Esti Hírlap – 1959. július 5.
Fiatal város, öreg táj
Régen, fiatalon Párizsba indultam. Bejelentettem a szerkesztőségben, hogy majd küldök haza cikkeket. A fanyar Kóbor Tamás jóindulatúan, de aggályosan leintette ifjúi lobogásomat:
– Csak aztán föl ne fedezd Párizst!
Persze, persze, bólogattam stréberen, tudom én azt jól: nem rám vár a feladat, hogy leírjam a Pont Neuf ívét, a Louvre kincseit, a Cafe de la Regence hangulatát, a Quartier Latin báját és a midinettek mosolyát. A tanácsot megfogadtam, mert már akkor is éreztem: mily nehéz egy város szellemét, ízét, hangulatának titkát megérteni és kifejezni – hónapokat, sőt éveket áldozhat az író, a művész, míg aztán szerencsés pillanataiban kivilágosodnak előtte az összefüggések, s a házak, terek, parkok, kórházak, iskolák, kávéházak, kocsmák és elsősorban az emberek mögül kivillan az egység, a látomás.
Védekezésül elevenítettem fel ifjúkori emlékemet. Soha nem jártam Sztálinvárosban. A múlt héten ott töltöttem estétől estig huszonnégy órát, s hogy lejegyzem benyomásaimat, nem azzal a merészséggel teszem, mintha azt hinném, másíthatatlant, vagy újat közlök; csak friss élményeimet rögzítem le, ahogy a festő örökíti meg impresszióját az együléses portréban. Kissé későn, kilenc évvel a város alapítása után jutottam el Sztálinvárosba – de ki ne értené, mennyi a halogatott terv, kimaradt élmény az életünkben?
“Az ott Sztálinváros…” – mutat a gépkocsivezető az ég felé szálló füstre; az ismeretlen város kapujában füstös gyárvárosra készülök fel – de bekanyarodunk az impozáns, széles Sztálin útra, és se füstöt nem érzek, se gyárvárost nem látok. Az alkonyatban rőt fények – gazdag kirakatok előtt ácsorgók. Meglepetésemre ismerősökkel találkozom: Pestről rég eltűnt arcélek, fürkészőn néznek a szemembe, afféle “na, mit szól hozzá?”-pillantásokkal, s amikor egyórai szemlélődő járkálás után őszintén bókolok: a nyílegyenes utakat, a hatalmas háztömböket, a parkokat, a virágágyásokat, a gazdag üzleteket emlegetem, mind ezt kérdi: “De ugye pesti viszonylatban se maradunk le?”
Büszkék a sztálinvárosiak – elsősorban a Dunai Vasműre – építőiparukra, kultúrtermükre, a Dózsa-mozira, lakásaikra (egyszuszra mondják el: minden lakásban van fürdőszoba, gáz és távfűtés; utóbbit csak a Technikum-városrész várja még), Vidám Parkjukra, amely különb szerintük, a pestinél, a tisztaságra; “itt nem talál cigarettacsutkát a járdán”, a nőket foglalkoztató könnyűiparra, a ruhagyárra, a fehérneműgyárra, a Fésűsfonóra. Megilletődött mosollyal kérdem: mindnyájan ilyen lokálpatrióták? Bólintanak: “minden sztálinvárosi lakos idegenvezető.” Másnap délelőtt Bondor Józseftől, a város képviselőjétől hallottam, hogy náluk nemcsak város-, ha nem utcaelfogultság is van. Ő például a József Attila utcát találja a legkülönbnek, az ott lakók – igazán minden rendelkezés vagy összebeszélés nélkül – gyomlálják, locsolják a parkjukat.
A Bartók Béla Kultúrház épülete és a Petőfi liget 1959 augusztus 5-én.
fotó: MTI/Balassa Ferenc
Egyformán magyarázzák el, miért ilyen lelkesek. Városukat részben ők építették, részben szemük láttára növekedett. Gyermeküknek tekintik, akinek figyelték első lépéseit. Most, hogy a főtér kialakítására készülnek, követelték, hogy a maketteket rakják ki a kirakatba, mert hozzá akarnak szólni. Csaknem mindenki ismeri egymást, folyton köszöngetnek. Figyelmeztetnek egy jól öltözött, vászonruhás, molett nőre. Mint bőszoknyás parasztlány jött ide, most hangversenylátogató, néhány taktusból Mozartot és Bachot is felismeri; igaz, járt zeneiskolába. Béresgyerekekből lettek vezetők, mindenki érvényesülhetett, ha tudta a dolgát és szorgalmas volt. Így fonódtak össze: egy társaság az egész lakosság, hiszen a város vezetője és a munkások a kezdeti időkben ugyanazokon a munkásszállásokon hajtották le este a fejüket, ugyanúgy lökték meg az elakadt szekér farát, egyformán verítékeztek és együtt izgultak. Persze, akad még éppen elég teendő, főleg lakásokra van szükség, az első kísérleti házat előregyártott elemekből már felépítették, most aztán emelhetik a többit.
