Szabad Ifjúság – 1951. december 6.
Fortepan / Bauer Sándor
Épül Dunapentele /Bauer Sándor képei
Sztálinvárosi tanítómese
Sztálinvárosban, a gyárépítkezésen mesélték ezt a történetet az egyik ifjúmunkáslányról. Ez a lány abban a fura “betegségben” szenvedett, hogy a nyelve ezerszer szaporábban járt, mint a keze. Hetedhét főépítkezésen híres nyelve volt, ha rákezdte, egyszuszra szóval tartott akár egy regimentet. Ilyenkor összefonta karjait, szőke fürtjeit a pirosbabos kendő alá gyűrte és a talicskára támaszkodva (mert anyagszállító lánybrigádot vezet) kezdte szaporán, hogy a Jancsi szerelmes Marikába, de titkolja, pedig a képére van írva, meghogy estére tánc lesz a kultúrházban, meghogy Irén vöröskeresztes tanfolyamra jár, aztán jött most egy olyan szemrevaló toborzott a XV-ösre… No, szóval téma akadt bőven.
S ez még hagyján. De hallgatóság is akadt, hiszen ott volt a brigád. A lányok szintén karbatették a kezüket, s a betonozók kiabálhattak az anyagért. A brigádban lassan hozzászoktak, hogy munkaidő alatt mást is lehet csinálni, mint dolgozni. Később el-elmaradoztak egy napra – s egy szó mint száz: a brigád indult lefelé a lejtőn.
Közben a fiatalokkal – akik mindezt elmesélték – az öntöde felé igyekezünk, s az egyik téglahalom mögül előbukkan egy szaporán dolgozó leánybrigád. A fiatalok karonragadnak: “ők azok”. S valóban: pirosbabos fejkendőben, ágaskodó, szőke fürtjeivel ott dolgozik a híresnyelvű brigádvezető, s körülötte, mint a kotlós körül a csibék, a brigádbeli lányok.
Megállunk, mintha beszélgetnénk, s közben sandítunk arrafelé. De csodák csodája: itt bizony egy szó nem sok, annyit sem beszélnek. Dolgoznak, csak úgy porzik a munka a kezük alatt.
– No, mi “rosszkor” jöttünk – mondom -, a brigádvezető hallgatag kedvében van.
Egyszerre tiltakoznak:
– Nem, elvtárs, ez mostmár mindig így van. Már nem is hívjuk őket “pörgőnyelvűeknek”. A titkárunk – és egyik társukra mutatnak – kigyógyította őket a bajból.
S mert a lánybrigád most már inkább “pörgőkezű”, mint nyelvű – kérnek: ne írjuk meg a nevüket. Szégyenkeznének. Ezért hát a brigádvezetőt nevezzük Piroskának, a titkárt Jánosnak és – halljuk a “gyógymódot”.
★
János elmeséli:
– A vezetőségben beszéltünk a brigádról és a legjobb ifjúgárdistákat küldtük hozzájuk. De még a legjobbak között is akadtak, akik szégyenszemre, egykettőre úgy otthagyták Piroskát, ahogy a lábuk bírta. Mert Piroskának nemcsak motolla módra járt a nyelve, de éles volt és vágott is, ha kellett.
“A kenderesi ménkű hallgatja a ti locsogástokat, hiszen ti többet beszéltek, mint én, és rám mondjátok?…” – Csípőre tette kezét s egy hanggal feljebb folytatta. – “Aztán mit kapirgáltok ti a más szemétdombján, beszélek hát beszélek, nem azért van szám, hogy eltátsam…”
– Ez így ment. Egyszer aztán megmérgesedtem és odamentem Piroskához: Te, hallod – mondtam, dolgozzatok, mert még a napot is lebeszélitek az égről, annyit hadartok munka helyett.
A kezét csípőre tette ahogy ez már szokás volt nála: és máris pergett a nyelve. “Onnan fentről könnyű bíztatni az embert… (Mert akkor emeltek ki brigádból térmesternek.) Mondogatnám én is másoknak szívesen, hogy így meg úgy dolgozz. De gyere ide és mutasd meg, mit tudsz. Aztán beszélj.”
– És nevetett, ez pedig már több volt a soknál. Megállj, szavadon foglak, te pörgőnyelvű sárkány – mondtam és kavargott bennem a méreg.
– Aznap beszéltem az építésvezetővel. Kértem, hadd dolgozhassak két napot Piroska brigádja mellett. Beleegyezett.
– Piroskáék hordták nekem az anyagot, én a vibrátorral betonoztam. Látszott, hogy Piroska megszeppent. Valóban szavánfogfák, nem maradhat szégyenben. Biztosítania kell, hogy nálam sose fogyjon ki az anyag. Összesúgtak a lányokkal.
– De én sem azért mentem oda, hogy a számat tátsam. A méreg is hajtott és úgy dolgoztam, hogy a levegő is rezgeti a vibrátoromtól.
– Délben néhány perc előnyt szereztem. Kifogyott az anyag. – No, mi lesz – szóltam oda Piroskának -, hát szájjal dolgoztok, vagy a kezetekkel? (Pedig figyeltem, délelőtt alig volt terefere.)
– Piroska nem felelt. Csak a szemöldöke rándult össze haragosan és szaladt a talicskával. A többiek utána.
– Estefelé már ugyancsak éreztem a karom. Nem gyerekjáték a vibrátorral dolgozni. De azért repült a munka és volt anyag is rendesen.
– Reggel a lányok előbb érkeztek a munkahelyre, előkészítették a talicskákat. Percre pontosan kezdtek, s olyan “hajrát” vágtak ki, hogy látszott: este Piroska a lelkükre beszélt.
– De én most más módszerbe kezdtem. Úgy igyekeztem, hogy néhány perces előnyt szerezzek s ilyenkor odaszóltam Piroskának: Hallottad, hogy holnap pesti színészek jönnek a városba? Vagy valami egyéb újságot mondtam, olyasmit, hogy “te, csudajó filmet láttam este…”
– Piroska hümmögött valamit, de nem állt meg. Félútról kiáltotta vissza: “Fogd azt a vibrátort, mert már nincs hová rakni az anyagot.”
Estefelé odajött és azt kérdezte, nem tanítanám-e meg betonozni. – Szívesen. De előbb tanulj meg betont hordani. Tegnap is állnom kellett, mert nem volt anyag – mondtam. – Elvörösödött. Dúlt-fúlt. S úgy belevetette magát a munkába, ahogy az úszó fejest ugrik az uszodában.
– Tovább már nem is mesélem – mondja János -, természetesen “békét kötöttünk” és Piroska brigádjával azóta nincs baj. Látja – mutat feléjük -, megy a munka, mint a karikacsapás.
A 200 százalékot akarják elérni – teszi hozzá az egyik ifjúmunkás. – Hogy brigádjuk sztahanovista brigád legyen.
Tábori András
Felhasznált képek:
Matussné Lendvai Márta: Sztálinvárosi nők
