Dél-Magyarország – 1960. június 19.
A nagykohók tövében
Látogatás a 10 éves jubileumát ünneplő Sztálinvárosban
Használjuk, de nem mindig ismerjük a fogalmakat. Leírjuk és elolvassuk a horribilis számokat. Elmondjuk és meghallgatjuk, hogy megint felavattak egy új, szocialista létesítményt, ám aligha vagyunk mindig tudatában, micsoda dolgok rejlenek szavaink mögött. Tízéves Sztálinváros, hazánk és népünk büszkesége.
10 éves Sztálinváros emlékérem – saját gyűjtés
Egészen biztos vagyok benne, hogy aki 1950 őszén gerendacipelés közben beleragadt gumicsizmájával a pentelei fennsík sarába, s azóta sem vágyódott el innen – az ilyen embernek sokkal de sokkal többet mond az említett fogalom, mint az olyannak, aki csak újságból vagy mozi híradóból ismeri ezt a puszta földből kinőtt csodavárost.
Mert mit mond sokaknak hogy egy kurta évtizeddel korábban nem állt itt semmi a szél útjába, ma pedig szokatlanul magas gyárkéménycsoportok, elegáns munkásszállodák, öt-hatemeletes lakóházak és középületek törnek az égre? Látni, tapasztalni, érzékelni kell a ma valóságát, hogy ne csak az eszünk vegye tudomásul, hanem a szívünk tája is bizseregjen a lenyűgöző látványtól.
Mi van a számok mögött?
A számok viszonylag hidegek, legalábbis nem tudnak mindenkiben izgalmat kelteni. Ötezerötszázmilió forint! Mit gondol az átlag újságolvasó, ha ezt olvassa? Csinos összeg, állapítja meg, s legfeljebb morfondírozik egy darabig (a mindenben gáncsoskodók hatására), hogy megér-e ekkora beruházást Sztálinváros. Egyesek dehogyis mélyednek el a számokban. Nem gondolják végig, hogy alapanyaggyártó ipar nélkül egy lépést sem tehetünk előre még viszonylag fejlett gépiparunkkal sem, tehát szükségszerű volt a Vasmű létesítése. És éppen Dunapentelére? – kérdezték és kérdezik többen. Igen. A Duna vize, Pécs és Komló kifogástalanul kokszolható szene, valamint a szovjet segítség nagyon is indokolttá tette a város helyének megválasztását. Az a tény pedig, hogy ez év július 17-én felavatják a meleghengerművet, teljes mértékben eldönti a tulajdonképpen tíz év óta tartó vitát, hogy szüksége van-e az országnak Sztálínvárosra. A meleghengerde megindulásával jelentős mennyiségű importlemez vásárlásától mentesülünk, sőt ezzel a Vasmű már készterméket előállító rentábilis üzem lesz.
A méretek! Aki belép a hatalmas, Domanovszky-freskóval ékesített kapun, ilyen gondolat fut rögtön az agyába: és nem ilyennek képzeltem. Talán furcsán hangzik, de a Vasmű esetében a messziről jött ember fantáziája jóval szegényesebb a valóságnál. Jobbról az 560 méter hosszú. 70 méter széles, átadásra kész meleghengerde ejti ámulatba a látogatót, előtte az öt óriás kémény, mintha strázsát állna. Balról a karbantartó üzemek meghökkentő méretű csarnokai, majd a 67 megawatt kapacitású erőmű kéményei préselik magukból a koromfekete füstöt. Aztán jön a két nagykohó …
Lenyűgöző élmény
Csak azt értjük mi, laikusok, hogy ez a sistergő, fortyogó, lángoló, tíz emeletnyi magas katlan a körülötte lévő bonyolult építményekkel és szerkezetekkel teljesen automatizált és szovjet mintára épült. Én például csak ennyit hallottam kísérőnk magyarázatából a kongó dübörgő zajban. De kinek az agyában fogant meg ez a teljes káosznak tűnő és mégis előre meghatározott pályákon mozgó mechanizmus? Egy mérnök, vagy a mérnökök egész serege készítette ezeket a kolosszális terveket? Amikor az első vonalat meghúzták a mappán, vajon látták-e már fantáziájuk képernyőjén, hogy micsoda fantasztikus gyártelep alakul itt majd ki? Vagy úgy voltak vele, hogy sikerül, amilyenre sikerül? Nem érzik-e most e gigantikus gépszörnyek tövében, hogy egy kicsit hasonlítanak Goethe bűvészinasához? Mert mi lenne, ha egyszer hiába nyomnák meg a gombot azon a vezérlőasztalon, s az izzó láva nem a kijelölt csatornába, hanem az emberek közé zúdulna szét?
Képtelen gondolatok ezek, mégis aggasztanak, miközben a kohóból elapadhatatlan folyamként ömlik kifelé a salak, mintha közönséges folyadék lenne. Mintegy húsz méter magasból csorog bele a síneken felsorakozott háznagyságú üstökbe, kibírhatatlan hőséget árasztva legalább harminc méteres körzetben. Kéngáz fojtogat és egyszerre megértem, hogy a kohászoknak miért olyan sápadt-beesett az arcuk a kalóriadús táplálkozás ellenére is. Csak kifelé innen, a szabad levegőre!