Milyen Sztálinváros? Hangulatát a parkok, ágyások, pázsitok és a virágok sokfélesége sugározza; amikor ideérkeztem, jellegtelen kőrengetegtől féltem, szürke-poros amerikai vagy ausztráliai típusvárostól, amilyet filmen és képeken eleget láttam. Kellemes a meglepetés: az épületeken látszik az új formák megtalálásának vágya. Minden utcának más a karaktere, nekem legjobban a Május 1. utcai lapos tetejű házak tetszettek. A város népe bizonyos házakat bivalyoknak nevez, mert a leheveredő bivalyokhoz hasonlítanak, más épületeket csontoknak, aztán persze vannak kockaházak is – unalmas egyformaságot a város legepésebb vendége sem állapíthat meg. Viszont csúnyának tartom a házak kis ablakait; olyanok, mintha egy ember örökké hunyorogva nézne a világba.
A srácok nem tapossák le a füvet, a pázsit, ahol csak jártam, érintetlen. Tapolczai Jenőtől, a tanács elnökétől hallottam, hogy 1953-ban még letördelték a rózsákat az óvárosban – a merénylőt újságban pellengérezték ki, megbüntették, azóta senki nem bántja a virágokat. Az is meglepett, milyen magasak a jávorfákkal szegélyezett Sztálin út ívlámpái; gyanakodtam, talán azért, nehogy a gyerekek lecsúzlizzák, de felvilágosítanak: csak így tudják bevilágítani a széles utat.
A Duna-kert nevű, fákkal sűrűn beültetett kerti vendéglőből (Szlifka főz itt, a régi Hangli séfje) lenézek a moccanatlannak látszó folyóra. Ahol állok, az az Alpok utolsó nyúlványa, itt végződik a dombos vidék, odaát, a Duna túlsó partján, ötven-hatvan méterrel alacsonyabban a síkság kezdődik. A színes táblák közt fehérség tűnik fel: a szalkszentmártoni templom tornya. Onnan járt át Petőfi Pentelére, és itt, a dombok közé vájt úton, a mélyben haladt tovább. A vendéglőben, bankettasztal mellett a kohászati technikusok ünneplik sikeres vizsgáikat: mind jól szabott, sötét ruhában ül, hófehér az ingük, ízléses a nyakkendőjük, a nők kecsesek, elegánsak. Még este, riportermunkám során, végzett emtéhásokat a Béke Szállóban, vizsgázott szakácsokat az Arany Csillagban figyeltem meg fehér asztalnál, s ugyanaz a kép fogadott, mint a Duna-kertben. Bár játszottak a zenészek, és az iskolától búcsúzó fiatalok ittak is, sőt a kedvesedés kezdő pillanatain már nyilván túljutottak, halkan csevegtek, csörömpölés és átkiabálások nélkül, az evőeszközök hibátlan kezelésével; nem tudom, él-e még Csekonics Gyula, a letűnt idők arbiter elegantiárumja – ha látná őket, kénytelen lenne elégedetten bólintani.
A szalonszerű fodrászüzletben (a Váci utcában sincs különb) öreg ember borotvál. Megkérdem: régen dolgozik itt?
– Az építők közül való vagyok – néz rám megütődve, hogy ezt nem tudom -, az első hetekben érkeztem. Itt, ahol önt most borotválom, lucernás volt.
A NAGY FELVONULÁS – Garancz István naplója
Az első úttörők, az első csákányosok – a csaknem negyvenezer lakos közül körülbelül ötszázan lehetnek – szívesen hozzák szóba, hogy itt voltak már az építőmunka első napjaiban. Mint egykor a Mayflower utasai Amerikában, ők is büszkék elsőségükre. Az is jellegzetes, hogy kikívánkozik belőlük, s valami belső kényszer hatására arról beszélnek, mennyi kalandor, aranyásó, aljaember keveredett a pionírok közé, hogy rontották tivornyáikkal, szélhámoskodásaikkal a város hírét, de ahogy Sztálinváros megszilárdult, kivetette magából ezeket az elemeket: eltűntek, ki tudná, hová.
