Dunaújvárosi Hírlap – 1987. január 30.
Megkérdeztük Matuss Lászlónét:
Mit csinál most?
Az Eötvös Löránd Tudományegyetem orosz-történelem szakán végzett. Az államvizsga után pályázat útján kapott az Intercisa Múzeumban állást. Két év múlva, 1979-ben kinevezték az intézmény igazgatójának. Helytörténeti kutatómunkát folytat. 1984-ben miniszteri dicséretben részesült.
– Tanult “szakmájától” kissé eltér jelenlegi munkája. Okozott ez nehézséget?
– Óraadóként tanítottam ugyan középiskolákban, de azok a félévek rövidek voltak ahhoz, hogy kedvet kapjak a pedagógus hivatáshoz. Nem volt könnyű a gyakorlatban tanulni meg azt, amit más az iskolában, de remélem ez a tíz év azért elegendő volt.
– Újkori történész. Jelenleg milyen kutatómunkát végez?
– Két nagyobb témán dolgozom, mind a kettő hosszabb időt igényel. Az egyik helytörténeti Jellegű: Dunapentele állami elemi népiskolájának a történetét dolgozza fel, 1907-től napjainkig. Levéltári kutatómunkát folytatok, de nagy segítséget nyújtottak a Szórád Márton iskola padlásán talált iratok is. Remélem, ezt a munkát még ebben az évben sikerül befejeznem. A másik egy nagyszabású felmérés része. Az MTA néprajzi kutatócsoportjának felkérésére családtörténeti felvételeket készítek. Nem is gondoltam volna amikor elvállaltam ezt a megbízatást, hogy mekkora feladat. A megkérdezett családok tagjaival egyenként a megadott szempontok szerint készítek magnófelvételeket, és ezeket dolgozom fel. Ez előreláthatólag egy-két évig eltart.
– Mint a múzeum igazgatójának, milyen tervei vannak?
– Jelenleg nem is merek nagyon tervezni. Hamarosan komoly létszámgondjaink lesznek. Munkahelyváltoztatás, katonai szolgálat, tanulás miatt nemsokára csak ketten végezzük a muzeológiai munkát. A leletmentés, a gyűjtemény kezelése, leltározása több emberre szabott feladat. Így egyelőre a múzeumi történelemórák mellett csak egy tavaszi és egy őszi rendezvénysorozatot terveztünk. Részletesen egyelőre a tavaszi programokat dolgoztuk ki. Kiállításon mutatjuk be az időszámítás történetét, néprajzi és régészeti előadásokat tartunk. és lesz múzeumi hangverseny is. Továbbá rendezünk művészeti témájú filmvetítéseket. Mindezekhez a Fejér Megyei Múzeum Egyesület dunaújvárosi tagozatától kapunk anyagi segítséget Az őszi tervezetet szeretném, ha már az új népművelőnk dolgozná ki. Ha ugyan lesz addigra…
– A Dunaújváros történetét bemutató állandó kiállítás több mint tíz éve változatlan… Mikor tervezik megújítását?
– A tárlat újkori részét szeretnénk bővíteni. A terveket már elkészítettük és eljuttattuk a megyei múzeumok igazgatóságához. A döntés, és költségvetés elfogadása már nem rajtunk múlik.
– Fekete –
Fejér Megyei Hírlap – 1984. december 28.
Intercisa Múzeum
Mit csinálnak télen?
Régi, már anekdotának is lapos gyermekkérdés: mit csinál a szél, amikor nem fúj? Ám még az érdeklődő nagyközönség sem igen tudja: mit csinál a muzeológus (a régész, a történész, a restaurátor) azokban a szemre “holt” időkben, hetekben-hónapokban, amikor az időjárás nem engedi meg a terepmunkát,
Ezekről kérdeztük meg az Intercisa Múzeum igazgatóját, Matuss Lászlóné újkori történészt.