Tiszteletre intő kemény munka
Sokat írtak már a földművelők ínszaggató, nehéz munkájáról, s állítom, hogy sohasem túloztak. Látomtól napnyugtáig húzni a kaszát a tűző nap alatt, amikor az érett gabona is meleget lehel magából és egy félénk szellőcske sem hűsíti a csurom víz inget – ez kétségtelenül hősies dolog. De a kohásznak, akit a folyékony vas heve perzsel, nem csupán egy évszakban, nem is napról napra, hanem évről évre megszakítás nélkül, hogy még a büdös gázt sem képes soha tisztességesen kiköhögnj magából – bizony a kohásznak még sokkal nagyobb tisztelet dukál.
Szédülni lehet a ‘vas- és acélrengeteg látványától. Összesen nyolcezer ember dolgozik az 500 holdon fekvő gyártelep kerítésein belül. mégis alig látni belőlük néhányat. Szinte belevesznek az öntvények, vagonok, kapcsok, daruk, hengerek, csövek, dinamók kaotikus és mégis oly szigorú rendben mozgó halmazába. És csak a számokat fogadja be az agyam a kokszolóműben, a martinkemenrék mellett és a vegyiüzemben is. “A múlt évben 361 ezer tonna kohókokszot termeltünk”. “Az acélmű ez év tavaszán adta az országnak az egymilliomodik tonna acélt”. Ezek az adatok érthetők, mást azonban képtelen vagyok használható módon elraktározni a tudatomban Nem tudok szabadulni attól a büszkeségérzéstől, hogy ezt a roppant kombinátot a mi szabad társadalmunk tagjai alkották meg.
Öntudatos városlakók
A tanácselnök rövid tájékoztatót adott a tízesztendős fejlődésről. Említette, hogy az alapok lerakásához bizony csavargók, szabotőrök, tolvajok, dologkerülők is jelentkeztek, s rendes munkaerő hiányában fel is vették őket. Eltűntek vajon innen ezek az emberek? Nem tudni mi történt velük, de tény, hogy Sztálinváros jelenlegi lakosai öntudatban és tisztességben nem kerülnének egyetlen másik magyar város polgárai mögé. Zúgolódás nélkül jelentkeznek társadalmi munkára a városi pártbizottság és a tanács felhívására, óvják, locsolgatják a virágos, parkokat, ügyelnek a város rendjére. Most építik a szép fekvésű Barátság-ligetet, jórészt társadalmi munkával. Egy könyvecskét visz mindenki magával, abba jegyzik be, hány órát dolgozott például a talajegyengetésnél. Aki 30 óra munkát tud ilyenformán igazolni, az megkapja a Társadalmi Munka bronzfokozatát. Hetvenórás munka az ezüst-, 120 órás munka pedig az aranyfokozat viselésére jogosít. S milyen sokan hordják büszkén a mellükön ezt a kitüntetést!
Megelégedett élet
Oda lehet állni a gyárkapuba, mondjuk délután két órakor. Jönnek kifelé a munkások egymás után, az egyik elegánsabban öltözött a másiknál. Hol van már a tíz év előtti szutykos gumicsizma! Kopogós, fényes cipőt és jól szabott ruhát hordanak a nők és férfiak egyaránt. Szép lassan sétálva haladnak hazafelé az árnyas hársak alatt (a fák is tízesztendősek) és lehetetlen volna megmondani, melyik közülük a segédmunkás és melyik a mérnök.
Legtöbbjüknek már van két-háromszobás, minden kényelemmel berendezett lakása, sokan azonban a nemrég felépült munkásszálló felé tartanak. Micsoda pompás palota ez is! Már négyszáz fő lakik a ragyogó tisztaságú, négyágyas szobákban, s a lakók nemcsak megszokták, hanem vigyáznak is a rendre. Általános az egyetértés, hogy a társalgóba, az olvasó- és televíziós terembe csak ünneplősen öltözve szabad és illik lemenni.
Mit lehet látni egy rövidke nap alatt? Jól felszerelt vidámpark áll a mókát kedvelők rendelkezésére; a gyermekek úttörővasuton sikonganak; a strandfürdő gyepe és vize zsúfolásig telt; a vendéglőkben és a presszókban alig akad üres asztal. S a közel negyvenezer lakosú ifjú varosban nincs rossz levegő. Rengeteg a zöld, az óriás kémények szakadatlanul bodorodó füstje pedig dél felé száll a nap minden szakában. Van a lakosság birtokában 7200 rádió, 500 televízió, 15 bölcsőde és óvoda, egy 650 személyes színház, két korszerű és nagy befogadóképességű mozi, három könyvtár egymillió kötet könyvvel, egy 400 férőhelyes kórház…
A városi strand látképe – 1959. augusztus 5.
fotó: MTI/Balassa Ferenc
Röpke tanulságok
De hagyjuk a számokat. Én legszívesebben elrendeltetném: minden honpolgár köteles életéből legalább egy napot Sztálinvárosban eltölteni, hogy megismerje, megérezze a szocializmus lebírhatatlan erejét. És azért is, hogy meglássa: a kohók melegénél miként kovácsolódik nemesebb ötvözetűvé és kimondhatatlanul széppé az ember is. Ott a nagykohók lábánál kell felidézni az indulás nehéz körülményeit, ott kell végiggondolni a nehézségekkel, gondokkal, buktatókkal megtűzdelt utat, s utána végigjárni a lenyűgöző létesítmény valamennyi üzemét. Ott mindenki megérti a párt igazságát a Sztálinváros-kérdésben is, sőt bizonyosan hangosabbat dobban majd mindenkor a szíve, ha újságot lapozgatva a Vasmű nevével találkozik.
Nagy István
Sztálinváros, 1960. május 1.
fotó: MTI/Bárándi István
Felhasznált képek:
Dunaújváros története képeslapokon
168 ÓRA