Az üzletekben, akár szövetet vágnak le, akár kávét főznek, jó az áru. Elsőrendűt kell adni, magyarázzák, mert itt nem cserélődik a lakosság, mindig ugyanazok a fogyasztók. A kávé mindenütt ízes és erős, még az óvárosban is, ahol magam hallottam, hogy egy paraszt így rendelt a pultnál:
– Főzzön nekem egy erős, rövid duplát, Ibolyka!
A város központja lett a környéknek. Fejér megyéből, Tolnából, Bács-Kiskunból járnak ide vásárolni, szórakozni és gyógyulni is. Sztálinváros titka: nagyváros – tömeg nélkül; az autóbuszok könnyedén bonyolítják a forgalmat, a vásárlót az üzletekben percek alatt kiszolgálják, nincs zsúfoltság, tolongás, lökdösődés, zaj. Viszont éppen a város családias intimitása miatt lehetetlen magányosan üldögélni az eszpresszó meghitt sarkában, vagy egyedül sétálni az utcán, mert rögtön akad asztaltárs vagy csatlakozó. Éppen ezért, azzal a bizonyos hamis mosollyal mesélik: nincs stikézés, nincs mellékutcai bujkálás, mert rögtön felfedezi és rosszallja a város, ha valaki nem a házastársával mutatkozik.
A fiatalok városában – harminckét év az átlagos életkor – rengeteg a gyerek, tizennégy éven aluliakból áll a lakosság ötödrésze. Száz-száztíz szülést jelentenek be havonta. Bármelyik háztömbben több a gyerek, mint egy közepes nagyságú faluban. Lehetetlen annyi bölcsődét, óvodát, napközi otthont, iskolát építeni, amennyi elég lenne… Most kezdődtek el a névadó ünnepségek. Az első napon Tapolczai Jenő öltötte magára az anyakönyvvezető szalagját, nevet adott az újszülötteknek és átnyújtotta az ünnepélyes fogadalomtétel emléklapját.
Azt is hallom, a férfiak könnyelműek, feleslegesen is folyton vásárlók, de azt is, hogy növekedik a takarékbetét-állomány. Mikor ezt nem értem, megmagyarázzák. Például az idén igen nagy volt a nyereségrészesedés. A helyi újság már hetekkel előbb dobra verte a kellemes hírt, mindenki tudott róla, százkilométeres körzetben még a környék is. így aztán, amikor a nagy nap elkövetkezett, rengeteg asszony jelent meg férje járandóságáért, annak, szegénynek, csak a szűken mért zsebpénz maradt, a nyereségrészesedés java a bankba vándorolt.
Arany Csillag terasza
Három elegáns nő vonult fel este a Vörös Csillag (Arany Csillag – szerk.) lépcsőjén, remek mozgással, azzal a figyelmet keltő, izgalmas, pompás tartással, amelyre régen azt mondották, hogy ez a kitenyésztett, beleszületett nők kiváltsága, mert nem elég ruhát csináltatni, hordani is kell tudni. Ámulva néztem az ellibbenő jelenségek után és megkérdeztem:
– Kik ezek?
– Óvónők – feleli alig rejtett diadallal ismerősöm -, nálunk a nők olyan csinosan és ízlésesen öltözködnek, hogy egyikről sem ismeri föl, mi a foglalkozása: tanárnő vagy malterhordó lány, titkárnő vagy gépkezelőnő, orvosnő vagy segédmunkásnő. A szint kiegyenlítődött – fölfelé, de nemcsak öltözködésben… Az itt járt művészek állapították meg, hogy az itteni közönség az egyetlen az országban, mely az előadás végén nem rohan a ruhatárba.
A városi strand látképe – 1959. augusztus 5.
fotó: MTI/Balassa Ferenc
A napokban megnyíló strandon virágágyat csináltak, megörökítésül, hogy ezen a helyen építették kilenc évvel ezelőtt az első felvonulási házat. A fiatal város fiatal lakossága már emlékezik.
Kellér Andor
Felhasznált képek:
Dunaújváros története képeslapokon
Dunapentele, Sztálinváros, Dunaújváros fényképeken
Intercisa Múzeum archívuma
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
