Amíg a táncból tánc lesz

Dunaújvárosi Hírlap – 1962. április 20.

Amíg a táncból tánc lesz

Mocsárék zenekara fortisszimóban játszik. A színpadon őrült kavargás, forgás, csupa magávalragadó sodrás, lendület. Aztán hirtelen minden megszakad. A muzsika valahol az erő legtetején maradt félbe, a táncosok egy határozott, erős dobbantással mozdulatlanná merevednek. Pillanatnyi csend. Még egy szék sem reccsen, de utána feltör a taps, és zúg, zúg perceken keresztül. Így lentről nézve minden olyan természetesnek tűnik. A lépések, a forgások. Pedig…
…A Dunai Vasmű kultúrtermében kikerültek a helység közepére a székek. Egymással szembe kettő-kettő. Vagy harminc fiatal, fiúk, lányok vegyesen – a Vasmű tánccsoportjának tagjai – , a székek mellé állnak. A karvezető, Wünsch László int, s egy zongorán felhangzanak az első akkordok. A muzsika ritmikájában, hangulatában most a balettzenére emlékeztet, és a teremben valami olyasmi kezdődik, amit sportnyelven “bemelegítőnek” szoktak nevezni. Hajlongások, forgások, lábgyakorlatok – mind-mind kecsesen tartott végtagokkal.
Tíz perc sem telik belé, s a könyörtelenül ismétlődő zongorafutamokra, a táncmester vezényszavaira engedelmesen mozgó táncosok csuromvizesen lihegnek….
És nincs pihenés!
Most nagy kört kell formálni. A kezek összekulcsolódnak, a zongorista újra leüt egy hangot, s a táncosok elindulnak körben. Előbb rendes hétköznapi lépésekkel. Majd gyorsul a zene és gyorsulnak a lépések. És újra hajlongások, rugózások, forgások, szökellések. Van olyan is, első sorban az “újoncok” között, aki kidől, s egy-egy pillanatra félreáll. Még az a szerencse, hogy a muzsika melódiára és ritmusra egyaránt változatos, s ez a változatosság erőt ad a munka további folytatására.
Mert munka ez a javából!
A “bemelegítést”, az általános gyakorlatokat tovább követik már ismert mozdulatok, lépések, testtartások gyakorlása. Ötször-tízszer-húszszor egymás után, ha kell! Hiába, be kell gyakorolni minden kis mozdulatot.
Itt különösen az a feltűnő, hogy sok a balett-szerű mozgás. Valamifajta gyakorlati “hozzászólás” ez az évek óta szakkörökben húzódó népitánc-vitához, melynek lényege nagyjából-egészből az, hogy a felgyűjtött folklorisztikus anyagot, a nép körében összegyűjtött lépéseket, formát, szellemet, miképpen, hogyan alkalmazzák színpadra. Hogyan lehet megoldani, hogy benne maradjon a népitánc lírája, üdesége, természetessége, dinamikája – ugyanakkor mondanivalója maibb, formája kifejezőbb, általánosabb legyen.
Van akik a balettben látják a jövő útját, mások népi játékok komponálásában. Wünsch László, ahogy látjuk, a balett felé keresgéli a rávezető utat. Ügyel a finom, kifejező taglejtésekre, mozdulatokra. Néhol már-már pantomin-elemeket vélünk felfedezni. Valóban így árnyaltabb lesz a kifejezés, de…
Vajon nem sikkad-e el túlságosan a magyar nép művészetének karaktere?
NIncs annyi időnk, hogy tovább feszegessük ezt a témát. A rövid kis kikapcsolódás ideje lejárt. Az új lépések tanulása következik. Újra jön a makacsul vissza-visszatérő zene, a táncmester pattogó hangja, egy-egy lépés, mozdulat tízszeri, húszszori gyakorlása…

A levegőben ott ülnek még a hangok. A közönség ütemesen tapsol. Újrázást követel a ziháló, átizzadt táncosoktól, Két tizenhét-tizennyolc éves fiú összesúg:
– Nem is lehet ez olyan nehéz! Csak forogni körben…
Kedves fiatalemberek! Sok héten heti háromszori három órának a nagyon kemény munkája volt abban a produkcióban ami olyan természetesnek, könnyűnek tűnt maguk előtt. Hányszori gyakorlás kellett csak ahhoz, hogy az a záró megállás olyan egyszerre, olyan hatásosan sikerült. Hányszor kellett hajlongani, rugózni, forogni azokra a “könyörtelen” zongora-futamokra.
És ezt mindannyian a napi munka után csinálják. Önszántukból. Ingyen. Az elismerést, a tapsot igazán megérdemlik, hiszen hosszú és nehéz az az út, amíg a táncból igazi tánc lesz!