– A múzeum ilyenkor, nagyjából fél éven át “hallgatag”. Semmiféle látványos dolog nem történik, hacsak nem beszélünk arról az el nem hanyagolható és el nem hanyagolandó közművelődési tevékenységről, amelyet az iskolai évaddal párhuzamosan, igen intenzíven igyekszünk folytatni. De ez csak egyik része a mi “téli” munkánknak.
– Akkor talán először is erről, hiszen ezt “látjuk”, látja a nagyközönség, vagy legalábbis a gyermekes szülők.
– Az ifjú múzeumbarátok köre, a játékos gyermekfoglalkozások, az iskolák által bejelentett igények alapján rendezett rendhagyó történelemórák mind azt célozzák, hogy a gyerekek már egészen kiskorukban ízelítőt kapjanak a történeti gondolkozásmódból. Állandó kiállításunk, a Dunaújváros története az őskortól napjainkig, és időszakos kiállításaink, például most a régi pentelei népviseletet bemutató kiállítás.
– Fontos a közművelődési feladatok ellátása, de még ennél is fontosabb a tulajdonképpeni érdemi, tudományos munka. Télidőben mi történik itt, a múzeum falai között?
– Az ásatás, leletmentés, a gyűjteményfejlesztés ilyenkor természetesen szünetel. Belső feldolgozó munka folyik. A restaurátorok konzerválnak, restaurálnak, a régészek ilyenkor végzik a leletek leírását, tudományos feldolgozását. Jómagam, lévén újkori történész, tulajdonképpen az évszaktól függetlenül végezhetem a magam munkáját.
– Mi volt az 1984-es év legnagyobb jelentőségű lelete?
– Több ilyen volt, szerencsénkre. Elsősorban a Kálvária utcai lelet, a Castellum saroktornyának és kútjának feltárása, és az avar település feltárásának folytatása. Az avar feltárás jövőre befejeződik, a Castellum további feltárása, amely még évtizedekre ad munkát, folytatódik, sőt egy másik helyen, a Hunyadi utcában is leletmentés vár ránk.
– Említette a saját történészi munkáját. Min dolgozik?
– A dunapentelei iparoskor történetén, s már majdnem készen vagyok egy tanulmánnyal, amely a Magyar Történeti Társulat pályázatára készül, a Szórád Márton iskola történetével. Gyűjtök régi pentelei fényképfelvételeket, levelezőlapokat, s szándékomban áll megírni a város többi iskolájának, tanintézetének történetét is.
– Néprajzi gyűjtő- és feldolgozómunka folyik-e a múzeumban?
– Így mondhatnám: most újból folyik. Hosszú éveken át nem volt néprajzosunk, most újra van. Nagyon örülök, hogy ennek a kissé elhanyagolódott területnek ismét van gazdája.
– Mi a jövő évi tervük legfontosabb, vagy “legrázósabb” feladata?
– Kimondani is félek. Ugyanis sok pénz kell hozzá. De bízom abban, hogy sikerülni fog. Emlékezik rá. hogy volt az Arany János utcában egy régi, jellegzetes pentelei parasztház, amelyet meg akartunk őrizni. Az évtizedes huzavona során a ház most már helyrehozhatatlan állapotba került. De szerencsére találtunk a Petőfi utcában egy másikat, amely legalább olyan szép és karakterisztikus, mint az Arany János utcai volt. Ez az utolsó ilyen, ezt most már nem szabad kitenni a nyomtalan pusztulásnak, átépítésnek, jellegvesztésnek. Meg akarjuk menteni, eredeti bútorokkal berendezni, átadni a közösség érdeklődésének. Nagyon bízom abban, hogy sikerül megszerezni az ehhez a mentőakcióhoz szükséges félmillió forintot, hajlandó vagyok tövig lejárni a lábamat, érvelni, kérni, veszekedni, de ennek a pénznek össze kell jönnie! Mert ami egyszer elpusztult, azt soha többé, semmiféle pénzzel nem lehet már újjáteremteni, és a pusztulás utáni, “másképp kellett volna!” jellegű mondások már semmin sem segíthetnek. Remélem, hogy ez a ház megmarad.
(kd)
