, hogy miért, csak mutatja, hogy milyen szép az ég, a viz, a sztálin­városi épületrengeteget rejtő zöld balpart. A leg­szebb azonban a munka kézzelfogható eredménye, a gyors ütemben épülő kikötő.
Közben Koskai elvtárs mellénk lép és kissé mo­gorva hangon kijelenti:
– Jól dolgozik a lány, még kotrómesterig is fel­viheti!
Ennél nagyobb dicséretet aligha mondhat.
Ezután már csak azt próbáltuk magyarázni neki, hogy az se lenne baj, ha a kiváló hajóslány munka­idő után eljárna néha szórakozni a DISZ-es fiatal­emberekkel…

KÉT-HÁROM EMBER IS ELFÉRNE a hatalmas kotróvedrekben, amelyek naponta 150 köbméter iszapot töltögetnek a csővezetékbe

Herceg elvtárssal visszaevezünk a partra és nekivágunk Sztálinvárosnak. Aligha képzelhetünk el nagyobb különbséget, mint amit a kihaltnak tűnő kikötői szakasz és az élettől lüktető város és vasmű között tapasztalunk. A főútvonalon az egyik még félig vakolatlan óriás lakóház üzlethelyiségére most szögezik fel a “Bizományi Áruház” táblát, mellette még a mésszel pingált felirat: “Ne felejtsdel szögteleníteni a deszkákat!”

Cölöpverők, döngölők alapozzák a nagykohót

Elegánsan öltözött fiatalasszony lép be az esz­presszóba, nem messze tőle fürdőruhás diáklányok, kezükben meszesvödörrel ugrálnak félre a porbanfürdő mérges bulldozer útjából.
– Merre alapozzák a nagykohót? – kérdezzük egy fiútól.
Vállat von: – Nem tudom. – És bocsánatkérően magyarázza: – Két hete nem jártam erre.
Amerre a szem ellát, épületek, vastraverzek, óriásdaruk és emelőbikák. Jóidéig barangolunk, pesti kísérőnkkel, amíg a kohóalapozáshoz érünk. Orbán István brigádvezető gyorsan zsebregyűri az imént vásárolt 20 forintnyi koreai bélyeget, kiveszi kezemből a ceruzát és már izgatottan rajzol a jegy­zetfüzetembe:
– Egy cölöp leveréséhez ezelőtt 3 óra kellett, ma már csak 30-40 perc. A cölöp betonkúpja ilyen volt, a nagy súrlódási felülettel az 50-80 tonnás gép is alig tudott megbirkózni, amíg ki­húzta a nyolcméteres lyukból a cölöpöt. Ma már ilyen vasbetonkúpot használunk, minimális a súrlódás, negyedére csökkentettük az időt. Boszor­kányosan egyszerű. Hadd mutassam meg a robbanó­fejes döngölőt is, amivel 7 óra helyett 30 perc alatt tömörítünk! De a legszebb az, hogy ugyanazzal a három és féltonnás cölöpverővel verjük be és húz­zuk ki a cölöpöt.

ALAPOZZÁK A NAGYKOHÓT. A jobboldalon látható három és féltonnás cölöpverő egymaga veri be és húzza ki a nyolcméteres cölöpöt – harminc perc alatt.

Zúg már a fejem és semmit sem értek. Végül megmagyarázzák, hogy a nagykohó alapozásához tömöríteni kell a löszös földet. Sűrűn egymás mel­lett cölöpökkel lyukat vájnak a földbe és a lyukba ismét földet döngölnek. Csak így bírja el a talaj a roppant megterhelést.
Az Orbán-brigád egy hónapja még csak 20, ma már napi 94 cölöpöt ver be, 146 százaléknál tar­tanak.
Esteledik, amikor ismét a kikötő mentén haladunk el, vissza Budapestre. Már magam előtt látom be­fejezve a két nagyszerű építkezést. Az egyiken nemsokára véget ér a munka, már vontatják fel­felé a Sztálin Vasmű acélját a szinültig megrakott uszályok. A másiknak most vetik meg alapját, hogy fehéren izzó, majd kékesre hűlő kincse a közeli kikötő raktárjaiban pihenjen meg.
Csillagok szegik be az eget, Sztálinváros fényei is kigyúlnak. A délelőtti fürdőruhás lányok szépen felöltözve mennek a mozi felé és miközben azon gondolkodom, mi tetszett legjobban, messzire kísér a refrén:

… a tervszerű munka, ha győz,
Indulj velünk, dalolj velünk
Te hű barát.
A szél sodorja szerteszét
Szívünk dalát!

Makai György
Ráth Károly felvételei